Az íróasztalom mellett állt meg. Finom, nehéz parfümillat lengte körül, s úgy tornyosultak fölém feszes, kerek mellei, mint két túlburjánzott levendulatő. Mint két cserép levendula.
Nem vettem észre, hogy került oda. Könnyű macskalépteivel úgy osont be hozzám, mint aki lopni jött. Pedig ő nem, igazán nem! – mondaná. Ő csak kért. Csak kért.
Meglepett vele, bár én is úgy éreztem, hogy kapcsolatunk a kollegialitás határait már rég átlépte. A közös érdeklődés, a munkaközi szünetekben és a rendezvényeken együtt töltött idő, a mélyre és hosszúra sikeredett beszélgetéseink sok falat lebontottak köztünk. Érdeklődő, kedveskedő lénye mindig elbűvölt, felnéztem rá, mint nőre, és fel sem foghattam, hogy egy ilyen feleséget hogyan hagyhat el a férje.
Soha nem panaszkodott; azt, hogy gond lehet odahaza, csak apró jelekből raktam össze. Mindketten tánciskolába jártunk, férjeinket nélkülözve – nekik más elfoglaltságuk volt. Mi pedig salsát tanultunk. Igen, a fülledten erotikus salsát! Gizike a haladó csoportban, én a kezdőben; s tánctudásunk is kábé a párkapcsolati válságunk szintjének megfelelő volt. Az órákon el-elnéztem néha önfeledt, de a határokat mindig megtartó flörtölését. Tiszteltem ezért, s értettem minden mozdulatát: a kényeztetésre vágyó női test olyan láthatatlan erővonalakat tud teremteni maga köré a térben, hogy a férfiak maguktól rendeződnek köré, mint vasreszelék a mágneshez. Ahogy a megértés ereje is csak belülről fakadhat, önmagunk központi zugából…
A legszembetűnőbb változást is akkortájt vettem észre rajta, mikor már a parthoz közel sodródott házasságának hajója. A salsán túl heti háromszor edzésre kezdett járni, szoláriummal kényeztetett bőre bronzosan fénylett feszesen domborodó izmai fölött. Majd egy hosszabb táppénz után hirtelen mellben is megerősödött. A kolléganők némi zavarral vegyes szájhúzás kíséretében kutatták a végeredményt, a férfiak izgalommal telt pillantásokat vetettek a most már bátran mélyülő dekoltázsára, míg bennem ettől kezdve egyre kuszábbá vált a róla alkotott kép. Először csak az implantátum behelyezésével járó műtéti eljárások mozdulataira tudtam gondolni. Ahogy a mell mirigyállománya, a vöröses izom, a sárgás zsírszövetek szétválasztása történik. Az éles szikére, mely végérvényesen megbontja a mell egészséges részeinek természettől eredő állományát. Borzongtam és undorodtam már a gondolattól is, sosem engednék ilyen mértékű és célú beavatkozást a testemben. Azután pedig észrevettem Gizike körül a felfújt szájú, ombre hajú barátnőket, s nem értettem, hogy az általam magasan misztifikált belső értékei mellett miért volt szüksége annyi külsőségre. De mindezt elengedtem, mert elfogadó voltam. Ma már azt gondolom, túlságosan elfogadó.
Ismeretségünk történetében volt egy pillanat, azaz inkább egy, a kérdések és válaszok balanszával teli időszak, mikor úgy véltem, ismerem, s úgy éreztem, értem a belső világát. Azt, ahogy egy kótyagos buliban megalázott, megcsalt nőként tűsarkúban vonaglott velem az Abszolútban; azt, ahogy az elkunyerált ételesdobozokat gyűjtötte, hogy egyetemista fiának kollégiumi visszautazása előtt heti négy napra tudjon pakolni változatos ételeket, vagy ahogy szenvedélyes színházlátogatókként az előadás végén kísérletet tettünk a darab mély, emberi üzenetének megfejtésére. Ezeket a pillanatokat hasonló lelki adottságként kódoltam le, de ma már, az események tükrében nézve tudom, hogy minden látszólagos egyezés közös gyökere csupán egy módon lehetséges: míg én át- és megélem a helyzeteket, addig ő színes és változatos érzelmi szereptárából húzza elő és ölti magára az éppen aktuális viselkedésmódot. A legizgalmasabb színházi előadás maga az életünk, és a tehetséges és gyakorlott előadó szinte minden pillanatban képes hiteles színpadi jelenlétre. Csak egy valamit nem szabad elfelejteni: a tökéletesen formált szerep titka a belső átélés, a szereppel való teljes azonosulás. S azt, hogy a legkiszámíthatatlanabb drámai fordulatok között derül csak ki, hogy vajon ki játssza szívvel a szerepét, és ki az, aki csupán kifinomult eszközrendszerének használatával manipulálja a szereplőtársakat és a közönséget. Akkor azonban, amikor a két, illatos virágcserép tornyosult a fejem fölé, akkor még nem voltam ennek a bölcsességnek a birtokában.
– Klárika, drága, tudnál nekem hozni vagy két cseréppel a levenduládból? – A számítógép klaviatúrájára hajoltam épp, mikor beleduruzsolta a fülembe, olyan halkan és finomkodva, hogy teljesen összezavart ezzel az egy mondatával. Főleg, hogy még azt sem fogtam fel a pillanat törtrésze alatt, hogy kerülhetett oda, mellém. Feladataink jellegéből adódóan ugyanis munkaterületeink kóddal nyíló ajtókkal voltak elkülönítve egymástól, és nem értettem, miként, kinek az engedélyével tudott áthatolni a szigorúan ellenőrzött vonalakon. Meg aztán: milyen levendulák?
Hát, persze! A hirdetés! A közösségi oldalra posztolt eladó ingatlanunkról. Na, igen. De hogy valakinek a levendula legyen az egyetlen észrevétele?
Egy évvel voltam a válásom után, és eszem ágában sem lett volna elköltözni kacsalábon forgó családi házunkból. De amióta ránk tört az exem, amióta a fiúnk jelenléte fékezte meg az apját, hogy nekimenjen az épp kialakulóban lévő párkapcsolatom alanyának, azóta üvöltött bennem a kétségbeesett felismerés: El innen! El a közeléből!
Szóval, a levendulák. Jól van. Mindegy. És szabadkozni kezdtem – mert akkoriban még ez volt a legtermészetesebb reakcióm:
– Tudod, Gizike, azok a képek a virágoskertről még tavaly nyáron készültek, a levenduláim azóta áldozatul estek egy kutyaszerelemnek – mondtam, és piszkosul fájt még az emlék is.
Ó, az a kutyaszerelem! A fehér kutyalány formás volt és bájos. De, felteszem, ha nem így lett volna, a mi Rexink akkor is belehabarodott volna. Hatéves kutyafiúnk még nem volt nővel, s tomboltak bennük a hormonok. Egy darabig a kerítés két oldalán ültek egymás mellett, a lánykutya kívül, Rexi belül. Hol egymást nézték, hol közösen kiválasztott pontot őriztek. Megható volt ez az együttrezgés. Nekem.
– Anya! Ne legyél már ennyire idegesítő! Nehogy már a kutyák érzelmi állapotán törd a fejed! Zavard el azt a szukát! Cuki, meg minden, de gondolom, nem akarsz még egyet az udvarra?!
A gyerekeknek tökéletesen igazuk volt, és tökéletesen látták a gyengeségeimet. S ez esetben talán még az ösztöneik is jobban működtek, mint nekem. Láthattam volna én is előre a veszélyt, de nem is tudom, mire számítottam. Akkor telt be a pohár, mikor a fehér lánykutya éjszakánként már a házunk előtti levendulásban hentergett. Hideg volt, mínuszok, először elnéző voltam. Aztán mikor láttam, hogy teljesen letapossák a fás szárakat is, erőt vettem magamon, és véget vetettem a másfél hete tartó románcnak. Egy este elzavartam hát a lánykutyát.
Másnap reggelre Rexinek hűlt helye lett. Akkor már ketten voltunk csak Tomikámmal. Az apja külföldi kiküldetésben próbálta megtalálni a megoldást a maga szerelmi problémájára, a lányunk egyetemre járt, messzire, így kettőnkre hárult minden otthoni feladat. Rexit hangosan hívogattuk a suliba indulás előtt, de hiába, nem jött elő. Tomi azonban elmés megoldást talált ki: a bejáratot résnyire hagyva pillanatok alatt csapdát rögtönzött, hogyha belép a kertbe a napközben hazatérő Rexi – mert ebben mindketten nagyon bíztunk –, akkor a kitámasztott fadarabot megrúgva bezárul mögötte a kapu. És csodák csodája, így is lett! Pont így!
Ó, most teljesen elgyengültem. Annyira furfangosan kitaláltad ezt, fiam! Mikor rád gondolok, minden erőm elhagy. Miért egy ilyen okos és ügyes, jólelkű és nagyszerű teremtésnek kellett áldozatául esni a felnőttek megoldatlan feszültségeinek? Miért?
…
Szóval, a levendulás. Annak, bizony, annyi lett a nagy szerelemben! Rexi pedig másnap újból elkódorgott, és másodszor már nem sikerült túljárni az eszén. Többé nem láttuk. Ez még nem sokkal azelőtt volt, mielőtt idehaza is kiderültek volna a dolgok. Az okok, hogy – hogyan is fogalmazzak? –, hogy vajon a mi hálószobai virágoskertünk miért nem akart illatozni. Aztán erre is megérkezett a válasz hamarosan, s a férjem három évig tartó házasságon kívüli kapcsolata pont elég válóoknak bizonyult. Látod, Gizike, ennyire hasonlóak is tudnak lenni emberi sorsok? – mondhattam volna, de a két cserép levendula valahogy számára fontosabbnak tűnt mindennél.
– Megnézem, Gizike, maradt-e belőle, és ha igen, beültetem és elhozom neked, jó?! – ígértem azonnal, mert nem szeretek csalódást okozni az embereknek.
Ma már tudom, ez a dicséretesnek tűnő tulajdonságom okozta minden vesztünket.
Azon az őszön nagyon nagy erőre volt szükségem. Intéztem a ház eladását, a költözést, a huszonhárom évnyi házasság alatt összegyűlt tárgyak sorsát. És a gyerekekét. Gizikével legközelebb már a munkahelyi étkezőben beszélgettünk. Sírtam. Pont neki sírtam, igen. Elpanaszoltam, hogy Tomi, az imádott fiam úgy döntött, hogy itt marad a megszokott környezetben, edzője szárnyai alatt, így az apjához költözik.
– Csak ideiglenesen, míg nincs lakhatóvá téve a ház, de akkor is, Gizike, akkor is…!
Gizike túlontúl heves gesztusokkal próbált megnyugtatni:
– Nem baj! Örülj neki! Legalább az apja rájön, milyen gondoskodni valakiről! Megérdemli! Hadd tanuljon ő is valamit az életben! Örülj annak, hogy van új párod, és élvezd ki végre a gondtalanságot!
Emlékszem összeráncolt homlokán a barázdák mélységére, a szája szegletében lévő ráncokra, arcizmainak feszülésére, ahogy ajkán kisercent az a kis nyálgóc. Emlékszem karja indulatos lendülésére. Tökéletes volt az alakítása. Meggyőző.
A kulcsátadás napja volt talán a legszörnyűbb. Azaz, mit is beszélek, dehogy az volt a legszörnyűbb… Mindenesetre az egyik legtorokszorítóbb pillanat volt, mikor utoljára léptünk ki a kertkapun. Tomi az oszlopon próbálta levezetni a feszültségét, jókorát csapott rá nagy, szögletes tenyerével. Majd megálltunk a kocsinál, és közösen próbáltuk felcsalogatni a jármű hátuljába Morgót, Rexi utódját. A riadt kutya sehogy sem akart felugrani. Tomi szelíden, de hangjában mélységes fájdalommal hajolt le hozzá: – Jól van, Morgóka, gyere csak, gyere! – azzal beemelte őt a csomagtartóba. Morgó szeme tágra nyílt a félelemtől. Ahogy Tomié is. Senki nem akart elköltözni onnan. Senki. A legkevésbé ő. Érzékeny virág volt, nehezen viselte az átültetést.
…
Apropó, virág! A levendulák már rég cserépben várták, hogy átköltözhessenek Gizikéhez. Azaz, nem hinném, hogy ez volt minden vágyuk, mert sehogy sem sikerült átadnom őket újdonsült gazdájuknak. Többször bepakoltam a kocsiba, elszállítottam a munkahelyre a két cserepet, de valahogy mindig elkerültük egymást. A legutolsó napon tudatosult bennem, hogy Morgó mellé nem tehetem a virágokat, így a házunk melletti mély árokba rejtettem őket. Letakartam avarral, s elhatároztam, hogy a másnapi munkahelyi búcsúztatóm előtt majd elkanyarodom értük. Így is lett. De a levendulának addigra lába kélt. Akkor még nem értettem, hogy tűnhettek el. Ma már tudom, ez volt a legárulkodóbb dramaturgia megoldás ebben a történetben.
S azt is megértettem mostanra, hogy Tomimat tervszerűen és kíméletlenül választotta el tőlem az apja, aki a költözés után egy darabig még tartotta velem a kapcsolatot. Mert egyedül volt. Ja, hogy mi lett azzal a bizonyos, válóokra alkalmat adó nagyszerelemmel? Véget ért. Hamar véget ért. Tehát egyedül maradt az apja. Azaz már nem: ott volt vele a fiunk! Vele, s már nem velem! Neki ez volt a lényeg. Mit törődött ő az éppen önmagát kereső, bizonytalan és sérült lelkű gyerek érzéseivel? Akit úgy nyesett le rólam, mint szikével szétvágott szöveteket. Mint ahogy a mell mirigyállományának és zsírszöveteinek eltávolítása történik műtét közben. Lefejtette kíméletlen és érzéketlen módon.
Aztán hamarosan megérkezett az implantátum is közénk.
A költözés után négy hónappal a telefonom kijelzője kiírta Gizike nevét, és én kíváncsian vettem fel. De a hangja szürke volt, és színtelen. Telis-tele elfojtással, és tőle addig sosem tapasztalt távolságtartással. Elmondta, hogy nemrég egy buliban az én volt férjemmel táncolt, és ott, akkor különös érzés érintette őt meg. Ó, Hozsanna! Üvölteni tudtam volna a boldogságtól: Istenem, köszönöm neked! Végre jó kezekben lesz a fiam! Gizikének pedig csak azt mondtam elakadó lélegzettel, hogy szeresse akkor azt a férfit, akivel átélte ezt a különleges érzést! Szeresse, és vigyázzon rá nagyon! S ezt komolyan is gondoltam, mert hitem szerint a szeretet átformálja az ember jellemét és képes báránnyá szelídíteni még a legvadabb farkasokat is. És mert reménykedtem abban, hogy kikeveredhetünk végre ebből az elcseszett érzelmi labirintusból. De úgy tűnik, vannak odafönn olyan erősen megírt történetek, melyeknek betűiből nem enged egy sort sem az Úristen. S a hitem, az én végtelennek tűnő hitem kevés volt, úgy látszik. Az égi, vagy épp a sátáni erőkkel szemben túl kevés.
Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott. Nem csupán Gizike Facebook oldala volt elérhetetlen, de a fiam apja is. Csak kósza Viber üzenetekben értekezett velem, melyek témája leginkább az volt, mennyi pénzt küldjek neki felnőttkorú gyerekünk ellátására. Indulattal telt fenyegetőzései kergettek lassan az őrületbe. Nem, nem is azért, mert attól tartottam, hogy nekem lesz bajom, ha beváltja az ígéreteit, hanem hogy – ó, én bolond! – átengedtem a kezébe, eszközként, a rajtam való bosszúállás eszközeként, az én legnagyobb kincsemet, a fiamat! Aki minden egyes találkozásunkkor egyre feszültebb volt, s árnyéka önmagának. Tudtam, éreztem, hogy nagy lelki tusákat folytat magában. Segíteni szerettem volna neki, szeretni, ölelni… de már falat emelt maga köré. Éreztem, hogy hullik szét minden benne és körülötte, s képtelen voltam ekkora távolságból egymagam összerakni atomjaira bomlott létét és közös életünket.
Közben pedig jöttek a kósza hírek. Az apjáék határtalan boldogságukban határokat nem ismerve utazgattak. Hol egy egyiptomi, hol egy adriai nyaralás, hol Prága, hol… már nem is tudom, hová, merre mentek, csak azt, hogy olyankor legalább mertem közeledni a fiamhoz, aki egyre mélyebbre süllyedt a depresszióba. Utólag sokkal érthetőbb a kép, de az aggódás és az apjától való félelmem azokat a hónapokat egy furcsa, veszélyekkel teli ködbe burkolta, melyet akkor képtelen voltam eloszlatni. Közben az én örökvidám, szeretettel teli, pici korától végtelenül kiegyensúlyozott gyermekem napról napra vesztett belső fényéből. Ezekben a hónapokban pont azzal küzdött a legjobban, hogy ő szerethető, elfogadható-e egyáltalán, és önmagában nemrég felfedezett mássága a kétségek szakadéka felé hajtotta. Láthatóan szenvedett, és ennek elfojtására az önpusztítás eszközét választotta. Cigaretta, drog, alkohol. Beszélnie pedig nem volt kivel erről. Titka miatt elszigetelte magát, nem tudott és nem is mert már közeledni senkihez. Apja egyedül hagyta őt a négyszobás lakásában, elköltözött Gizike luknyi albérletébe. Értem én, értem – az a kibaszott szerelem! De hogy ennyire ne legyen fontos a gyerek állapota?! Meg aztán: hol a gondoskodó anyai szerepkör, melyben olyan jól tudott alakítani Gizus? Hol a nagyszerű háziasszony és a szerető fészket megteremtő nő idilli játéka? S hol a fiára mindig büszke édesapa? Aki, mint házasságunk alatt mindig, most is tárgyakkal, divatos ruhákkal és elektronikai eszközökkel próbálta a távollétét kompenzálni. Hol maradtak mellőle, és miért nem engedtek akkor hozzá közel engem? Kérdések özöne bántott, s összes bizonytalanságomból fakadó feszültségemet egy irányba próbáltam terelni: minél hamarabb elkészülni a ház felújításával és a gyerekek szobáival, hogy végre újra együtt legyünk, békében és biztonságban. Na, akkor majd meggyógyul a lelke! Idegesen sürgettem az időt és a munkálatokat.
Sosem felejtem el a költözést. Az apja időközben eladott lakásából. Túl nagynak találta ugyanis azt, hát lecserélte egy egyszobásra. Ekkor engedte át nekem végre Tomit, mondván, ott már nem lesz hely a gyerek cuccainak. Nem baj! Örültem a döntésnek, legalább minden a helyére kerül! Nem volt, persze, egy megnyugtató, végső állapot, hiszen először csak az összedobozolt játékok, könyvek és használati tárgyak kerültek hozzánk, Tomim még nem. Egyetemista volt, kollégiumban lakott. Mégis, legalább a személyes tárgyai velem lesznek!
Annak a napnak is minden pillanata a zsigereimbe égett. Tomim szótlan tekintete, ugráló ádámcsutkája, arcélén megfeszült izmai, ujjainak ideges dobolása a bútorokon, míg meg-megálltunk a cipekedés közben. Az aláfestő zene a fájdalom üvöltése volt. Benne, bennünk. Testvére úgy pakolta össze a számára is fontos gyermekkori relikviákat, a csecsemőkori takarókat – Tomié fehér gólyás volt, míg a nővéréé rózsaszín macis –, hogy közben keresetlen szavakat intézett apjához és annak szerelméhez, akik – szerencsére – nem voltak jelen az epizódnál. Én se szólni, se sírni nem mertem, csak tettetett nyugalommal végigcsinálni az egészet. Minél előbb, minél hamarabb szabaduljon meg Tomi abból az elszigetelt érzelmi rabságból, melybe legfőképp az én tehetetlenségem sodorta bele. Akkorra a felismerés már megtörtént bennem. De már túl késő volt, túl késő…
Gizikét és a fiam apját két hónap múlva volt alkalmam először együtt látni. Annak a városnak a rendőrkapitányságán, melyben Tomi egyetemi kollégiuma volt. Aminek tetejéről ugrott le a fiunk, hogy megszabaduljon végre minden földi terhétől, mely ólomsúlyként nehezedett rá az utolsó három évben.
A halál beállta után körülbelül három órával szóltam nekik, nem bírtam hamarabb felhívni az apját. Úgy éreztem, érdemtelen még erre is. De megtettem, mert… mert Tomi is így szerette volna. Néztem a rendőrségi aulába érkező két embert, milyen tökéletesen összeillenek, s kettősük összhangjában semmi más nem szúrta a szememet, csak Gizike finomkodó mozdulatai. Volt férjem cérnavékony hangú vinnyogása nem volt ismeretlen a számomra, hallottam az érzelmi zsarolások időszakában eleget. Most ugyan megváltozott, eddig ismeretlen, önvádló felhanggal szólt: – De miért tette? Miattam? Miattam? – hajtogatta. Senki nem adott neki választ erre a kérdésre. Senki.
Gizi egy pultszerű alkalmatosságnál lelt stabil pontra. Félkönyékre támaszkodott, elegáns mozdulattal és két kimaníkűrözött ujjával megtartva fejét. Keresztbe rakott lábainak egyikét spiccre helyezte, bársonyos, puha hanggal beszélt nekünk. Mintha épp mesét olvasna.
– Pedig olyan jól elvolt nálunk. Olyan békésen aludt a földön, a matracon. Igaz, lelógott a lába, kérdeztem is tőle, hogy Tomikám, biztos, hogy kényelmes lesz neked úgy, de ő csak bólogatott, egyem meg, olyan jó fiú volt…
Hát, igen. Túl jó! – legszívesebben ráüvöltöttem volna, de nem szóltam, csak bámultam rá hitetlenkedve. Mosolygott. Az a nő mosolygott!!! Bájosan ingatta formás nyakán kerek fejét, arca átszellemült, csillogó szemmel, sugárzó tekintettel próbált társalogni. Kettősük harmóniája megtörött, a mellette álló, orrát törülgető, érzéseinek örvényében tántorgó, teste minden porcikájában remegő szerelmével nem tudott egy hullámhosszra kerülni.
Azokban a napokban és hetekben tudatom olyan szinten kitágult, annyira mélyen érintett az az élmény, melyet a fiam halálának pillanataiban éltem meg, hogy felülíródott bennem minden negatív érzés. Soha még olyan tisztának és békével telinek nem éreztem magam. Kegyelmi állapot volt, amit kaptam a vele töltött két órában, míg átkísérhettem őt a halál folyóján. Addig, amíg a műtőágyon letakart, kétméteres, finom, fehérbőrű test minden anyajegyét végigsimogathattam és megcsókolhattam, tudván és elfogadván, hogy soha nem fogom látni már többé. Mindeközben oly erővel éreztem fiam jelenlétét, hogy az számomra is hihetetlen volt. Kérdéseket és feleleteket mondtunk egymásnak, általam kihangosítva, az orvos és a műtősfiú legnagyobb elképedésére. Párbeszédünk azonban inkább szavak nélküli dialóg volt, és olyan érzés kerített hatalmába a teste fölött töltött idő alatt, mintha magát a mennyországot tapasztaltam volna meg. Soha annyi szeretet és jóság nem volt a szívemben. Épp ezért az apjáékkal való találkozáskor, és utána sem szóltam egyetlen számonkérő, durva szót. Mert tudtam, hogy a fiamnak is egyedül ez lett volna a vágya: béke. Békét szeretett volna végre. Önmagában és a családban. Egy vádló mondatom sem volt feléjük. De láttam őket. Élesebben és tisztábban, mint valaha. Retinámba vésődtek apró, nüansznyi félrepillantásaik, tétova ujjrángásaik, Gizinek a zavarában válla mögé lökött, hosszabbított hajkoronája. Láttam a gesztusaikat, a rezdüléseiket, a mozdulataik mögött rejlő gondolataikat és érzéseiket. Nem bújhattak el előlem. Már nem. Sohasem.
A mindenséget tűpontosan befogadó figyelemmel érzékeltem, ahogy Gizike egy kávéházi, vagy épp színházi büfépulthoz támaszkodós pózt felvéve próbál valamit eljátszani. Kutatott a lehetséges alakítások között, de – érthető módon – repertoárjában nem talált a helyzethez illőt. Nem tudta, hogy mit is kell ilyenkor tenni vagy mondani… Ekkor jöttem rá, hogy a többi szerepe is csak lufi. Légbuborék, felfújt hólyag, implantátummal kitömött, kerek semmi, s hogy az én fiam – kinek egyszer egy elszólásában kerestem eddig az értelmet –, az én éleslátó fiam röpke ismeretségük alatt is sokkal jobban megismerte őt, mint én az évtizedek alatt. Ó, fiam! Mindig nagy tanítóm voltál, de hogy még halálod után is ennyit formálj rajtam?!
Az első sokkhatás után sem sikerült megtalálnia Gizinek a szerepkönyvét. A búcsúztatón egy Chanel típusú, rövid ruhácskában, és tűsarkúban szaladgált, mint egy hostess vagy az est háziasszonya, és a fiam sportklubja által beszerzett pogácsákkal kínálgatta a „vendégeket”. A temetésen ő állt mellettem. Nem a fiam apja. Az imánál megfogtam a kezét, hófehérré szorítva ujjait, ki az összes vért belőlük! A toron senki nem szólt hozzájuk; anyám, lányom, testvéremék levegőnek nézték őket. Én viszont udvariasan, Mária arccal beszélgettem velük, mert akkor így volt természetes számomra. Szeretni akartam őt is, a fiam apját is. Megbocsájtani nekik azért, amiért képtelenek önmaguk egóján túl meglátni a valódi, soha el nem múló fényt. Elvakítja őket a színpad reflektora, vaksin és a valóságot nem érzékelve elhiszik, a színdarab a lényeg, és végtelenül jól használva az életben tanult előadói technikákat, a túlélésért játszanak. Pedig a lényeg csak a darab után következik. Akkor, amikor jelmezünktől és sminkünktől megszabadulva végre hazamehetünk megpihenni. Ahogy Tomi is tette.
…
Magamban többször feltettem a kérdést, vajon a két cserép levendula méltó otthont kapott-e valakinél? Azt gondolom, igen. Nem Gizusnál volt azok helye. Hiszem, hogy élnek és szépen virágoznak valaki kertjében, közel egykori házunkhoz. Amúgy is… Gizinek tudnia kell, hogy az implantátumok élettartama véges. Idővel cserélni kell azokat. De ezt én nem mondhatom el neki. Erre idővel fog csak rájönni.
Addig is: nekem semmi más dolgom nincs, csak szeretni őket. Szeretni, és elfogadni. Mert Tomim is erre vágyott. Ő is így szeretné. Ha még élne…
(Fotó: Sergij, kép forrása: Pexels)