A kávéfőző hangosan hörgött a pulton, a kockacukor kéjesen süllyedt a tejhabba, a fehér bársonyosan keveredett a feketével. Reggel hét volt, Emma szeme még nem nyílt ki teljesen, de a kávé illata már bekúszott az orrába. Nagyot nyelt, ahogy a kanálért nyúlt, már érezte a szájában az tejeskávé lágy ízét, amikor az ajtó hatalmas csattanással bevágódott. Egy pillanatig megmerevedve figyelt, nem tudta eldönteni, hogy a huzat volt, vagy valamelyik családtagja vágta be. Fülelni kezdett, hogy hall-e további árulkodó zajokat, és nem sokkal később meg is hallotta Lovasi kicsit erőltetett rekedtségét. „Ha az életben nincs már több móka meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világba’, s édes lenne a halál…”
Egy nagy sóhaj kíséretében letette a bögrét, és elindult a lánya szobája felé. Jól sejtette, Hanna tolta teljes hangerőre a karácsonyra kapott high-tech hangrendszert. Hétfő van, könyörgöm, alig múlt hét óra, és még kávét sem ittam!
– Hanna! Mi a fenét csinálsz? – dörömbölt be lánya ajtaján. Érezte, hogy teljesen hiábavaló, ebben a zajban úgysem hallja meg, de igyekezett tiszteletben tartani a kamasz magánszféráját. Mivel semmiféle reakció nem érkezett, lenyomta a kilincset, és a lendülettől úgy pattant vissza, hogy majdnem fenékre esett. Mi a csuda történik itt? Hanna sosem szokta bezárni, hiszen pontosan tudja, hogy senki nem tör rá kopogás nélkül.
– Hanna! Azonnal nyisd ki az ajtót! – próbálkozott újra, semmi reakció. Visszalépett a konyhába, megmarkolta a kávéspoharat, és nagy sóhajjal leült az ajtó előtti szőnyegre. Nem tehetek mást, várnom kell, míg Lovasi levegőt vesz.
Amíg várta, hogy eljussanak az utolsó refrénig, azon gondolkodott, hogy az ő csendes, mosolygós kislánya mostanában milyen vad lett, és zárkózott. Eddig a kamaszodásnak tudta be, meg az új iskolának, a fiúk iránti nyiladozó érdeklődésének. Próbálta néha faggatni, de nehezen húzott ki belőle bármit, és mintha az utóbbi időben fokozódott volna a hangulatingadozás. Ha jobban belegondol, az elmúlt két hétben nem is beszélgettek. Hétvégén a férjével elmentek wellnesszezni, Lacira ráfért már az elvonulás. Összefutott mostanában a munka, ki kellett egy kicsit kapcsolódnia. Hannának és Livinek nem volt kedve hozzá, itthon maradtak, estére átjött hozzájuk a mama. Tegnap, mikor megjöttek, a lányok már ágyban voltak, Lacival épp csak beköszöntek nekik. A hétvégén történhetett valami? Vagy a suliban van baj?
Végre meghallotta a Kispál utolsó taktusát. Határozottan kopogni kezdett.
– Hanna! Hannácska! Édesem! Nyisd ki az ajtót! Mi történt? Indulnunk kell a suliba! – próbált nyugodt maradni, de egyre jobban ment fel benne a pumpa.
– Hagyjál békén! Nem megyek abba a viperafészekbe! Rohadt köcsögök! Dögöljenek meg! – visította Hanna fejhangon.
– Ki a köcsög? Bántott valaki? Nyisd már ki ezt a rohadt ajtót! Így nem lehet beszélgetni! – kezdte elveszíteni a türelmét, pedig tudta, hogy ezzel csak olajat önt a tűzre. Nem hallotta még a lányát így beszélni, teljesen meg volt döbbenve a hangszíntől, és a szavaktól is. Érezte, ahogy elborítja a tehetetlenségből fakadó düh. Nem a lányára haragudott, hanem a helyzetre. Legszívesebben azonnal elindult volna az iskolába, hogy egyenként nyomja a falhoz a kölyköket, és kiszedje belőlük, ki bántotta az ő gyönyörű, okos kislányát.
Már nyolc is elmúlt, mire ki tudta imádkozni Hannát a szobából. Az ugyan nem derült ki, hogy ki a köcsög és pontosan mi is történt, de legalább kinyitotta az ajtót. Megdöbbent, amikor meglátta a gyereket. A szeme vörös volt a sírástól, a haja kócos és csapzott, mégis a tekintete volt a legijesztőbb. Mint egy kicsi állat, akit egy falka kutya üldözött. Látszott, hogy nem pihente ki magát, ha aludt is az éjjel, az inkább félelmekkel, rémálmokkal teli vergődés volt. Mikor kinyílt az ajtó és meglátta ezt a zilált, megfélemlített, ijedt gyermeket, azonnal a karjába zárta. Sírtak mindketten. Emma a megkönnyebbüléstől; olyan védelmező ösztön borította el, hogy csak ringatta őt, mint kisbabaként tette.
– Gyere, főzünk egy teát, megnyugszunk, és megtaláljuk a megoldást! – megfogta a kezét, és elindult vele a konyhába. Miután leültette az asztalhoz, a vállára terítette a kardigánját és bekapcsolta a vízforralót.
– Mesélj, édesem! – mondta csendesen.
– Emlékszel, anya, hogy egy hónappal ezelőtt elmentetek apával a vállalkozók báljára? Én nem tudom, hogy ott pontosan mi történt, de azóta úgy néz rám mindenki, mint egy undorító szarkupacra. A Klaudia alig szól hozzám, akkor is csak lepattint, a fiúk összesúgnak mögöttem, cikizik a ruhámat. Tegnap egy döglött békát találtam a tornacuccomban, azt is biztos valamelyik köcsög rakta oda! Olyanok, mint az óvodások! Hogy apára meg rád miket mondanak, azt már meg se akarom hallani. Gyűlölöm az összeset!
Emma felidézte azt az estét. Már akkor sejtette, hogy következményei lesznek, de azt álmában sem gondolta, hogy a gyermekére ilyen hatása lesz. A szokásos éves vállalkozói bálra voltak hivatalosak. A családjuk már generációk óta élt a városban, hol jobb, hol rosszabb körülmények közt. Nem voltak kiemelkedően gazdagok, de jól boldogultak. Laci volt az első diplomás a családban, és hosszú évek kitartó munkájával egyre sikeresebben építette a vállalkozását. Okosan és jó érzékkel fejlesztett, és a kilencvenes évek végére már stabil cége volt, biztonságos háttérrel. Kezdetben Emma vitte a könyvelést, de ha kellett, téglát is hordott, vagy kitakarította az irodát. Mostanra már csak a hátteret biztosította a férjének, aki a döntéseibe mindig bevonta őt. Jó csapat voltak. Laci sokat ivott a bálon. Túl sokat ahhoz, hogy vigyázzon a szájára; egyre hangosabb lett, és feltámadt az igazságérzete is. A polgármester volt az este fővédnöke. Mint kiskutyák, ugráltak körülötte a helyi vállalkozók, ő pedig lassacskán rátette a kezét a környék nagy hasznot hozó üzleteire. Pályázatok, fillérekért megvásárolt földterületek, barátoknak kijátszott állami beruházások, építkezések… mindegy volt, csak sokat hozzon. Lacinál az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor megvette gyerekkori barátjának mezőgazdasági vállalkozását, bagóért. Bár Karcsinak eszébe sem volt eladni, de az utolsó félévben négy ellenőrzést kapott, ahol különös módon mindig találtak valamit, amiért milliós büntetést szabtak ki rá. A polgármester minden alkalommal jelezte, hogy megvásárolná a vállalkozást, de Karcsi nemet mondott. Az ajánlatok egyre kisebbek lettek, a büntetések magasabbak. Karcsit végül a fia találta meg a garázsban, a kocsi kipufogóját egy csövön át az utastérbe vezette. Laci kiborult. Az egész város tudta, hogy mi történt, de senki nem mert beszélni róla. A vállalkozók összezártak, senki nem akart hasonló sorsra jutni. Volt, aki elköltözött, volt, aki beállt a sorba, és néhányan még megpróbálták a lehetetlent. Laci azon az estén felállt a színpadra, és levette a mikrofont az állványról
– Szeretettel köszöntöm az este fővédnökét, a polgármester urat! Vagy nevezzem inkább gyilkosnak? – majd kiköpött egyet a kopott színpad deszkáira.
Az egész terem elnémult. Emma odarohant, és méltósága utolsó darabjait összeszedve letámogatta Lacit a színpadról, majd a szétnyíló sokaság sorfala között kivezette a teremből. Nem volt könnyű beültetni a kocsiba, mert mindenképpen vissza akart menni, hogy folytassa a „beszédét”, de végül sikerült hazavinnie. Tudta, hogy ez volt az utolsó bál, ezt nem fogják nekik megbocsátani. Ebben a közösségben egyetlen dolog adja az ember értékét: az, hogy mennyi pénze van, nem számít, hogyan szerezte.
Miért is nem jutott eddig eszébe, hogy Hanna osztálytársai azoknak a vállalkozóknak a gyerekei, akik úgy csinálnak, mintha Karcsi azért halt volna meg, mert alkoholista volt, vagy depressziós, bolond. Egy tönkrement vállalkozó, aki magának köszönheti a bukást. Hanna most annak a nagypofájú botrányhősnek a lánya, aki legyilkosozta, leköpte a környék legnagyobb emberét, az Élet és Halál urát. Rossz fényt vet rájuk, ha barátkoznak vele, vagy együtt látják őket.
– Drágám, nem kell többet abba az iskolába menned. Ne aggódj, találunk megoldást! Menj és pihenj, látom, hogy alig aludtál! Én meg beszólok a suliba, hogy beteg vagy.
Miután Hanna bement a szobájába, azonnal felhívta a férjét, és azt kérte tőle, hogy amint tud, jöjjön haza. Laci tudta, hogy baj van. Emma nem rendeli haza csak úgy. Amikor rohanva hazaért, a felesége összefoglalta a történteket. A végére az asszony addigi higgadtsága kétségbeeséssé változott.
– Jaj, Laci! Mit csináljunk? Megvárjuk, amíg minket is kicsinálnak, vagy menjünk el? Hagyjuk itt a várost, a gyökereinket, a munkánkat, a szüleink örökségét? – mondta, már szinte sírással küszködve.
– Emma! Nem kérheted, hogy meneküljek el! – mondta a férfi kemény hangon.
– Nem menekülésre biztatlak, de nem akarom, hogy Karcsi sorsára juss, vagy a lányokkal történjen valami! El kell mennünk, amíg még megtehetjük! Nincs más választásunk. A gyerekeidnek szükségük van rád, és nekem is! – mondta Emma, és már mindketten tudták, mit kell tenniük.
A következő hetek szervezéssel teltek. A gyerekek iskolájában beteget jelentettek, Laci pedig vett egy repülőjegyet és kiment az Amszterdamban élő gyerekkori barátjához. A vállalkozás negyvenkilenc százalékát névlegesen eladta egy holland üzletembernek, és a megtartott résszel alapított egy holland céget. Nyitott egy bankszámlát, amire azonnal átutalta az összes pénzüket. Amszterdamban talált egy kellemes lakást, a barátját pedig arra kérte, hogy keressen egy jó iskolát a lányoknak. Amikor zöld utat kaptak, már csak a legszemélyesebb dolgaikat kellett becsomagolniuk, és két kocsival útnak indultak egy új élet felé.
A városban csak hetekkel később vették észre az eltűnésüket. Néhányan biztos forrásból tudták, hogy Horváth Laci lebukott egy ellenőrzésen, mások szerint lecsukták, a felesége meg felköltözött Pestre a rokonokhoz. Volt, aki azt pletykálta, hogy a kis Hanna teherbe esett, ezért bujdokolnak. De aztán hamar találtak más témát, és már csak néha hangzott el egy-egy megjegyzés róluk a jól értesült városlakók között.
Amszterdamban májusban hétágra sütött a nap, és ahogy kiléptek a napsárgára festett, új házuk kapuján, Emma mélyen beszívta a tenger felől érkező balzsamos levegőt. A lányok kivették a tárolóból a bicikliket, és a sirályok vijjogásával kísért utcazajban, mosolyogva indultak el az iskola felé.
(Fotó: Jack Winbow, kép forrása: Pexels)