Egy ódon kávézó teraszán ülnek, ujjuk összefonódik, mint egy lánygyermek copfja. Nem fiatalok már, hogy folyton egymáshoz kelljen érniük, de számukra ez így természetes. Diszkréten morajló beszélgetés vegyül a csészék és kanalak csilingelésébe, míg az őszi, balatoni szellő finoman ringatja felettük a napernyőket. A mellettük húzódó szűk, néptelen terecske kövezete délutáni napfénytől ragyog.
Nem messze tőlük, a körasztalok túloldalán egy fiatalember várakozik. Amikor a terasz szegletében felfedezi a házaspárt, a székek között lavírozva hozzájuk siet, arcát elönti a felismerés, majd üdvözli őket. Előbb a nőhöz fordul, aki felnéz rá, átfut az ajkán egy halvány mosoly, és rendel egy vizet. Ezután a férfira pillant, aki komoran bámulja az asztal lapját, és egy kávét kér. Nem is kell a feleségére néznie, hogy tudja, mennyire helyteleníti, amiért ma már a harmadik feketét issza. A nő most mégsem szól érte, hagyja, hogy férje a szokások rabja legyen; persze csak apró szokásoké. És a pincér felé sem kell fordulnia, hogy tudja: értetlenül áll a rendelés felett. A fiatalember diszkréten széttárja karját, mintha másra számítana, aztán amikor a csönd egy pillanattal tovább nyúlik, mint ildomos lenne, megigazítja mellényét, zavartan sarkon fordul, és a kávépulthoz siet.
A feleségnek sincs szüksége arra, hogy férje szemébe nézzen; anélkül is érti, miért nem kér a fekete mellé egy gyomorkeserűt, ahogy ebben a kávéházban egy jó évtizede minden hétvégén. Pedig ma szüksége lenne rá. A férje leszegett fejjel mered maga elé, ő mégis megértően rámosolyog, mert tudja, hogy támogatásra szorul. Pillantásával biztatja őt, mint egy gyermeket, aki valamit elrontott: Megy az majd jobban is, kedvesem!
A férfi ebből semmit sem lát, kerüli felesége tekintetét. Homlokát ráncolja, mintha a kávézásnál fontosabb dolgok foglalkoztatnák. Kisvártatva elnézést kér, halkan motyog még valamit, és hátratolja székét.
A nő szemével követi, ahogy kikúszik az asztal mögül. Annak idején sosem kért engedélyt, csak öntörvényűen cselekedett. Észben tartott mindent, hamarabb indult dolgozni és később érkezett, esténként mégis friss vacsorát készített. A társaság örökös középpontja, aki húsz éve a rokonok és barátok szaladgáló, visítva boldog gyermekeit oly szeretettel felügyelte, mintha a sajátjai lennének. Aki lopott pillanatokra átélte ugyan a szülői lét illúzióját, de a terméketlenséget képtelen volt magának megbocsátani, és lassan elszáradt, mint egy elhanyagolt növény. Ez a férfi most elnézést kér, hogy toalettre megy.
Aggodalmas pillantásokkal kíséri a távolodó, meggörbült hátat, a megőszült tarkót. Amikor férje eltűnik a szeme elől, belekortyol a poharába, és alig észrevehetően megrázza fejét. A pult mellett szobrozó pincér tanúja a pillanatnak, és a nő tekintetét keresi; mintha eddig is őrizte volna kettősüket, és nem akarná magára hagyni őt, amíg a férfi távol van. Amikor az asszony észreveszi, hogy figyelik, int a fiatalembernek, hogy lépjen közelebb. A pincér odasiet, bizalmasan a nőhöz hajol, és a fülébe suttogott szavakra egy megértő bólintással felel.
A férfi bizonytalanul csoszog a mellékhelyiség felé. Alig emeli lábát, mintha viseltes papucsot hordana, és attól félne, hogy kilép belőle. A ház körüli munkákra gondol: a kertre, az örökké metszésre váró fákra és bokrokra. A tavasztól őszig burjánzó veteményes gondozására nemcsak ereje, de kedve sincs már. A kielégíthetetlen gondoskodás iránti vágya végképp elapadt, mióta a munkáját is elvesztette. Nyugdíjazása óta hamarabb is fárad. Ha így folytatja, feleségére siralmas élet vár mellette.
Örökkévalóságnak tűnik az idő, amíg a piszoár fölött ácsorogva kivánszorognak az első cseppek. Miután végzett, megereszti a csapot, majd a lustán csorgó vízsugárba tartja, és tenyerével átdörzsöli kézfejét. Miközben az automatánál megszárítkozik, rövidlátóan hunyorog a tükörbe. Egy kozmetikus alaposságával vizsgálja arcát, ráncai mélységét. Grimaszokat vág, kíváncsi, melyik gesztusa idézi jobban a régi időket, mikor még nem volt ennyire megereszkedve az álla. A Tóth utcai garzonra emlékezik, ahol a szakadt kanapén kuporogva találgatták, a fizetésükből és az ifjúsági takarékbetétkönyvből mennyi mindent nem bírnak majd megvenni. Egymást túllicitálva eljutottak az erdőszéli, apró rönkházig, benne a nagyszülőktől örökölt, kézzel faragott, megvetemedett bölcsővel. Elképzelték, ahogy a családi tradíciót követve az összes nekik szánt, ósdi bútort bezsúfolják a nagyszobába, amitől majd mozdulni sem lehet, és a doh nehéz szaga kiszorítja a friss fa illatát. Ettől úgy kacagtak, hogy legurultak a rongyszőnyegre, és ott folytatták a fantáziálást. Azon az estén alapozták meg az álmaikat.
A múlt felidézése közben folyamatosan grimaszol; persze ha tudná, mi vár rá, régen abbahagyta volna ezt a komikus fintorgást. Aztán észbe kap, és ellép a tükör elől. Amikor visszatér az asztalhoz, a kávé mellett egy alacsony talpas pohár várja. Édes-keserű illat járja át a levegőt, amitől pipiskedve fél lábról a másikra áll, mint egy izgatott gyermek, aki már nagyon szeretné megkapni az ajándékát. A feleségére pillant, és megkapaszkodik vigasztaló, meleg tekintetében. A nő finoman a likőr felé biccent, és ő visszaül a helyére.
A felesége átnyúl az asztal fölött, és megfogja férje lecsüngő kezét. A férfi óvatosan megérinti a poharat, vigyázva, hogy az ital ki ne löttyenjen, de még nem emeli a szájához. Játékos röstelkedés fiatalítja arcát, ami a feleségében is felidézi az apró lakást, az álmodozással töltött estéket. Olyan száraz a szája, hogy egy korty vízre van szüksége, mielőtt megszólal. Ujjuk kaláccsá font tésztaként simul egymásra.
– Megkaptam a mammográfia és a biopszia eredményét.
A tér oldalát árnyékoló vöröstölgyre pillant, amelynek salakszínű lombkoronája alatt elszáradt leveleket fújt halmokba a szél.
– Milyen szép itt tavasszal. Emlékszel, kedvesem? Ha nem tudnék eljönni, akkor se felejtsd a barkavirágzást!
(Fotó: Valeriia Miller, kép forrása: Pexels)