Csodálatosan sütött a nap, kellemes meleg volt, tiszta levegő, a fák színes leveleikkel bólogattak az enyhe őszi szélben. Kedd volt, szép őszi kedd, október utolsó napja. Kisebbik fiammal dolgozgattam a kertünkben – lebontás van most már, nem építés –, összeszedtem a kis répákat és a sütőtököket, megnézegettem a brokkolikat, most bontják virágaikat, babavirágok, kicsit elkéstek, ahogy a bab is. Lehet, hogy behozom őket, nagy cserépben, hátha még beérnek a szoba melegében. Szedtem még salátának valót, a kínai kel még zöldell a kert végében.
Előző nap sétáltam először hosszabbat, 10 kilométert, május óta nem mentem ennyit, az Achilles-ín gyulladás lassan gyógyul. Elkezdtem újból társkeresőzni is, bár tudtam, még nem vagyok teljesen kész egy új kapcsolatra. Három hete voltam pszichológusnál, még mindig a szüleimről akarok gondoskodni, pedig már annyit foglalkoztam a segítő énemmel, néha önpusztító módon működik. Tudom, kemény hipnózist kaptam, ki lett mondva tízéves koromban, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt a családban, és remek volt az oldó mondat is. Ötéves korom óta gondoskodtam értelmi fogyatékos húgomról, tízévesen háztartás vezettem, lett bőven tapasztalatom, ezért tudtam felnevelni öt gyereket. Azt se tudom, hogyan kell élni, ezt azért javítottam, nyomokban már sejtem.
Fáradt voltam aznap, de Béla megint segítséget kért, az autóm kellett neki, s én indultam rögtön. Azonnal le tudok mondani szükségleteimről, ha elesett van környezetemben. Már annyit foglalkoztam ezzel, és még mindig itt tartok! Dühös voltam magamra, hogy automatikusan indulok, és hétfőn vissza is kértem az autómat, azzal, hogy nem szeretném többet kölcsönadni, és vele sem szeretnék többet találkozni, mert sem megmenteni, sem meggyógyítani nem tudom. Jön a születésnapom, a lányomé is, békében szeretném ünnepelni, és nem az állandó izgalomban, hogy miből él meg, és hogyan fizeti ki a tartozásait. Elég volt, elfogyott a hitem, és a bizalmam is.
Kedden már jól éreztem magam, nem bántott semmi, béke volt, nyugalom, napsütés, kert.
Bementem a házba, volt egy nem fogadott hívásom, nem ismertem a számot, de arra gondoltam, hogy baj van valamelyik gyerekkel. Visszahívtam.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, Ön Nagy Béla nője? – sírós női hang szólt a telefonba. – Mondja, hogy nem! Kiss Ilona vagyok.
– Csak voltam – nyugodt volt a hangom, még nem tudtam, mi vár rám. – Október 16-án, hétfőn búcsúztam el tőle.
– Négy hónapja élek vele, azt mondta, egyedülálló. A telefonjában találtam meg a számát… rengeteg nővel levelezett és találkozgatott. A magáé is köztük volt. Azt hiszem, nyugtatót kell bevennem! Rendes, tisztességes nő vagyok – szabadkozott, majd elcsuklott a hangja. – Terhes voltam tőle júliusban.
– Mi lett a babával? – érdeklődtem.
– Elvetéltem. Mondja meg nekem, ki ez az ember?! Mit csinál? Maga is együtt volt vele?
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki egy ilyen helyzetben. Megint sírt, és én tudtam, hogy nagyon nehéz lehet ez neki.
– Igen, de nem mondta, hogy magával él. Egész nyáron az autómat használta. Pénzt is kért kölcsön, még tízezer forinttal tartozik – teljesen el voltam képedve. Szegény nő, gondoltam magamban, mit élhet át?! A barátnőm sztorija is átfutott a fejemen, aki színházba ment a párjával, és a mögötte ülő nő megszólította, csak hogy tudja, ő is együtt van a pasival. S rajta kívül vannak még heten. Hét nő, mindegyiktől pénzt kér. Elhűltem akkor, ahogy most is. Amikor ezt elmeséltem Bélának, elítélte ezt a férfit, majd ugyanezt megcsinálta velem.
– Be kell vennem egy nyugtatót! Lehet mentőt is kell hívni hozzám – zokogott a nő a telefonban. – Ez a szemét állat meg kint ül az erkélyen, és fogja a fejét. Tegnap kérte meg a kezemet. Érti? Megkérte a kezemet, de gyanús volt, hogy állandóan feszült. Nem tudott nyugodtan ülni, ha kérdeztem, hogy hol volt, nem válaszolt, így megszereztem a telefonját, és kiderült, hogy húsz nővel tart kapcsolatot. Le is fekszik velük. Ráadásul fél liter vodkát iszik naponta. Ugye, te állat? – ezt már az erkélyre üvöltötte ki. – Amikor maga feljött hozzá, nem látta a női ruhákat?
– Nem mentem fel hozzá, nálam találkoztunk. Jézusom, nagyon sajnálom, ami Önnel történt, vegyen mély levegőt! – a szakember szólalt meg bennem elsőként. Még nem fogtam fel teljesen, hogy én is részese vagyok ennek a sztorinak, alapjáraton engem csaltak meg.
– Köszönöm, hogy elmondta. Ó, már bevettem a nyugtatókat.
– Nincs mit. Viszonthallásra.
Kába lettem kicsit, de még nem volt időm foglalkozni ezzel, tudtam, hogy jön a barátnőm, késő délután munkamegbeszélés is lesz, és egy mentálhigiénés kliensem is nálam alszik két napot. Volt feladat bőven, közben a kisebbik fiam bulit szervezett csütörtökre, száműzött otthonról, és addig még a sütőtöklekvárt is meg kellett csinálom, meg a salátát.
Szerdán elkezdtük a kezelést a klienssel. Nyugodt voltam, de éreztem, hogy beszélnem kell a barátnőimmel arról, hogy mégis mi történt, miben is voltam benne. Apámat is felhívtam, és neki is elmondtam; morbid volt a helyzet, mert régen ő ugyanezt csinálta a nőkkel, és anyámmal is. Este az ACA önsegítő csoportban is megosztottam, aztán írtam Bélának e-mailt, meg üzenetet is, és letiltottam Facebookról. A szakmai énem nem hagyott nyugodni, így a fiának is megírtam, hogy veszélyes a helyzet, merthogy Béla 25 éve szed pszichiátriai gyógyszert, de idén nyáron úgy döntött, hogy abbahagyja. Míg együtt voltunk, többször figyelmeztettem, hogy nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni az idegrendszeri gyógykezelést. Nem hallgatott rám. Pedig ez volt az alku, megígérte, hogy elmegy terápiába. A fia azt válaszolta, hogy nőjek fel már végre, az apja csak barátként tekintett rám. A többi már nem az én dolgom.
Csütörtökön már éreztem a dühöt és a haragot. Átvertek! Becsaptak! Kihasználtak! Szép szavak, tettek nélkül. Az én autómban furikázta Ilonát, meg a többi nőt! Még a születésnapomon is rám írt, hogy hiányzom a mindennapokból, és milyen jó volt, míg együtt éltünk. Nekem nem hiányzol, írtam vissza, és hogy egy alávaló, hitvány, hazug gazember, aki nőkön élősködik. Elismerte, hogy az, ez a legkönnyebb út. Közben azért kitakarítottam, megcsináltam a sütőtöklekvárt, szerveztem az életemet. Dolgoztam is, tudtam figyelni a kliensre.
Pénteken felhívtam Ilonát, hogy rakjuk össze a mozaikokat. Kiderült, hogy a kakaspörköltet meg a töltött káposztát, amiből nekem is akart adni, ő készítette. Négy hónapja ő takarít, főz, mos, vasal rájuk. Béla volt felesége is járt ott a napokban, és könyörgött Bélának, hogy kezdjék újra, mert senki nem fogja rányitni az ajtót, ha Ilona elmegy, pedig őt ki sem engedte a lakásból, a falhoz nyomta és megszorongatta a kezét, most meg lohol utána, hogy hozzák rendbe a kapcsolatukat. Rólam meg, amikor rájött, hogy létezem, azt mondta neki Béla, hogy nyomulok utána.
A nálam maradt könyveit, papucsait egy szemeteszsákba tettem, ráírtam a nevét egy darab papírra, és azt, hogy szemét. Egy héttel múlva, Ilona első telefonja után, kedden vittem el neki, letettem a ház kapuja elé, ahol él. Megírtam sms-ben, hogy odatettem, és azt is, hogy nem tettem bele kutyaszart, pedig megérdemelte volna.
Először éltem át felnőttként, hogy meg akarják változtatni a valóságomat, de nem tudták, már nem vagyok gyerek. Tanultam ebből, legközelebb olyan férfit választok, aki vállalja a felelősséget a tetteiért, és betartja, amit ígér. Hogy Ilona mit tesz és mit nem, azt nem tudom, de nem is az én dolgom. Nekem az a dolgom, hogy a jövőben jobban hallgassak az ösztöneimre, és hogy végre a saját érzéseimre figyeljek.
*A történet valós eseményeken alapul, a szereplők nevét megváltoztattam.
(Fotó: Matthias Groeneveld, kép forrása: Pexels)