Ne nézzen így rám. Tudom, hogy nincsen visszaút. Kitakarítom a szívem, és rendet teszek lényem szemétdombjai között. Nem lesz több lebegés, hirtelen rosszullét. Itt maradok a földön, megvárom, míg a fejem őszbe borul, a testem rásorvad a lelkemet fogva tartó vázra.
Az egész mizéria a szemem alatti apró ráncokkal kezdődött. A festék finoman ült a vékony árkokba, formát öltve a legtitkosabb félelmemnek. Biztosan nevetségesnek tart. Ilyen fiatalon az öregedés miatt aggódni – nem veszem zokon, mások sem értik. Senki nem érti, csak én érzem minden nap a súlyát, ahogy ránehezedik a mellkasomra, kiszorítja belőlem a levegőt. Ilyenkor valóban elviselhetetlen a létezés. Ne ijedjen meg, sosem kíséreltem meg kárt tenni magamban, persze, gondoltam már rá. Inkább menni elébe, mint várni az elkerülhetetlent. De gyáva vagyok meghalni, és talán, talán élni is.
A minap, az autóban ülve, a mondat közepén állt meg bennem az ütő. Azt éreztem, hogy lebegni kezdek a kocsi belsejében. Mi van, ha itt és most következik be? Egyedül erre tudtam gondolni. Valahogy mindig megemberelem magam. Van, hogy a nyelvemet harapom, máskor az ujjaimmal csettintgetek, mostanában a körmömmel félholdat vájok a bőrömbe.
Ha tehetném, felnyitnám magam, és kiszedném a hibás részeket, ahogy gyerekként csipegettem fel a vizes fűszálak közül a megszáradt sárbuborékokat. Gusztusosnak találtam az apró gyöngyöket, szerettem tapogatni a felszínüket, az ujjammal összenyomni a fekete anyagot.
Valamiért megnyugtatott, épp úgy, mint mikor hangyákat kezdtem gyűjteni befőttesüvegben. Érdeklődve figyeltem, ahogyan a hangyák megkergülnek levegőtlen üvegketrecükben, kétségbeesetten keresik a kivezető utat. A szerencsésebbek túlélték, a többi görcsbe rándulva megfulladt. Istent játszani gyermekként. Most mondja meg, normális ez?
Pedig én jó kislány voltam. Ha anyám séta közben megszorította a kezem, tudtam, hogy hangosan illik köszönni a szembejövő idegennek. Mesemondó versenyekre jártam, szépen szavaltam a városi ünnepségeken, a legbájosabb hangú versenyző lettem az iskolai énekversenyen. A gyónásokra is lelkiismeretesen készültem, összeírtam a bűneimet, és a gyóntatófülke kemény padján térdelve felolvastam a papbácsinak. A hangyagyilkosságról, mondjuk, mélyen hallgattam.
Látom a szemében, mire gondol. Elfojtott agresszió, a bennem lakó árnyékgyermek lázad a világ ellen. Mit mondhatnék, szar dolog rájönni arra, hogy a világunk feleannyira sem tökéletes, mint amilyennek azt látni szeretnénk. Ez mégsem az én mocskom. Én boldog vagyok, nekem megvan mindenem, amit kértem, megkaptam. Akkor mondja meg, honnan jön? Mi fűti a bennem lángoló kazánt, honnan ez a sok harag, falhoz vágott felespohár? Csattan. Szilánkosra törik. Megvágja az ujjamat. Kibuggyan a vérem és átáztatja a szalvétát.
Holott bazsarózsa illatú csodában cseperedtem fel; nagyanyám háza, a kályha előtt doromboló macskák, hajnali misék, dióhullás, angyalok lépte a hófödte kertben. Ebből táplálkoztam, kiszívtam az anyaföldből, önmagammal egyenlővé tettem, de vak voltam, a csodával együtt másvalami is kering bennem. Tudhattam volna, hogy nem úszom meg, a ráncok is súgják: utolér, hiába menekülsz előle.
Értse meg, nem vihet el magával. Dédanyámat a kötélnek feszítette, a nagynénémet az őrületbe kergette, a nagyanyámat elsorvasztotta, míg a többiek vágyait összetiporta, mintha azok nem számítanának. Én mégis érzem őket, egyre hangosabban lüktetnek az ereimben, éjszakánként a fülembe suttognak, nem hagynak nyugodni. Feszül a kötél a nyakamon, meghasad az elmém, de én nem ők vagyok, mégis általuk élek, belőlük virágzom.
„Mély erdőn ibolya-virág,
elrejt jól a boróka-ág.
Minek is rejt az az ág,
gyere, tágas a világ
mély erdőn ibolya-virág.”
Ha félek, mindig ezt a dalt dúdolom. Általában kirándulások alkalmával, mikor magas kilátókra kapaszkodom. Segít a tériszony legyőzésében, a szövegre fókuszálva kevésbé rémít meg az alattam tátongó mélység. Arra gondol, miért mászom, ha egyszer tartok tőle? Muszáj látnom madártávlatból a tájat. A magasból az emberek is olyan aprók, mint a hangyák, jelentéktelenek. Jelentéktelenül fulladnak meg az égbolt alatt, és egy napon senki nem fog emlékezni a nevükre. Érti, ennyire nem számít az életünk. Persze akadnak kivételek, akiknek az emléke túléli az elmúlást.
Én nem vágyom ilyesfajta öröklétre, csak szeretném befejezni, amit elkezdtem. Talán most már érti, hogy nem az öregedés aggaszt, hanem a felkészülés az idő előtti távozásra. Mintha egész eddigi életemben erre készültem volna, rettegek attól, hogy egy váratlan pillanatban véget ér, én pedig nem tehetek ellene semmit. Mindeközben az őseim helyett is élek, az ő árnyaikat kergetem, szomjazva keresem a csodát, a pillanat tökéletes leképeződését a lélekben, feloldozást a sötétség alól.
Lehet, hogy fényből és sárból születtünk. Isten fogott egy marék sarat, megformálta az embert, és a kivájt szemgödörbe napfényt helyezett. Így képes lesz látni az árnyak között, és bátran elindulhat a Paradicsomba.