A széket fehér műbőr borította, az a típus, melynek atomjai szinte a hámsejtek közé tapadnak, s lehetetlen megőrizni rajta bármiféle emberi méltóságot. A farpofák ugyanis, melyeken ekkorra már megjelennek a félelemmel vegyes izgatottság verejtékcseppjeinek ezrei, rendszerint hozzáragadnak, s ha lejjebb kell húzódni, mert hisz’ mindig lejjebb kell, elsőre nem sikerülhet a doktor számára ideális pozíció – nos, akkor a műbőr a valódit kínos cuppanással engedi el. Az izzadtság, melyet egészen eddig, talán, leplezni lehetett, e pillanatban nyilvánvalóvá válik, s a páciens úgy érzi magát, mint egy nyálkás csiga, aki megszentségteleníti a gyógyítás felkent papjának steril szentélyét.
Éva kissé feltűrte combközépig érő pólóját, majd jött a szokásos koreográfia. Pöttyös zokniban volt, ezt nem gondolta át kellőképpen indulás előtt, s most nagyon groteszknek találta a kengyel rideg fémtestétől elütő, rózsaszín és sárga foltokat. Mint egy óvodás, dorgálta magát, de az orvos látszólag nem törődött a helyzet komolyságához kevéssé illő ruhadarabbal. Megtapogatta, néhányszor megkérdezte, ez vagy az a pont fáj-e, majd gyorsan mintát vett, s átterelte a betegágyhoz. Fegyelmezetten lefeküdt, s a doktor közben gyakorlott mozdulatokkal húzta fel az ultrahangkészülékre a fehér gumialkatrészt. Szívesen megkérdezte volna, mi is az pontosan, óvszer, vagy esetleg gumiujj, de nem akarta a pettyes zokni hatását gyermeteg kérdésekkel fokozni. Nyilván rengeteg emberrel foglalkozik egy nap Vermes, nem ér rá ismeretterjesztő előadásokra.
Volt korábban valamilyen gyulladása, kérdezte hirtelen az orvos, miközben óvatosan ide-oda mozgatta az alaposan besíkosított készüléket. Nem emlékszem, felelte zavartan. Nézze, itt, mutatott Vermes a monitor egy pontjára. A kásás, vibráló kijelzőn egy-egy szabályosnak tűnő fehér vonal, vagyis inkább derengés váltakozott feketés, szürkés foltokkal, semmit nem tudott kivenni, de bizonytalanul bólintott. Na, látja, itt. A petefészek hozzátapadt a méhéhez, érti. A verejtékcseppek hirtelen sokasodni kezdtek, kicsit meg is szédült. Ez mit jelent, kérdezte riadtan. Próbálta kivenni, hogy a képernyőn látható árnyak közül pontosan melyik lenne ez a rendellenes helyzetű petefészek. Emlékei közt kutatva szabályos kis kelyhet és kecses szárakon ülő tojásokat látott, biológiaórán talán még kis műanyag modellt is körbeadtak. Rémlett neki, ahogy a fiúk sunyi vigyorral nyomkodják a nadrágjukhoz a női szaporítószervek mását. Amit most maga előtt látott, kivehetetlen és kínosan steril volt.
Az élő szövet sokfélesége helyett szürkeárnyalatos, lehangoló, mozdulatlan tájkép tárult a szeme elé.
Előfordulhat, hogy a petevezeték nem átjárható, érti, jelentette ki Vermes, majd felpattant, s néhány másodperc múlva egy könyvvel tért vissza. A kecses szárakon ülő tojások közül az egyik torzan kunkorodott a méhéhez, legalábbis ezt magyarázta az orvos, miközben felváltva mutogatott a könyvben ábrázolt tökéletes szervekre és a monitoron megjelenő rideg valóságra. Ezzel mit lehet tenni, kérdezte, mire Vermes becsukta a könyvet, intett neki, hogy felöltözhet, s belekezdett szokásos monológjába. Az érthetetlen tagmondatok, s a közéjük ékelt érti szócska a szónoklat végére hatalmas falként vette körül páciensét. Évának ideje sem volt arra, hogy közbevágjon, nem, nem érti, s különben sem akarta, hogy az orvos fejében lévő bűnlajtsromán a torz test mellett még szegényes intellektusa is megjelenjen.
Hány éves tetszik lenni, kérdezte hirtelen Vermes, mire ő bizonytalanul annyit rebegett, 28. Van férje, faggatta tovább a doktor, persze, válaszolta sietve. Egy pillanatra azt érezte, hibás petefészek ide vagy oda, valamit csak elért már az életben. Az jó, jó, konstatálta az orvos, majd meglehetős komolysággal hozzátette, meg kellene nézni, mi a helyzet, mert ha nem járható át a petevezeték, akkor ebből nem lesz gyerek. Minél később szül, folytatta, annál nagyobb eséllyel lesz beteg a kicsi, érti. A beteg gyerekből mindig válás lesz, érti, aztán maradhat vele egyedül.
Vermes a betegkártyára karcolt pár kivehetetlen szót, majd azt mondta, telefonáljon az asszisztensének, s beszéljék meg a továbbiakat. A nő kilépett a folyosóra. Kissé szédült, úgyhogy leült egy pillanatra. Megannyi gondolat cikázott a fejében. Válás, feladatát nem teljesítő petevezeték, s a tudat, hogy a természet által elrendelt csinos szimmetria helyett az ő teste felemás, a részletek nincsenek a helyükön, s így a legalapvetőbb feladatot sem tudják ellátni. Tehetetlennek érezte magát. Eddig bármilyen nehézséggel találta szemben magát, addig ment, addig feszegette a határokat, amíg át nem szakadt minden gát. S most itt ez az apró szerv, egy kis cső, ami talán megmakacsolta magát, egy milliméternyi gát, ami számára áttörhetetlen.
Napok, s aztán hetek teltek el, de még mindig nem tárcsázta az asszisztenst. Annyira félt a választól, hogy úgy döntött, amíg lehet, elodázza a kérdést. Közben persze reménykedett, hátha valamit rosszul látott Vermes. A fürdőben percekig nézegette magát, próbálta kitapintani a különbséget, amiről persze sejtette, hogy nem lehetséges. Egy nap arra ébredt, hogy tompa nyomást érez azon az oldalon. Alig lehetett észrevenni, fájdalmasnak nem nevezhette, de ott volt, kétségtelenül ott lüktetett a felszín alatt. Vele ébredt, s nap közben, ha egy pillanatra nem kötötte le semmi egyéb a figyelmét, bekopogtatott a tudatába. Szorongott, de a telefonszámot továbbra sem tárcsázta. Próbálta kiolvasni a betegkártyán lévő szavakat, ám hiába, amit látni vélt, arra az internet nem adott találatot. Egy idő után már a betegkártyát sem találta, s a nyomáson kívül nem nagyon akadt semmi, ami emlékeztette volna fizikai valója engedetlenségére.
Egy évvel a vizsgálat után ismét időszerűvé vált, hogy felkeresse Vermest, de valahogy mégsem tudott bejelentkezni. Mint a diák, aki nem végezte el a házi feladatot, bűntudatosan elrejtőzött egyéb elfoglaltságai mögött, rendre meggyőzte magát arról, hogy kellemetlen volna ennyi idő után megjelennie. Kérdezősködni kezdett, ismerősei kit ajánlanak, s persze özönlöttek a nevek. Három évig próbálkoztunk, de nála azonnal sikerült, elég drága, de nagyon korrekt, a sógornőm neki köszönheti, hogy még él, ilyen és ehhez hasonló információmorzsák nyomában járva végül eljutott egy újabb rendelő ajtajába.
Rózsaszínes árnyalatú, lematricázott üvegajtók fogadták, s az előtérben hófehér kagylófotelek. Még volt tizenöt perce a vizsgálatig, úgyhogy elszaladt a mosdóba. Porcelán, rozsdamentes acél, gombnyomásra körbefutó, steril nejlonborítás az ülőkén, pazar körülmények. Vermes rendelője egy klasszikus, nagy belmagasságú polgári lakásban működött, ahol a mellékhelyiség tiszta volt ugyan, de enyhe emésztőszagot árasztott. Itt nem érzett mást, csak szolid virágillatot.
Hamarosan szólították, s belépett a kettes vizsgálóba. Kereste a helyet, ahol megszabadulhat alsóruháitól, de a fiatal orvos előbb az asztalához terelte. A panaszairól kérdezgette, s arról, elvégezte-e a szükséges előkészületeket. Éva lelkesen bólogatott, részletesen végigmondta, mennyire igyekezett az előírásokat betartani, szeretett volna minél kedvezőbb képet kialakítani önmagáról. Ő jó páciens, s ha a teste nem is funkcionál megfelelően, szelleme kész az együttműködésre, okosan és következetesen halad előre a cél felé. Miután mindent megbeszéltek, az orvos megmutatta neki az öltözőfülkét. Tágas volt, diszkrét, s még vendégpapucsokat is tartottak benne. Vermesnél egy csálé paravánon kívül egyéb nem védte a női szemérmet, amire alapvetően Éva is úgy gondolt, hogy nem épp a nőgyógyásznál kell őrizgetni. Itt minden más volt, kulturált, finom, szinte ünnepélyes.
Hamarosan már az ágyon feküdt, amit vékony papírréteg fedett. A vizsgálat kapcsán felkészítették, hogy fájdalmat érezhet, ám még így is meglepődött, mikor a szúró, nyilalló görcsök elborították. Kiverte a víz, s a világ is forogni kezdett. Az orvos megkérte, hogy menjen át egy másik ágyra, ám Éva kért egy pillanat türelmet. Nem volt biztos benne, hogy képes átaraszolni a műszerhez, amitől az igazság pillanatát remélte, ám ekkor a doktor odanyújtotta neki a kezét, s felsegítette. Óvatos mozdulatokkal irányította el a célig. Hamarosan az asszisztens is megjelent, aki együttérzően érdeklődött, nagyon fáj-e, s vigasztalta, néhány perc és vége.
A vizsgálat maga innentől gyorsan ment, a doktor tudta a dolgát, s munkatársnője is precízen követte utasításait. Évát megnyugtatta ez az összhang. Az orvos hirtelen a monitorra mutatott, látja, tökéletesen működik. Nézte a hatalmas tévén megjelenő képet, melyen határozottan kivehetőek voltak a részletek. Fényes kis csíkot látott, egy apró kígyót, ami végigkúszott, mint utóbb kiderült, a petevezetéken. Tökéletesen átjárható, értelmezte a tapasztalatokat az orvos, s Éva nagyot sóhajtott. Néhány perccel később már a ruháját igazgatta az egészalakos tükör előtt, s mikor végzett, ismét leültették az asztalhoz. Már legalább egy órát töltött a rendelőben, mégsem érezte, hogy ki akarnák tessékelni. Miközben az orvos beutalók szövegét pötyögte a klaviatúrán, Éva az arcát nézegette. Rájött, hogy abszolút téves következtetést vont le a korára vonatkozóan. Bár hangja kifejezetten fiatalosan hatott, szemein és deres halántékán látta, nagyjából ötvenes lehet. Még nagyon fiatal, szólalt meg hirtelen a doktor, nincs semmi gond, van idejük. Ezután átnyújtotta a frissen nyomtatott papírokat, s elköszöntek egymástól.
Éva kilépett a hűvös, nyári estébe. Fújdogált a szél, nagyon élvezte, ahogyan végigsimítja az arcát. Elindult a buszmegálló felé. Tompa alhasi fájdalmat érzett, de azt mondták, ez természetes. Észrevette viszont, hogy a nyomás eltűnt. Hiába figyelte, hiába összpontosított, nem érezte. A teste működött. Az orvos szerint a petefészek sincs rossz helyen, sok nőnél látni hasonlót. Amit eddig torznak érzett, hirtelen visszaterelődött a normalitásba. Sóhajtott. Hatvanezerért visszakapta a szabadságát.
(Fotó: Luke Porter, kép forrása: Unsplash)