A méreteihez képest tágas lakás volt, tele színes virágokkal, melyek lágyan ringatóztak az enyhe tavaszi alkony szellőjében. Körülöttük apró drágakőként fénylő pillangók szorgoskodtak. A szoba közepét egy tölgyből faragott szék foglalta el, amiben egy hatalmas, sárga és hidegvérű mén ült, aki különböző tölgyfajok levélmintáival díszített, bő szabású inget viselt. Mellette egy kis asztalon egy szentjánosbogárként izzó olajlámpás állt egy hatalmas korsó meggysör társaságában, melynek habja bárányfelhőkre emlékeztető, nagy fehér pamacsokká állt össze. A ló időnként nagyokat húzott a sörből, majd cigarettára gyújtott, és elővette az aznapi nyerítőt.
„Tovább drágulhat az északi óriásfenyő ára, miután a boviniai kormány képtelen megegyezni a cerviniaiakkal a kivágási és szállítási díjakkal kapcsolatos kérdésekben. A hónapok óta tartó konfliktusban Equance próbálja tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket, eddig kevés sikerrel.”
A ló megcsóválta a fejét, és arra gondolt, hogy bármennyire is hasonlítanak egymásra a szarvasok és a tulkok, mégse tudnak békében együtt élni. Ha annak idején rajtuk múlt volna, a patásoknak még most is rettegniük kéne a ragadozók támadásaitól. Ahogy lapozta tovább az újságot, a szeme egyszer csak megakadt az egyik belföldi híren:
„A népszerű írót, PeterJack Pintót bestiálisan összeverte egy csapat fiatal szamármén. A támadók az író feleségét, Lacey-t is megerőszakolták, amit Pintónak végig kellett néznie.”
A csődör lecsapta az újságot az asztalra, miközben az járt a fejében, hogy mit nekik ragadozók, amikor itt vannak a szamarak, akik bár szívósak és szorgalmasak, de tele vannak agresszióval. Ráadásul egy ragadozó agya oly primitív, hogy nem meglepő, ha mindenre erőszakosan reagál, de egy lófélének elég értelmesnek kellene lennie ahhoz, hogy az efféle aljas érzelmek ne keríthessék hatalmukba. De nézzük inkább a sporthíreket, ott talán van valami pozitívum!
„Secretariat a megromlott házasságát okolja a sorozatos kudarcaiért…”
Hát még véletlenül sem az a baj, hogy edzés helyett folyton a kancákon jár az esze! Nem csoda, hogy a szamarak ennyire elaljasultak, ha még a lovak között is példakép lehet egy ilyen alakból. A mén összehajtotta a nyerítőt, és beleszagolt a levegőbe. Érzékeny szaglásával nemcsak a virágok illatának aromáját érezte, de valami sokkal finomabbét is, a készülő vacsoráét. Az ínycsiklandó étel ígérete olyannyira hatalmába kerítette, hogy nyomban fel is pattant a székből, és miközben a konyha felé tartott, hatalmas patái ütemesen döngtek a padlón. A konyhában egy sárga kanca szorgoskodott, egy szebb napokat is látott, napraforgó mintával hímzett kötényben. Szalmaszőke sörényét elegáns kontyba kötve hordta, a két szeme között pedig egy fehér csillag alakú folt volt. Tőle nem messze a konyhaasztalon egy tál vérpiros alma hevert, arra várva, hogy végre megszabadulhasson az utazás közben ráragadt portól. A mén megragadta az almákat, ám mielőtt a vízcsap alá dughatta volna őket, a kanca egy szempillantás alatt ott termett, és kikapta a tálat a kezéből.
– Én csak segíteni akartam! – nézett értetlenkedve a csődör.
– Igazán segítőkész vagy, Quer, de egyedül is meg tudom oldani – válaszolt kedvesen a kanca. – Pihenj csak nyugodtan, megérdemled, hiszen olyan keményen dolgozol a fagyártmánytelepen!
Quercus elmosolyodott, aztán átölelte és szájon csókolta a kancát, aki nyugtalanul mozgolódni kezdett.
– Oda fog égni a lapcsánka!
A mén kelletlenül, de elengedte a párját, aki gyorsan kihalászta a forró olajból az aranybarnára sült tócsnikat, aztán egy réti virágokkal díszített tálba helyezte őket.
– Nagyon kíváncsi vagyok arra a ménre – szólalt meg Quercus. – A lányunk nemrég még kiscsikó volt, most meg egyetemre jár, és már csődöre is van.
– Sajnos nem sokat tudok a ménjéről – felelte a kanca, miközben az arcán titokzatos mosoly terült el –, de szerintem egy póni lehet.
– Póni? – horkantott megvetően Quercus. – Mindegy, legalább nem egy szamár.
– Quercus!
A csődör válasz helyett a bejárat felé vette az irányt, ahonnan kopogás zaja szűrődött be. Egy hanyag mozdulattal félretolta az ajtót, aztán megpillantotta a legcsodálatosabb dolgot, amit – saját bevallása szerint – valaha teremtett. Egy fiatal kancát, aki szalmaszőke sörényét az anyjától, az orrán végigfutó széles hókát pedig az apjától örökölte. Mellette pedig… mellette pedig egy fiatal szamármén állt, aki nemcsak, hogy bűzlött a cannabistól, hanem még szorosan magához is szorította a lányát, mintha az hozzá tartozott volna.
– Akkor most beengedsz minket, apa, vagy egész este itt kell állnunk? – kérdezte a fiatal kanca, közben a szamár finoman megérintette a bal mellét.
Quercus legszívesebben szilánkosra törte volna a kezét, de erőt vett magán, és azt mondta:
– Szervusz, Margó! Kerüljetek csak beljebb! Anyád keményen dolgozott azért, hogy fejedelmi abrakunk legyen, úgyhogy ne is várassuk őt tovább!
A fiataloknak nem kellett kétszer mondani. Odabent az anya elnyűtt kötényétől megszabadulva, almazöld kosztümjében már úgy nézett ki, mint egy bábból frissen kikelt pillangó.
– Anya, apa, ő itt Dorian Hay! – kezdte a bemutatkozást Margarita. – Dorian, ők itt a szüleim: Mildana és Quercus Bellandor.
– Nagyon örvendek! – felelte kedvesen Mildana. – Margó már sokat mesélt rólad.
Quercus nem mondott semmit, hanem jó erősen megszorította Dorian kezét, hogy a kéztőcsontjai beleroppantak. Ám a szamáron a fájdalom legkisebb jele sem látszott, és nyugodtan állta a csődör átható tekintetét. Miközben a vacsoraasztal felé vette az irányt, az apának az járt a fejében, hogy a felesége átverte őt, hiszen pontosan tudta, hogy a lányuk egy szamárral jár. És hiába volt Margarita kapcsolata születésétől fogva szorosabb az anyjával, mint az apjával, Quercust a rosszullét kerülgette a tudattól, hogy azok, akiket a legjobban szeret, simán a képébe hazudtak. Az apja jutott az eszébe, aki mindig azt mondogatta neki, hogy a kancákat szeretni kell, és nem megérteni, mert az amúgy is lehetetlen. Ő azonban jobbára érteni vélte a lánya és a felesége viselkedését, noha egy kissé mindig is kívülállónak érezte magát hármójuk kapcsolatában. De ez csak természetes, elvégre anya és lánya között a kapocs már a születés előtt kialakult, és talán csak a halál választhatja el őket egymástól. Quercus esze másnap reggelig ezen járt volna, ha nem kellett volna felállnia a vacsora előtti imához.
Equance létezésének elmúlt 5000 évében az imát mindig a ház úrnőjének kellet elmondania, ahogy Quercus fiatalkorában az anyjától tanulta: ha egyedül imádkozol, tárd szét a kezed, ha közösen, akkor pedig karoljátok át egymást! Most is így tett, miközben karját szétterítette felesége és lánya vállán, mintha valami komoly veszélytől akarná megóvni őket.
– Drága Takhie! – Mildana lágy hangja teljesen betöltötte az abrakoldát. – Őrzője a tudásnak, védelmezője a szabadságnak és az ártatlanságnak, mestere minden lónak, szamárnak, zebrának, tapírnak, orrszarvúnak és tevefélének! Áldjuk a te neved, amiért fényt hozol a sötétségbe, reményt a reménytelenségbe, tudást a tudatlanságba és erényt az erkölcstelenségbe. Köszönjük, hogy ma is enni adsz nekünk, ahogy a földművesnek is, aki keményen dolgozott azért, hogy mi most lakomázhassunk.
– Nyihaha! – felelték kórusban a többiek.
Aztán leültek a hatalmas fenyőasztalhoz. A több ezer éves torzó megannyi jeles történelmi esemény szemtanúja volt, amit a fiatal csikók csak könyvekből és tanáraik elbeszéléséből ismerhettek. Bár csak négyen ültek körülötte, mégis öt főre volt megterítve. Dorian furcsállotta is a dolgot, de nem merte szóvá tenni. Úgy volt vele, hogy a legjobb, ha minél előbb túl lesz ezen a vacsorán, és próbál a lehető legjobb képet vágni hozzá. Aztán ha minden jól megy, legközelebb majd csak az esküvőn kell találkoznia a leendő apósával.
– Képzeld, apádat előléptették! – mondta vidáman Mildana, közben egy adag padlizsánkrémet kent a pitájára. – Mostantól brigádvezető a fagyártmánytelepen.
– Nahát, apa, ez nagyszerű! – felelte Margarita, miközben finoman végigsimított a pocakján.
– Á, ugyan, semmiség! – nézett kedvesen a lányára Quercus. – Hengst Swarte nagyon kegyesen bánik velem, és azt mondta, bár minden igásló olyan elszántan és lelkiismeretesen dolgozna, mint én.
– De azért remélem, hogy nem hajszol téged agyon – mondta aggodalmas hangon Margarita. – Az orvos is figyelmeztetett, hogy kíméld magad és vigyázz a szívedre.
– Ugyan, ne félts te engem! Fiatal vagyok még, és életerős – legyintett az apa, majd szigorú tekintettel Dorianre nézett, és azt kérdezte tőle: – Egyébként neked mi a munkád? Remélem, nem valami illegális dolgot csinálsz.
– Hát, azt én is nagyon remélem – felelte Dorian, aztán gyorsan meg is bánta, mert látta, hogy a mén arca vészesen elkomorodik. – Csak vicceltem, ugyanarra az egyetemre járok, ahová a lánya. Ott ismerkedtünk meg.
– Mit csinálsz ott? Talán takarítasz?
– Nem igazán – válaszolta nyugodt hangon a szamár. – Kardiológusnak készülök, és azt kutatom, hogy miért nagyobb a szívroham kockázata bizonyos lófajtáknál.
– Nyilván, mert túlhajszolják magukat, vagy csak túl sokat zabálnak meg isznak. Minek ezen annyit kutatni? – vonta meg a vállát Quercus.
– Sajnos ez nem ilyen egyszerű – magyarázta Dorian –, az életmód mellett genetikai és egyéb okai is lehetnek. Valójában nagyon összetett problémáról van szó.
Mielőtt Quercus válaszolhatott volna, a felesége intett neki, hogy segítsen a főétel felszolgálásában. Kihasználva az apa távollétét, Dorian Margaritához fordult, és azt kérdezte tőle:
– Apád mindenkivel ilyen?
– Ugyan! – mentegetőzött a fiatal kanca. – Csak tesztelni próbál, hogy méltó vagy-e hozzám. De idővel úgyis megszeretitek egymást.
Dorian bólintott, bár ez a bólintás nem tűnt túl őszintének.
– Egyébként miért van öt főre megterítve, ha csak négyen vagyunk?
– Hát a bátyám miatt – felelte Margarita kissé zavartan.
– Bátyád? – csodálkozott Dorian. – Nem is tudtam, hogy van testvéred. Mi van vele?
– Meghalt – mondta Quercus, miközben kezében egy nagy tál tócsnival belépett az abrakoldába –, még csikóként.
– Éééén… sajnálom… őszintén.
– Ne sajnáld, nem te tehetsz róla! – vonta meg vállát az apa. – Lakott itt a szomszédban egy szamárpár. Kedvesek voltak, és barátságosak, ráadásul soha nem ordítoztak, ami pedig ritka a szamaraknál.
Quercus bekapott egy tócsnit, hozzá egy kis salátát, majd miután jól megrágta és lenyelte, így folytatta:
– Volt egy lányuk, nagyjából egykorú Jethróval. Nagyon szerették egymást, mindig együtt játszottak. Aztán valamelyik nyáron Margó nagyon beteg lett, ezért Jethrót a szamárszülők felügyeletére bíztuk. Bár megígérték nekünk, hogy nem engedik el őket egyedül, mégis kettesben mentek le a közeli tóhoz, de csak a lány tért haza. Azt mondta, hogy Jethrót egy kelpie rántotta magával. Utóbb kiderült, hogy egy örvény volt.
– De hát ez szörnyű!
– Igen, az, de később kiderült, van ennél rosszabb is – mondta Quercus, miközben próbált nem gondolni a szűnni nem akaró gyászra és fájdalomra. – A szamárapát annyira megviselte, hogy Jethro az ő felelőtlenségük miatt fulladt meg, hogy egyre többet kezdett inni. Aztán persze eljött az a pont, amikor az ital már nem volt elég, és akkor átállt mindenféle szerre. Teljesen elvesztette a fejét, és egy bozótvágó késsel feldarabolta az egész családját, majd önmagával is végzett. Nekem kellett őket azonosítani. Nem volt szép látvány.
Dermedt, néma csönd állt be szobában. Dorian csak piszkálgatta a tányérjában lévő tócsnit. Bár még soha nem evett ennyire finom ételt, mégsem volt étvágya.
– Te amúgy szoktál inni? – kérdezte szigorú hangon Quercus.
– Ritkán – felelte Dorian.
– De füvezni szoktál. Olyan a szagod, mint egy leéget kenderültetvénynek.
– Dorian apja alkoholista volt, aki verte őt, mielőtt meghalt – felelte a szamár helyett Margarita.
– Vagy úgy! – nézett diadalittasan az apa. – Szóval nehéz csikókorod volt, és így próbálod elfelejteni.
– Nem vagyok függő! – tiltakozott Dorian. – A legnagyobb szenvedély az életemben az ön lánya.
– A lányom? – Quercus szeme résnyire szűkült. – Vagy inkább csak bizonyos testrészei? Mégis hányszor tetted őt a magadévá?
– Apa!
– Lehet, hogy az öszvérek különösen okosak, egészségesek és szívósak, de sokan közülük elmebetegek. Én nem akarok ilyen unokákat.
– Fejezd ezt be, apa! – mondta Margarita. – Ne merészelj így beszélni Doriannel!
– Úgy beszélek vele, ahogy akarok! – vonta meg a vállát Quercus. – Ez az én istállóm, ő meg csak egy vendég.
– Ő nem egy vendég, hanem egy családtag. – Margarita felállt, és méltóságteljesen kihúzta magát. – Még nem akartuk elmondani nektek, de vemhes vagyok.
Quercusnak elállt a lélegzete. Aztán ő is felállt, és miközben a füle teljesen a nyakára simult, az orrlyukai kitágultak, a pupillája pedig összeszűkült.
– Te rohadt állat! Hogy merészelted felcsinálni a lányomat?!
A szamárra akarta vetni magát, de Mildana gyorsabb volt, és elállta az útját. Qurecus gyilkos pillantásokat küldött a szamár felé, aki értett a jelzésből, és a bejárat felé vette az irányt. Nem sokkal később Margarita is követte, de előbb még rásunyított az apjára, miközben dühtől eltorzult hangon azt mondta neki:
– Gyűlöllek, apa, bárcsak te haltál volna meg Jehtro helyett!
A mén hitetlenkedve állt, ahogy Margarita megindult az ajtó felé. Még soha nem fordult elő olyan, hogy lánya rásunyított volna vagy a halálát kívánná. Rossz érzés futott végig a gerincén, ami aztán szép lassan továbbkúszott a mellkasa felé.
– Ostoba szamár! – mondta dühösen Mildana.
– Hát persze, hogy az, mind az – helyeselt Quercus.
- Rád értettem – felelte a felesége ugyanazzal a megvetéssel, ahogy azt korábban Margarita tette. – Dorian egy kedves csacsi, a lányunk jobb mént nem is találhatna magának. Te pedig egész este folyamatosan szapultad őt.
– Én csak a legjobbat akarom a lányunknak. Csak meg akarom védeni őt. Hát már ez is baj? – vágott vissza az apa.
– Mégis mitől, Quer? Nem minden szamár egyforma. Te talán olyan vagy, mint Secretariat?
Quercus válasz helyett idegesen megvakarta nyakának jobb felét, közvetlenül a sörénye mellett.
– A fiunk után a lányunkat is el fogjuk veszíteni, hála neked!
Jethro halálának emlékétől erős szúrás vágott Quercus mellkasába. Letépte az ingét, de már késő volt, mert a nagy test elvesztette erejét, és egy tompa puffanással elterült földön. Még hallotta a felesége patáinak kopogását, de aztán lehunyta a szemét, és úgy feküdt ott, ahogy a fia, miután feladta a hiábavaló harcot az örvénnyel.
Ám ekkor megint megütötte orrát a cannabis szaga, miközben érezte, ahogy két kéz a mellkasát ütemesen masszírozva újból beindítja az őt cserbenhagyó szívet. Nem sokkal később már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kinyissa a szemét, és Dorianre nézzen, aki azt mondta neki:
– Jól van, most már túl van az életveszélyen. Azért pár napig még pihenjen, és ne nagyon erőltesse meg magát!
Quercus válaszolni akart, de a nyelve olyan nehéz lett, mintha ólomsúlyokat akasztottak volna rá. Végül minden erejét összeszedve kinyögött valamit. Valamit, ami úgy hangzott, mint a köszönöm és a bocsánat.