– Egy gerinctelen állat lennék? Egy csupasz csiga? – kérdezte, amint leroskadt a fotelba.
– Miért lennél az? Honnan veszed ezt a baromságot? – fordult felé férje meglepetten, fejhallgatóját az asztalra helyezte, és előrébb csúszott a kanapén.
– A tájékoztató szerint kevesebb, mint négyszázezerért fogok dolgozni, osztályfőnöki pótlékkal együtt… a harminchetedik évemet nyomom le, ped kettőben. Nulla forint fizetésemelést adtak, miközben telekürtölték a világot azzal, milyen hatalmas összegeket kapnak a tanárok. Most aztán még inkább közellenségek lettünk, meg irigység tárgya, miközben az ötven feletti ped kettesek egy fillér emelést sem kaptak. Januártól is maximum öt százalékot… talán… Ha adják. Szépen összemossák a béreket! Ezért aztán érdemes volt a portfólióval szenvednem! Hónapokon keresztül megkeserítette az életem, foglalkozhattam volna helyette a diákjaimmal! A tapasztalat már mit sem ér. Mindenki vissza a startvonalhoz! És ez az egész megfogalmazás! Figyelj csak, felolvasom! Várható munkakör, várható heti munkaidő, várható besorolás, várható havi illetmény, osztályfőnöki megbízás ellátása esetén várhatóan járó megbízási díj, munkavégzésének várható helye(i). Várható, várható, várható! És még milyen szívatás várható?
Az arcán legördülő könnycseppek belepotyogtak a rajnai rizlingbe, mielőtt belekortyolhatott volna. Éjfél is elmúlt, agya tompán lüktetett, néhány perce fejezte be a következő két hét témazáróinak összeállítását.
– Jaj, szívem! Ne törődj vele! Te csak csináld a dolgod, aztán majd meglátjuk, mi lesz!
– De értsd már meg, két napom van rá, hogy eldöntsem, lemondok vagy maradok! Mi lesz akkor, ha még ennél is több melót nyomnak ránk? Így is éjfélekig dolgozom! Vagy ha átvezényelnek máshová? Ha kitalálják, hogy négyig bent kell maradni a suliban? Ott képtelenség dolgozni! Akkora helyen… és olyan zajban…
– Majd akkor felmondasz. Most még ne edd magad ezen! Lehet, nem is lesz olyan szörnyű. Most mindenhol nehéz. Ez megy az egész országban. Mindenhol megszorítások vannak – simította végig felesége térdét.
– Ennyi pénzért dolgozni, ennyi idősen! Három egyetemi szakkal… annyira megalázó! – érezte, hogy a sírástól elcsuklik a hangja. – Teljesen hülyének néznek és semmibe vesznek minket. Minden ismerősöm arra biztat, hogy álljak fel, és hagyjam a francba az egészet. A Masszőr Jani is megmondta augusztus végén: ”Igazán nem értem, min gondolkozol még. Én világéletemben maszek voltam. A magam ura vagyok, senki nem parancsol nekem, ráadásul minden plusz stressz kilőve. És annyit keresek, amennyit akarok! Maszek nyelvtanárként, kevesebb munkával simán megkeresnél ugyanennyit, mint most.” És igaza volt, kiszámoltam – bökött a kisasztalra ledobott jegyzeteire.
– És honnan veszel heti tizenöt tanítványt? Hol ez, hol az fogja lemondani az órát. És te nem matektanár vagy, azok kapósak, mert kevés van belőlük, és a nyolcadikos felvételihez kell a matek – csitította a férje, miközben odanyújtotta neki a poharát. Tudta, hogy nyugtatni próbálja, mégis tombolt benne a düh. Lelke mélyén hálás volt ezért a gesztusért, ennek ellenére úgy érezte, férje korlátozni próbálja őt. Ahogy átvette tőle a bort, a halványsárga lé kilöttyent az asztalra. Maga is meglepődött azon, hogy ennyire remeg a keze.
– Az órák lemondására is van megoldás. Majd végighallgatom az online kurzust, amit vettünk, és kidolgozom, hogyan indítsam be a saját vállalkozásom.
– Ahogy gondolod. Ezt neked kell eldöntened! És bárhogy döntesz, én elfogadom – felelte, és megcsókolta a kezét, pontosan olyan szeretettel, mint amikor még udvarolt neki.
– Igen, nekem kell…
Tavasszal még biztos volt benne, ha eljön az ideje, gondolkodás nélkül lemond. A négynapos kirándulást úgy csinálta végig, hogy közben többször is átfutott az agyán: lehet, ez az utolsó. A Tar-pataki vízesés közepesen gyakorlott túrázókat próbára tevő terepén is bekúszott fejébe ez a gondolat. Ráadásul Zéti olyan finoman, gondoskodva segítette, miközben fújtatva mászott fel a kaptatón.
– Gabi néni, csak kapaszkodjon ügyesen! Én majd hátulról tolok kicsit a hátizsákján…
Maga is meglepődött rajta, hogy még a Tátra csodás hegyei közt is eszébe jutott a távozása. És ettől még jobban élvezte, hogy együtt lehet az osztályával. Nyáron tervezgette, mit hogyan szervez majd meg, hogyan fogja átrendezni a dolgozóját. Az első nagy selejtezőkört is megejtette. Több napig tartott, míg elég helyet szabadított fel ahhoz, hogy órát tudjon tartani. Amikor a barátai vagy az ismerősei megkérdezték tőle, eldöntötte-e már, marad vagy feláll, mindig azt válaszolta, szeptember 29-ig van ideje. Addig nem áll fel, akkor kedvezőbbek lesznek a feltételek, háromhavi végkielégítésre is jogosult lesz. Ha már amúgy is kevés pénzért dolgozott, meg akarta ragadni ezt a lehetőséget.
Rettegett az évkezdéstől. Augusztus elejétől minden hajnalban felriadt, és csak hosszas forgolódás vagy olvasás után sikerült visszaaludnia. Az is előfordult, hogy inkább lement a kutyához, akinek a reggeli boldog farkcsóválása és bújása mindig megnyugtatta őt. Aztán amikor beindult a verkli, egyik nap azt gondolta, marad, majd másnap azt, hogy megy. Ő lepődött meg a legjobban azon, mennyire élvezi a tanítást, és milyen boldog attól, hogy gyerekek között lehet, együtt gondolkodhat velük, új dolgokat mutathat meg nekik. Saját nyolcadikosai (a három kishölgy és a tizennégy kispasi) segítőkészsége, őszintesége, kamaszos huncutsága és leleményessége teljesen lenyűgözte: ahogy megszerelték a leszakadt redőnyt, ahogy “beglettelték” krétaporral a falon a lyukakat, vagy ahogyan egy-egy konfliktushelyzetet egymás közt elrendeztek. Büszkén ült osztálya matekóráján, ámulva nézte, milyen fegyelmezetten, szépen dolgoznak. Örömmel töltötte el, hogy a nyelvi szintfelmérők után kialakított táltoscsoportjaiban is milyen igényesen és könnyedén fejezik ki magukat tanítványai: választékos szókinccsel, helyes nyelvtannal. És milyen remek tempóban tud velük haladni, mennyire lelkesek!
Több olyan kollégája is volt, akinek segítőkészsége, kreativitása és hasonló gondolkodása is lenyűgözte. Nem hiába, ez már a tizedik éve ebben a csapatban! Ha otthon marad magántanárként, ez mind eltűnik…
A legmegrázóbb élménye mégis az volt, amikor szeptember közepén, az egyik aerieljóga-gyakorlás végén egyik ballagója, Máté tekintete sejlett föl előtte; nagy, mélybarna szeme tele volt kétségbeeséssel. Akkor, ott, patakokban folyt a könnye, és a tízperces hemokban relaxálás végére teljesen elbizonytalanodott. Itt hagyhatja-e ezeket a gyerekeket? Itt hagyhatja-e ezeket a szülőket? Relaxálásai elején hetek óta ezt a megerősítő gondolatot választotta és ismételte el magának háromszor: “Szeretem magam. Önmagamnak én vagyok a legfontosabb, és megtalálom a saját utamat.” Most mégis egyre inkább azt érezte: itt a helye; hiszen ehhez ért, ez a szakmája harminchetedik éve, ezt szereti, ebben boldog, ez ő. És akkor most mit tegyen, hogy jövő héten is képes legyen tükörbe nézni?
(Fotó: Pixabay)