Vilmos – felvett nevén Valamikoris – az áruház zenei részlegén böngészte a legújabb kiadványokat. Megforgatta Handel Teseójának kékkeretes papírtokját, latolgatta, mikor tudná megvásárolni, amikor a szemben lévő cipőosztályon dühödt hang vonta el a figyelmét: az eladónő egy agyonnyűtt cipőt emelt melle magasságába, és megkérdezte a bámészkodóktól, véletlenségből nem felejtette-e itt valamelyikük. Nem kapott választ, a hallgatás még inkább felingerelte.
– Senkié? Mert itt volt a polcon, valaki idetette.
Valamikoris pillanatokig szabadon pásztázhatta a megkövült arcokat. Macskaköves kis utcán megkezdett szőlőfürtöt talált, a falikútnál megmosta, és lecsipegette a meghagyott szemeket. A sárga ház ablakában meglebbent a függöny, szakállas, vézna figura négykézláb keringett a fotelben gömbölyödő macska körül, és éles torokhangot hallatott. V. életének java bolyongással telt; nyolc hónapja költözött Keszthely központjába, ennyi időt még sehol sem töltött egyhuzamban. Harmincöt éve kezdte összeállítani a legjobb lemezek ötszázas listáját. Eleinte külföldi könnyűzenei adókat hallgatott, és szobányi antikváriumok polcait böngészte ritkaságok után, majd az internet megszületése felgyorsította a kutatás folyamatát. Legsziporkázóbb éveinek az 1967-et és az 1970-et tartotta – az utóbbi terméséből hetvennégy, többnyire progresszív és pszichedelikus rock, kraut és jazz rock LP, közöttük chilei, venezuelai, perui, spanyol, japán, flamand banda is szerepel a listáján. A sarokasztal fölött tartott Handel gyűjteményét minden költözéskor lemérte. A százkilencven centiméternyi helyet elfoglaló szerzeményeket tizennyolc év alatt vásárolta össze, négy-öt évente cserélte le egyik-másikát egy jobb kiadásra. Az Alcina mindegyik felvételével elégedetlen volt, s amikor tavaly rálelt a megfelelőre, amelybe végre fiúszoprán énekelte Oberto szerepét, csak DVD-n jutott hozzá. A zenedarabokat bemutatóik ideje szerint rendszerezte a polcokon, így az Admetót, amelyben James Bowman debütált, és a Giulio Cesare-t, melyben a kontratenor pályája csúcsára érkezett, tizenegy és fél centi választja el egymástól – köztük a Tamerlano, a Rodalinda, a Scipione, az Alessandro, Handel alig három alkotói éve alatt komponált operái –, majd hatvanhét centire a Joseph and his Brethren, a leginkább parádézó Bowmannel a címszerepben. A Handel-kollekció első háromnegyed méterét megrengette Bononcini Return Julius Caesar-ja. Nem rögzítették még a művet, az egyik stuttgarti előadás kalózfelvétele került fel az egyik torrent oldalra. V.-t hasonló felindultság Antonín Reicha-kompozíciókon kívül évek óta nem érte. Kivette kazettájából Orlando első CD-jét, és megszólaltatta a Vaghe pupille, non piangete, no kezdetű áriát. Végigtáncolta a szobát, majd amikor a lemezjátszó kikapcsolt, az asztalról felmarkolta a rajzolt térképet, biciklitáskájának középső zsebébe gyűrte, és kitolta cross kerékpárját az utcára. Szemérmében égető szúrást érzett, igazított a nadrágján. Combján – a heréje alatt – kiújult az ekcéma; vörös volt, daraszerű bőrt pergetett, fején – a sömörfoltokban, amelyek már nem vándoroltak – megritkult a haj.
Elgurult két hátizsákos, gesztikuláló turista mellett. A fejhangon kiejtett szavak a Piac tér fordulójáig kísérték: – Mennyi az esély, hogy valaki a saját ürülékébe lépjen? Nahát, velem megtörtént. Túrázás közben rám jött a szükség, és…
A kerékpárúton egyenletes tempót diktált. Négy kilométer után vált annyira töredezetté az aszfalt, hogy csak araszolva haladhatott. A Kis-Balatont megkerülő út letérőit javarészt már ismerte; amiket még nem járt végig, tél beálltáig akarta felfedezni. A borostyánnal benőtt épület falára piros krétával írták: Ki akartak rabolni, így jártak. Ketten hevertek a földön, karjuk eltört, lábfejük kilencven fokban elcsavarodott, a testesebb bőrét átszúrta a singcsontja. A magasabb férfi V.-re meredt, nem ejtett hangot, a másik kifacsart pózban nyöszörgött. V. telefont talált mellette, a csendesebb keze ügyébe tette. Száz méterrel odébb, a tó öblében hórihorgas alak ücsörgött, szakadt ingét bevérezte megvágott lapockája.
– Látta, mi történt? – kérdezte tőle V.
– Maga látta?
– Megtámadták?
– Olvasta a szöveget?
– Igen.
– Akkor tudja.
– Tehetek valamit?
– Mit tehetne?
– Miért maradt még itt?
– Hova menjek?
– Hogy érti? Segíthetek?
– Már kérdezte.
– Nem adott választ.
– Nincsenek válaszok.
V. továbbhajtott, még hallotta, hogy a férfi felzokog. Lassított, hirtelen úgy érezte, rengeteg ideje van.
Apját kilenc éve látta utoljára, pláza parkolójában gubbasztott, akkorra a húga is már kikopott az életéből. Amikor Angélába egy forró augusztusi napon belébotlott, ugyanolyan békétlennek tűnt, mint kamaszéveiben. A testvére most is élősködőnek és lustának nevezte apjukat, fogadkozott, hogy bármilyen rossz hírek keringenek sorsáról, a kisujját sem mozdítja érte, zavar nélkül elmenne mellette az utcán. Mit vétett ellened?, firtatta volna V., de rájött, hogy a húga ugyanúgy nem érdekli. Szüleik harmincöt évvel ezelőtti válása megpecsételte az egész fiatalkorát. Kapcsolatuk válsága idején apja szótlanul járt-kelt a házban, begubózott, anyjukat szinte felemésztette a harag, vibrált körülötte a levegő. Apja egyik nap vette a cókmókját, bepakolt az öreg Škodájukba, és nekivágott a vakvilágnak. Fél évig még szivárogtak róla hírek; vacak albérletekben húzta meg magát, árufeltöltő lett, később futár, közben mindvégig kerülte gyerekeivel a találkozást. Azután szaggatottá vált az idővonal, az apa alkalomszerűen fel-felbukkant, olyankor levert volt, szomorú, nehezére esett megszólalni. Húgával és öccsével árulónak tartották, amivel – ma már látja – anyjuk kedvében akartak járni, aki az apjuk iránt érzett lenézést sugározta feléjük. Szavak nélkül zsarolta őket: az apa feketebárány-szerepét el kell fogadniuk, ha meg akarják tartani a szeretetét. Az anyjuktól évekkel később szakadtak el, az apjukhoz sosem találtak visszautat, a haragot egyikük sem volt képes kitörölni az elméjéből. Később az apja a város kültelki részén tengődött, majd átmeneti szállások következtek, utána – kudarcainak betetőzéseként – hajléktalanszállóra keveredett, végül egy elhagyott pincében vert időleges tanyát.
Öccsével egy gyümölcsárus standján botlottak egymásba, kérkedett jól menő vállalkozásával, a végére elújságolta, hogy apjukkal véletlenül futott össze, látszott, hogy hetek óta nem mosakodott, szűkszavúan válaszolgatott a kérdésekre. Kevéssel ezután az öccse a pszichiátrián kötött ki, ahol a beletukmált kemikáliáktól három nap alatt tönkrement. A pszichiátria bedarálja, akit foglyul ejt, áldozati roncsként vegetálnak még egy darabig, ritkán húzzák egy évnél tovább. V. tudta ezt, mégis elpártolt fivérétől. Az apját is megkereshette volna, de nem akart koloncot a nyakába.
Apja már csupán árnyékként időzött gondolatai között, amikor levelet kapott egy ismeretlentől. „Tisztelt Uram! Édesapja személyes holmiját nálam átveheti. Ezek kéziratok, meg néhány ruhadarab. M. Margaréta.” Alatta zárójelben a levélíró címe és telefonszáma. Mit jelent ez? Apja elhunyt? Vagy újra kiakolbólították, és menekülése közben mindenét hátrahagyta? Hogy botlott a nőbe? A tartósan bajba jutottakat nem karolják fel – ő is elutasította, pedig megvetését időközben felváltotta a közöny.
Utolsó találkozásukkor apja Dobogókő szívcsakrájából jött, így emlegette, szokatlan bőbeszédűséggel, jobbára közömbösen mesélt életéről, s amikor félrevetettsége szóba került, hangján nem ütött át sajnálkozás. Beletörődőbb lett, vagy elfogadóbb? Ki tudja már!? Arról beszélt, hogy szuicid hajlamú, degenerált szülei megmételyezték gyerekkorát, a természetbe menekült előlük, ahol hasadozott énjét más-más, általa elképzelt alakká forrasztotta, és ezt az élményét, évtizedekkel később, tájnovellákban örökítette meg. Csapongott egyik emlékről a másikra, és V. úgy érezte, felhasználja őt, jelenléte jó alkalom gondolatai kihangosítására. Az apja arról is szót ejtett, hogy bejárja Sélestat környékét, végigteker Ketten üde, hegyektől övezett mezőin, és emlékezetében elhozza az ottani fényeket. Visszatér David de Graef középkorú hangulatot árasztó házába, mielőtt még a festő óriásira hízott, fehér macskája végelgyengülésben kimúlna, elácsorog látomásos képeinél. Újra meg akarja csodálni a British Múzeumban kiállított citole-t, s ha már a hangszer fidulákhoz hasonlítható, magyarázta V.-nek, ugyan miért ne lehetne megszólaltatni vonóval? „De elég volna az is, ha ellátogatnál Louis Blériot landolási helyéhez Dover szikláinál. Ott a végtelen tér megszólít, még ha a fáktól nem is látszik már, ahogy az ég az óceánnal egybeforr.” V. ezen meglepődött. Apja világéletében Abháziába készült, szeretett volna a Rica-tóhoz közel lakni, s amikor a szülei elváltak, V. azt hitte, legközelebb onnan hall felőle.
Apja több mint egy emberöltőn keresztül úgy munkálkodott, hogy nem akadt kiadó, amelyik hajlandó lett volna regényeit megjelentetni. Fél tucat műfajban alkotott, hatezer kéziratoldala gyűlt össze. Apja nyolcszázra tette azoknak a szerkesztőknek a számát, akikhez négy évtized alatt eljuttatta írásait, még negyvenes évei közepén is megfordult némelyiknél. Sok a harmincat sem töltötte be, megörökölték pozíciójukat, vagy kijárt útjuk volt, valamennyi okosabbnak és tehetségesebbnek gondolta magát mindenkinél. Utolsó két évtizedét visszavonultan töltötte, s V.-ben ez a kép jelent meg róla, miközben hallgatta: bölcs oroszlánként trónol a játékfigurák között. „A tehetség Istentől való. Amit kegyéből hozzáadhatok, az a kitartás, a koncentráció és a megalkuvás nélküliség. Az írások megszületni akarnak, én csak megnyitom előttük az utat. Háromezer könyvet kell kiadni, hogy egy súllyal megszülethessen. Minden az élő Isten kiteljesedése, és Isten létének kinyilatkoztatása.” Hajléktalansága idején sem apadt el inspirációja. V. akár csodálhatta is volna elszántságáért, ehelyett – csakúgy, mint környezetében mindenki más – gyengének találta és semmibe vette. És végképp nem értette apja mondatát: „Az is tiszta szerelem, ha magzatvízben fürösztöd az arcod.” „Ha közlékeny cimborákra vágysz”, közölte V.-vel búcsúzóul, „keresd fel az Abbey Road Stúdió előtti zebrát, s az ott fényképezkedőkkel csinálhatsz egy bitli-kígyót.” „Micsodát, apa?” „Mit magyarázzam?!”
Neogótikus homokkő épület mellett kerekezett el, csipkézett mellvédjét sor jegenye árnyékolta. Az oszlopos kocsibeállón túl szőlőültetvényre látott, seregélyraj csapott le a kordonokra, a következő pillanatban karbidágyúk és madárriasztók kakofóniája robbantotta szét a csendet. A nyeregtetős ház előtt megállt, tekintetét megragadták a réz deltaidomokkal hegesztett kerítés oxidálódott foltjai. Ötvenes évei végén járó, hosszúkás arcú, testes nő indult felé a kerti úton, lófarokba kötött haja háta közepéig ért. Barna gyapjúszövet harangszoknyán világos hullámmotívumok kapcsolódtak. Lekerekített galléros fehér blúza bordó szőttescsíkokból font övére buggyant. Parafaszandálját felcserélte lábán, a talpbetéten látszottak a lábujjaktól sötét ovális foltok. V. kezet nyújtott, bemutatkoztak.
– Azt hittem, idetelefonál. Szerencse, hogy itthon talált. – A kapu mellett ujjpercnyi tipli izzott, a nő rátaposott.
– Sajnálom.
– Végül is nem számít. Jöjjön! Támassza le valahol a biciklijét, itt nem fogják ellopni!
A nappali közepét oroszlánlábas tölgyfaasztal foglalta el, mögötte, fél falat elfedve, vasrácsos kandalló tárta fel kormos belsejét. Üvegezett ajtajú vörösfenyőszekrény, vörös puffok és kanapé alkotta még a berendezést. Óriási fapapucsokban billbergiák és broméliafajok virágoztak, közöttük kerek rongyszőnyegek pettyegették a matt tömörfa-hajópadlót. A lakkozatlan polcokat túlméretezett fémkonzolok tartották, rajtuk art deco mintázatú cserép gyertyatartók; minden másodikat füstölők töltötték. Egyik álmennyezeti panel lebillent a helyéről, repedésből lógó pókfonalat meglibbentette a huzat. Márványozott, nyújtott nyakú kaspók száraz kerti holdviolákat fogadtak magukba, tallérjaikból kitöredeztek a magok, mintha vékony szemüvegkereteket szúrtak volna pálcikákra. A házigazda hellyel kínálta V.-t az asztalnál, ő maga vendégével szemben egy nádszékre telepedett.
– Hogy talált meg? – kérdezte V.
A nő a combjára simította szoknyáját, kihúzott dereka nem érintette a szék támláját. – Igazából nem kerestem. Az apja kéziratgyűjtőjének belső oldalán találtam meg a nevét és a telefonszámát. Sosem beszélt a családjáról. – A mögötte lévő polcról levett egy bordó mappát, és kinyitva a férfi elé rakta. V. rápillantott a címre: Bolti trágya. – Az utolsó éveiben írt hosszabb-rövidebb elbeszéléseit tartalmazza.
– Olvasta?
– Korábban néhány írásába belefogtam, de nem kötöttek le. Tudja, amúgy sem vagyok nagy olvasó. Az apja meg nem várta el, hogy bújjam, amit lejegyzett. Fél napig is munkájába temetkezett, később sem szerette, ha faggatják. Ez itt a magáé. Ő is ezt akarta volna.
– Ennél jóval többet írt. Nem bízta magára?
– Sokat költöztem. Bárhogy vigyáztam, eltűntek a dolgok. Egy ideje nekem sem megy jól. A barátnőm megengedte, hogy amíg Párizsba köti a munkája, lakhatom nála.
– Végleg elvesztek? – V. a hátsó kertre látott. A tökinda S görbületén a levelek, mint félig nyílt ernyők lógtak az átforrósodott lávakövek fölött. Az ég felhőszemölcsei között szépségflastrom: elkent rózsás puffanat. V.-re rátört egy gyerekkori emlék: lemetszett bodzahajtások erős illata. Több udvarban is sövénynyesedékeket égettek. A füstcsíkok úgy ingadoztak, ahogy hínár az áramlásban.
– Bárkivel megesik. Nekem is szőrén-szálán eltűnt néhány dobozom. Őriztem, mégis megtörtént. Egyszer sem láttam, hogy az apja forgatta volna a kéziratait, a legtöbbre talán már nem is emlékezett.
– Mindent jól fejben tartott.
– Nem is találkoztak.
– Ismertem.
– Akkor azt gondolhat róla, amit akar. Nekem sosem hozta szóba a műveit. Sokáig nem is tudtam, hogy ír.
– Hogy akadtak össze?
– Ami azt illeti, az örökségét segítettem intézni. Jogsegély irodában dolgoztam. Bár a családjog volt a területem, hozzám kopogott be először segítségért. Az apja kedves volt a maga módján.
– Mi lett az örökséggel?
– Csak egy roskatag vidéki háza volt. Terveztük, hogy felújítjuk, aztán egyre csak gyűltek a kifizetetlen számlák. Utaztunk is. Ez az apja ötlete volt. Régi vágyát akarta megvalósítani. De kellett neki valaki, aki mindent elintéz helyette. Az utóbbi fél évben, amikor megromlott az egészsége, már csak az én pénzemből éltünk. A végén pluszmunkákat vállaltam, hogy ne menjünk csődbe. Nézze, kínos, hogy ezt kell mondanom, de a hamvasztás sokba került. Szeretném, ha legalább ennek a költségét állná. Most minden pénz jól jön.
A nő a tekintetével kikényszerítette a kérdést: – Mennyibe került?
– Százötvenezerbe. Még urnahelyet sem tudtam venni.
V. felállt, felmutatott tenyerével maradásra bírta a nőt, azután távozott. Biciklitáskája külső zsebéből kikotort egy patentos irattasakot, és a szobába visszatérve az asztalra számolt belőle kilencvenezer forintot. Könyörögni fog a háziúrnak lakbérhalasztásért, és jó darabig biztosan nem vesz CD-t.
– Elviszem a hamvait.
– Ennyi nem elég.
– Pótolom, ahogy tudom.
A nő a világoskék, egyajtós komódból fekete műanyag hengert vett elő. Leforrasztott tetejére V. apjának nevét, születési és halálozási dátumát, alulra a hamvasztás időpontját írták; a tartót lekerített vége még inkább löveghez tette hasonlóvá. Amikor felemelte, megzörrent a tartalma.
– Mi van még apámtól?
– A ruháit a Vöröskeresztnek adtam. Más nem volt, csak néhány könyv, és ez a kézirat.
– Mi lett a sorsa a többi írásának?
– Ha hallok róluk, értesítem. Kéziratok nem tűnnek el.
– Schubert-kézirattal gyújtottak be.
– Tessék?
Ahogy V. kifelé indult, a nő mintha egyensúlyát vesztette volna, megingott.
– Mikor várhatom a hiányzó összeget?
– Amint meglesz.
– Hívjon majd fel.
V. megfordult. – Mi lett a géppel, amit használt?
– Tabletje volt, nem ért sokat.
V. küzdött a vágya ellen, hogy megüsse a nőt. – Benne volt mindene. Érti?! Egy élet munkája. Hogy volt képes eladni?!
– Ne kiabáljon! Egy bontóban vacak pár ezer forintot adtak érte. Iszonyúan meg voltam szorulva.
– Írja le az üzlet címét!
A nő papírt keresett, ráfirkált valamit, azután átnyújtotta. – Ez nem így megy. Biztos letörölték. Különben is, nagyon rég volt. Ha én nem vagyok, az apja az utcán végezte volna.
– Apámmal megcsinálta a bitli-kígyót?
– Mit?
– Minek magyarázzam?!
V. fél kézzel tolta a kerékpárt. Markában a gurgulával, hóna alatt a mappával jutott túl a kapun. A nő utánakiáltotta: „Ne felejtse a hatvanezret!” V. a biciklitáskába gyömöszölte a hamvakat és a kéziratot, majd amikor az utca végére ért, kipiszkálta a paksamétát, és egy másik zsebbe tuszkolta. Közben kinyílt a dosszié, és a papírok szerteszét szóródtak. Alighogy letámasztotta a kerékpárját, egy széllöket felborította, kigurult a táskából a kapszula. V. szökdécselt, kapkodta a lapokat, miközben mögötte a szél a Bolti trágya egyik összetűzött darabjába lapozott:
Még egyszer, utoljára
A hatarasznyi, kóchajú figura fűzerdő aljából lépett elő, a kisfiú kezét fogta, nem engedte megpihenni, csupán a cikóriás részen lassítottak. Szürkületkor még a lapály horpadásait járták, vihar vonított a nyomukban. Harang kondult, a fenyves mélye párát zihált. Elnémult tájban kihűlt tó borzongott; szikláról sziklára lavírozott a sötét. Reggelre a terrakotta ég alatt megerősödött a szél, ezer torokkal süvöltött, a szurdokban gyertyántörzsek fenték hangját. A felhők szürkülő gomolyai szörnyeket szültek, buggyosabb csúcsaikkal a nap felé dagadoztak.
Előttük régi őrház, árva ablakokkal. Jószágudvaron kifeszített dérszálkás szárítókötél, mint a felfeslő gordonkahúr. Ahol a kocsiszín a lóistállóra roggyant, széllel zenélt a dudva között a takarmány. Szárítópajtára ült a köd, a szérűre szitált. Lekopasztott diófán rozsdás hinta nyikkant. A báb az ülésre kapaszkodott, összekoppantak csengettyűs topánkái. A kisfiú már nem sírt, nézte a paprikajancsi szemét, aki a riadó ablakokra pillantva elmerengett.
(Fotó:Pálfi Zsuzsa)