Amint zöldre váltott a lámpa, hirtelen ötlettől vezérelve jobbra fordult.
Most nem ment tovább egyenesen, ahogy minden reggel, amikor a dugóban hazafelé araszolt, miután elvitte az iskolába a gyereket. Tulajdonképpen ismerte az elkanyarodó utat. Tudta, hogy ez vezet a hegytetőre, és onnan, egészen felülről, pazar kilátás nyílik a városra. Talán pár évvel ezelőtt már járt is arrafelé, de néhány méter után visszafordult, mert építkezés miatt a fél sávot lezárták, és nem tudott, vagy inkább nem mert továbbmenni.
De most szabad volt az út, kanyargósan vezetett felfelé a hegyre, kifelé a városból. Ahogy elhagyta az egyformára szabott betonkockákat, egyre barátságosabb kép fogadta. A reggeli, ébredő napfény megcsillant az alpesi házak ablakain és ragyogó fénybe borította a még dúsan virágzó muskátlikat. Lassan ment, de nemcsak a tájra oly jellemző, éles szerpentinek miatt, hanem mert mindent be akart fogadni. Úgy vezetett, mintha utas volna. Csak bámulta a tájat: a lomhán mellékúszó kertváros minden bokrát és fűszálát, a biciklivel hegyről lefelé, munkába igyekvő embereket, az iskolába induló, sárga mellényes kisgyerekeket, és az egyre jobban elé táruló hegyet, amelynek erdővel dúsan borított magaslatára igyekezett.
Az út hosszabb volt, mint gondolta, de cseppet sem bánta. Nem sietett sehová, az iroda bezárt a Covid miatt, otthon pedig nem várta senki, csak az egyre tornyosodó feladatkupac. A bezártság magányos napjai és a munkájával járó nyomasztó felelősség pár perces szünetekkel zsúfolt videokonferenciákban öltöttek embertelen alakot. A sietve bekapott, megszáradt pizzaszeletek és a felül öltöny és nyakkendő, alul pizsamanadrág kombó monotonja sivárrá tették a mindennapokat. A listáján egyre csak sokasodtak a tennivalók, mégis úgy érezte, hogy nem jut egyről a kettőre. A karantén napsütötte napjaiból már semmit sem látott, az ősz észrevétlenül érkezett el, csak arra eszmélt, hogy újra rövidebbek a nappalok, és megsápadt az ablakon beszűrődő fény. Az energiaitaloktól pörgő munkahelyi sikerek dacára csak ürességet érzett, és egyre többször bontott ki egy üveg bort esténként, hogy tompítsa érzékeit. Egy héttel ezelőtt pedig átlépett egy határt, és egész nap ivott. De akkor észre sem vette. Csak a ma reggeli, magányos dugóban araszolás közben döbbent rá, hogy amit tett, örökre megpecsételheti a sorsát. Ugyanúgy, mint az apjáét. Előtte volt a minta. Látta minden nap. Először csak egy sör, aztán több. Majd jöttek a felesek, később már a nap is úgy indult. Volt, hogy iskolából hazaérve, délután kettőkor, a ház előtti kerítésbe kapaszkodva találta meg a saját vizeletében úszó, összefüggéstelenül óbégató apját. Aztán ötvenhat évesen meghalt, amikor egyik este hazafelé botorkálva elütötte egy teherautó.
A szélvédőjén visszacsillanó tükörképtől, az előtte álló autó féklámpájától pirosló, fásult, kiégett arctól meghökkent és csak annyit mondott: elég! Majd sávot váltott, és a zöldnél jobbra kanyarodott.
Lépésben hajtott a felfelé vezető úton, hogy a táj látványa kitörölje az imént látott képet, és nyakon csípje, amit igazából kergetett. Ez a furcsa szerzet már hosszú ideje ott rejtőzködött az egyforma reggelekben, befurakodott minden lyukba, elárasztotta és elmosta a körvonalakat.
Elmaradoztak mellőle a házak, és előtűntek a zöld megannyi árnyalatában tündöklő mezők, sárguló kukoricaföldek, a szüretre kész szőlőtőkék és a pirosló almafák. A nap sugarai áttörtek minden akadályt, lerántották az éjszaka leplét a bokrok között megbújó, megannyi cifra virágról. Látta, ahogy a faágakról lecsüngő, tökéletes szövésű pókhálók szimmetrikus rácsain megcsillan az ezüst pára, és érezte, ahogy az ablakon betódul a trágyaszaggal kevert, édes fűillat. Az élet illata. Az utolsó szakaszon már sűrű erdő vette körül, megborzongott a hűs levegőtől, csodálta, ahogy az átszűrődő napfény szikrázó táncot jár a lombokon, és hallotta a semmihez sem hasonlítható, lágy susogást és a trillázó erdei madárdalt. Amikor felért a hegy tetejére, megállt az út mellett, kiszállt a kocsiból, és elindult a közeli tisztáshoz.
Ahogy eltűntek szeme elől a fák, lassan elé tárult a kép. Leült a tisztáson egy padra, és szívta, szívta magába a látványt.
Majd lenézett jobbra, és akkor meglátta. Tisztán, nem takarta semmi. Ott volt, lomhán elterülve, puha vattaként takarta be a völgyet, mozdulatlanul rátelepedve a városra, és szorította, markolta a karmaival. Egy sárkány – gondolta –, egy szürkésfehér sárkány. Látta is a tüskés fejét, hatalmasra tátott száját és éles fogait, a kolosszális hasát, ami agyonnyomta odalent a színeket, a körvonalakat, a hangokat, a szagokat, és megfojtotta a gondolatokat. Látta, ahogy a farka tovakígyózik a völgyben, fickándozik jobbra-balra, és ahogy egy gyenge szellő kétségbeesve vívja ügyetlen csatáját ellene. Csak ült és bámulta a teremtményt, ahogy ráérősen kúszik, terjed és gomolyog, hol ezüst, hol fehér, hol pedig szürke füstöt lehelve a magasba, ami tovaszáll, majd eltűnik a napsütésben.
A nap egyre eltökéltebben hangolódott a munkájára; egyre erősebben sütött – már amennyire kora őszi erejéből tellett. Ő pedig csak ült és figyelte, ahogy a sárkány lassan szétfoszlik, feltárulnak előtte a völgyben megbújó város színei, és tompa hangfoszlányok szűrődnek fel a hegy tetejére. Még egy perc, és indul – talán túl sokat időzött itt –, várja a munka, vissza kell mennie a völgybe.
Holnap is visszajön majd, hogy újból lássa, amint a ragyogó fény megcsillan a ködpikkelyeken, és a nap, irdatlan erejével, milliónyi páracseppé szelídíti a félelmetes szörnyet.
És eltökélte, hogy minden nap megküzd a sárkánnyal.
(Fotó: Artem Sapegin, kép forrása: Unsplash)