Amikor Béla belépett a zárkába, minden tekintet felé fordult. Az újonc – néztek össze cinkos mosollyal a fogvatartottak. Tyúktolvajok, közlekedésisek, szabálysértők, hajléktalanok; de voltak dörzsöltebb figurák is, akiknek a jó magaviseletük miatt büntetésük fennmaradó részét börtönben letöltendőről fogházra minősítették. Béla közlekedésis volt – így hívták maguk közt azokat, akiket baleset okozása miatt ítéltek el, de nem voltak igazi bűnözők. Nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozott egy hozzá képest idős néninek, akit a zebrán gázolt el. Amúgy tisztességes ember volt, óvatosan vezetett, épp kontrollra indult a szemészetre, még szabadságot is vett ki, hogy ne stresszelje magát.
Tipikus novemberi reggel volt, szürke és még szürkébb árnyalatok, pára mindenütt. Kicsit elkalandozott, nem vette észre a zebrát, majd egyetlen pillanattal később egy tompa puffanást hallott. Csikorogva fékezni kezdett, Zsigulija a zebrán állt meg. Remegő lábbal szállt ki az autóból. Ahogy lassan a kocsi elé nézett, nem látott semmit furcsát. Aztán ötven méterrel az autója előtt mégiscsak körvonalazódott előtte egy sötét ruhás, fekvő ember alakja.
Képtelen volt közelebb menni. Megérkezett a következő autó a nem túl forgalmas zebrához, és dudálni kezdett. Béla magába zuhanva ült vissza autójába. Hamarosan megérkeztek a helyszínelők és leparkoltatták kocsiját az út jobb oldalán.
A következő kép, amire emlékezett, már a tárgyalás volt.
M. Béla vádlottat nyolchavi fogházbüntetésre ítéljük, a közlekedés szabályainak megszegése miatt. M. Béla nem a látási viszonyoknak megfelelően vezetett, valamint túllépte a megengedett sebességet, 61 km-órával közelített a zebra felé, ahol elütött egy szabályosan áthaladó gyalogost. A gázolás következtében K. Károlyné Z. Éva nyolc napon túl gyógyuló, marandandó egészségkárosodást szenvedett. A Bíróság enyhítő körülményként figyelembe vette, hogy a vádlott büntetlen előéletű, de súlyosbító tényezőnek tekintette a szabálysértés közlekedésbiztonságot veszélyeztető jellegét.
Így Bélánk, aki egyszerű, szabálykövető ember volt, szélsebesen a Baracskai Fogházban találta magát. Ijedtségét látva társai közül többen felajánlották, hogy segítenek neki jól eltölteni szabadidejét. Az eseménytelenség monotóniáját a fogvatartottak egyébként is nehezen bírták, csupán az újoncok hoztak színt mindennapjaikba.
Robi a fineszes rabok közé tartozott, azt híresztelték róla, hogy tökéletes portrét képes készíteni bárkiről. Bélának is felajánlotta, hogy lerajzolja őt. Az újonc a harmadik héten adta be a derekát, hátha gyorsabban telik az idő. Ilyen ajánlatot még sohasem kapott!
– Egy feltételem azonban lenne – mondta Robi. – Csak akkor tudok pontosan dolgozni, ha előtte feltehetek az arcodra egy különleges pakolást. Így lehet igazán szép arcképet készíteni. A különleges eljárás neve: Kanadai arcretus.
Béla beleegyezett, mert imponálóan hangzott a „Kanada”, azt meg nem merte megkérdezni, hogy mit jelent a második, mert leplezni akarta műveletlenségét. Robi rutinosan fogkrémet és mézet kevert össze, majd gondosan felhelyezte az újonc arcára. Az anyag a vaskályha melegében gyorsan rászáradt a férfi bőrére. Béla egyre sűrűbben kérdezgette, hogy kész van-e már a rajz, mert mindjobban húzta a máz. A művész türelemre intette, és megkérte, hogy ne beszéljen, mert elrontja vele a munkát.
Két óra is eltelt így, az ebédidő is közeledett, így véget kellett vetni a mókának. Amikor már teljesen rászáradt a modell arcára a pakolás, segítséget kért. Bánta is ő, ha berepedezik a maszk, vagy nem sikerül a kép, meg már nagyon éhes is volt. Páran segítettek neki langyos vízzel, mosószappannal, meg egy kis pamutronggyal ledörzsölni a kenceficét. Amikor végre megszabadult a krémtől, rögtön megkérdezte:
– Hol a kép? Láthatom már? – Csupán harsány röhögést kapott válaszul. Kiderült, hogy csak egy otromba tréfa, megalázó beavatási szertartás volt az egész. Béla így érkezett meg egy másik valóságba, új szabályok, durva viccek közé.
Ez a nyolcvanas évekbeli anekdota mára teljesen kiment a fejemből. Mesélője, az egykori elítélt, gondosan átadta az eredeti szófordulatokat, és gesztusaival is utánozta a “nagy művészt”. Ahányszor eszembe jutott, mosolyogtam magamban a nem is tudom min; talán a naivitás és a dörzsöltség találkozásának ritka, ironikus pillanatán. Egy abszurd helyzeten, a csapdába besétáló ijedt kisemberen, vagy a színpadias megjelenítésen.
Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az a pillanat, amikor személyessé válik számomra ez a régi történet. Egy vizsgálatra vártam, amiről azelőtt még csak nem is hallottam. Ijesztő hatással volt rám, hogy le kellett vennem az egészségügyi maszkomat, hogy a szakasszisztens a protokoll szerint fotót készíthessen az arcomról. Ezután bekísértek egy elsötétített, hűvös terembe, majd felfektettek a vizsgálóasztalra. Részletesen elmondták, hogy hamarosan tesznek a fejemre egy hálót, utána pedig egy langyos anyagot fognak az arcomra helyezni, ami először felmelegszik, majd kihűl, végül felveszi az arcom formáját. Koncentrálnom kellett az instrukciókra, mert a fülzúgásom miatt nem értettem minden szót, szemüveg nélkül pedig csak homályosan láttam a felmutatott eszközöket. Maga a procedúra meglehetősen bizarr volt. Mozdulatlanul kellett maradnom, miközben elindult velem a gép.
Behunytam a szemem, és elfogadtam, hogy ez most okvetlenül szükséges, kihagyhatatlan lépése a későbbi kezelésemnek. Aztán majdnem elnevettem magam, amikor bevillant két szó: kanadai arcretus. Féltem, hogy bemoccanok, de a gondolat és a nevetési inger végül ellazított picit. Buddha-mosollyal az arcomon feküdtem az előkészítő vizsgálat végéig. Gondolatban nem evilági térben jártam, csak ketten voltunk a daganattal, meg legfeljebb a jóisten. Az események hatására beszélgetni kezdtünk egymással.
– Ne félj, a nevetéstől ledermedek, és nem növök tovább! Alapvetően jóindulatú vagyok – mondta ő.
– Igen, tudom. Olyan vagy, mint én. Jóindulatú, csak rossz helyen – válaszoltam. Fogalmam sincs, mennyi idő múlva tért vissza a nővér.
– Minden rendben? – kérdezte kedvesen.
–Igen, jól vagyok, köszönöm – mondtam mosolyogva.
–Most leveszem a maszkot, utána lassan üljön fel, és maradjon pár percig így, míg megszűnik a szédülés.
– Készen is vagyunk! – mondta kicsivel később, és kikísért az öltözőkabinba.
Láttam rajta a meglepődést az arckifejezésem miatt. Miközben felvettem a kabátomat, elhatároztam, hogy a kezelés legvégén elkérem ezt a relikviát. Mert az egy műtárgy.
A tökéletes portré, valódi – kanadai – arcretus.
(Fotó: Safia Shakil, kép forrása: Unsplash)