A Ludmilla nevet csak úgy rád ragasztottuk, valójában mindenki máshogy szólított. De téged nem zavart, úgyis tudtad, ha rólad, vagy ha hozzád beszéltünk.
Emlékszel, mikor 2007 december harmincadikán, tizenhat évvel ezelőtt behoztalak ezen az ajtón? Igen, tudom, hogy a macskák nem ismerik a naptárt. De arra biztosan emlékszel, hogy a fiúk örömmel fogadtak, te azonnal elterültél a nappali szőnyegén, és hagytad, hogy simogassák ezüstösfehér, hosszú bundádat. Hangos dorombolással háláltad meg a szeretetünk.
Emlékszem, az örömködés után észbe kaptam, hogy semmi nincs itthon, amire szükséged lehet. Minden ember pezsgőért és virsliért tolongott a Tescóban, egyedül én bolyongtam az állatos soron, alomtálca, szagtalanító macskaalom, és mindenféle tápok után kutatva. Imádkoztam, hogy bírd ki, amíg visszaérek, vagy legalább ne az új szőnyegen végezd el a dolgodat. Amikor hazaértem, szemrehányó nyávogással közölted velem: „Igyekezz már, nem bírom tovább tartani! Mégis mit képzeltél, a kőre fogok pisilni? Én? Kikérem magamnak, az nem lenne méltó hozzám!” Mellettem toporogtál, míg letettem a tálcát a vécében, megkönnyebbülten helyezkedtél el, miközben félreérthetetlenül rám morogtál: „Menj ki! Nem fogok előtted pisilni!” Gyorsan megtanultuk, hogy az almodat tisztán kell tartanunk, különben mellette találjuk a bűzlő kupacot, mert a nagydolgokra nem voltál annyira kényes.
Nagyon örültem, hogy kislány vagy. Kifinomult úrilányhoz méltó viselkedéseddel ellensúlyoztad a kamasz fiúk vadulós korszakát. Mindig megbeszéltük, hogy nekünk, lányoknak, össze kell tartanunk. Ha ideges voltam, az ölembe ugrottál, megnyugtatóan dörzsölted fejed az arcomhoz, és megértően doromboltál.
Emlékszem, ahogy a fiúkkal játszottál… kergetted az apró, piros lézerpöttyöt, és menekültél a távirányítású autó elől. El sem tudod képzelni, hogy az a sok kacagás mennyit jelentett nekünk akkor! Amikor elfáradtál a sok játéktól, a konyhaszekrény tetejére menekültél. És miközben összeszedtem mindent, amit levertél, lenyávogtál fentről: „Most mit mérgelődsz? Valahol csak dobbantanom kell egy ekkora ugráshoz! Legközelebb pakolj el onnan!” És én elpakoltam!
Emlékszem a megállapodásainkra. A tálalópult végére nem teszünk semmit, mert az a te helyed. Onnan szemmel tudod tartani a konyhát és a nappalit is. Cserébe te nem mászkálsz a konyhapulton, amíg főzök. Csak ha nem látom.
Emlékszel, milyen szigorú napirendre szoktattál? A reggelid hajnali fél négy és fél öt között volt esedékes. Nem volt szükség ébresztésre, tudtam, majd te úgyis szólsz. Ha véletlenül becsuktam a hálószoba ajtaját, te addig könyörögtél előtte, amíg félálomban ki nem botorkáltam. Láttad rajtam, hogy alig élek, és azt sem tudom, hol vagyok. Segítőkészen elkísértél a hűtőig, hangosan berregő hangon magyaráztad, hogy „Kicsit jobbra, kicsit balra, na végre, hogy megtaláltad az alutasakost! Gyere, elkísérlek a tálamig, de át ne ess nekem azon a széken! Ide, ide, ebbe a zöld tálba tedd már azt a lazacos aszpikost! Köszi, visszamehetsz, de ne csukd be az ajtót, mert én is rögtön utánad megyek!”
Emlékszem, egy nap alatt felülírtad azt az elvemet, hogy „A macska nem jöhet fel az ágyra!”. Minden reggel mellém feküdtél, kiskifli-nagykifliben összebújtunk, és én félálomban hallgattam, ahogy kábé nyolcvan decibellel, hálásan dorombolsz nekem.
A reggeli készülődéseink őrületes forgatagát nagyon rosszul viselted. Unottan feküdtél a kanapén, és pillantásoddal azt üzented: „Nem lehetne kicsit halkabban? Menjetek már el itthonról! Nem tudok pihenni tőletek.”
Ha pittyegett a kaputelefon, futottál az ajtóhoz, boldogan üdvözölted a megérkező családtagot, és már szaladtál is kalandozni a lépcsőházba. Aztán rendszerint nem találtál vissza, és néhány emelettel feljebb, egy lábtörlőn kuporogva vártad, hogy hazacipeljünk.
Imádtad a havat! Ezt norvég őseidtől örökölhetted. Persze, csakis a meleg radiátoron ülve mártogattad mancsod a párkányon összegyűlt hóba. Egyszer nem figyeltünk rád, és kiestél az ablakon. Három emeletet zuhantál. Lerohantunk az utcára, átkutattunk minden bokrot és zegzugot, benéztünk minden parkoló autó alá, de hiába kerestünk, nem találtunk.
Aznap este plakátokat nyomtattunk, és minden fára, oszlopra ragasztottunk a környéken. Féltettünk az autóktól, hiszen azt sem tudtad, hogyan kell közlekedni. Kutyával még sosem találkoztál. Napokkal később, mikor már éppen kezdtünk beletörődni, hogy nem látunk többé, megcsörrent a telefonom. Egy kóbor macskákat etető néni szólt, hogy felismert, a sok éhes, koszos macska között.
Mikor rád találtunk, sovány voltál, bizalmatlan, és reszkettél a félelemtől. Ákost ismerted fel először, emlékszel? Rohantál hozzá, a nyakába kapaszkodtál, és napokig kézről kézre adtunk, nem lehetett letenni.
Szerintem zuhanás közben lepergett előtted röpke léted minden pillanata. Egy hét hajléktalanság elég volt ahhoz, hogy átértékeld az életed, sokkal hálásabb és türelmesebb lettél velünk.
Emlékszel? Első szerelmed a felmosó mop volt, imádtad a Domestos illatát. Napokig hangos macskaszerenáddal és hentergéssel próbáltad elcsábítani. De a mop hideg és elutasító volt veled. Féltettelek, hogy összetöri a szíved, és mi is aludtunk volna már néhány órácskát, ezért ivartalanító műtétre vittünk.
Emlékszem, a műtét után felszedtél néhány kilót, és mi nagyon sokat dicsértünk. „Gyönyörű, hatalmas cica vagy!” Határozottabb is lettél, végigvonultál a lakáson, és egyértelműen a tudomásomra hoztad, hogy ha nem adok azonnal enni, akkor kénytelen leszel a konyhabútor ajtaján megélesíteni a körmödet. Ilyenkor nem dicsértelek, és a lelkivilágod sem különösebben érdekelt. Viszont mindig te győztél, melletted megtanultam, hogy gyenge vagyok, és zsarolható.
Emlékszel? Mikor a fiúkkal vacsoráztunk, felültél mellénk az üres székre, és tapintatos nyávogással szóltál hozzá a beszélgetéshez. Éreztem ám, hogy a legtöbbször nekem adsz igazat a pasikkal szemben. Amikor a házi feladatról volt szó, szigorú nézéseddel erősítettél. Mondjuk, ha a tányéron hagyott maradékon ment a vita, akkor készségesen jelezted: „Ne erőltesd azt a gyereket, ha nem akarja megenni a párizsit! Majd én segítek.”
A fiúkat néha úgy mosdattad, mintha a te gyerekeid lennének, még a hajukat is megpróbáltad bolhászni. Mikor már bulizni jártak és nem ültünk minden este együtt az asztalnál, hívtad őket, mint anyamacska a kicsinyeit. Az üres szobákból kétségbeesett nyávogással szaladtál hozzám, és panaszkodtál, hogy felborult a rend, zűrzavar van ebben a családban. Végül beletörődve végigülted velem a vacsorámat, és elterültél a megüresedett kanapén. Soha nem értettem, hogy tudod elfoglalni az egészet.
Az elengedés is nehezen ment neked. Mikor Balázs elköltözött, sokáig kerested. Vártad, mikor jön haza, és amikor meglátogatott, követted mindenhová, nehogy újra elveszítsd. Ákos költözése után napokig feküdtél az ágyán, és hangosan doromboltál a levetett pólójának. Attól féltem, hogy depressziós leszel.
Az elfogadás sem ment könnyen. Amikor új férfi érkezett az életünkbe, feszülten figyeltem, ahogy Ádámmal hónapokig kerülgetitek egymást. Óvatosan közeledtél hozzá, és ő is csak távolról figyelt téged. Aztán egyszer csak mellé feküdtél a kanapén, néztétek a tévét, és te mosdatni kezdted a karját. „Megtört a jég!” – gondoltam, és megkönnyebbült mosollyal mellétek heveredtem. Később már annyira összemelegedtetek, hogy apró húsdarabokat is kaptál tőle főzés közben. Vacsoránál is leesett egy-két jó falat, és te lassan beleszerettél. Imádtad a parfümje illatát, és szerelmes dorombolással bújtál hozzá. Még jó, hogy nem vagyok féltékeny típus!
Sosem engedted, hogy megfésüljelek, de órákon át képes voltál mosakodni, és ha jól sikerült a frizurád, akkor úgy hullámzott a hatalmas szőröd, mintha ezüstrókabundát viselnél. Tízéves korodban vettem észre először, hogy öregszel. Már nem voltál olyan rugalmas, és megjelent néhány elhanyagolt szőrcsomó. Kerestem neked egy jó fodrászt.
Emlékszel, eleinte hogy utáltál fodrászhoz járni? Később, némi jutalomfalat ellenében már hagytad, hogy Ildikó levágja a bundádat, és már nem akartad törpe tigris módjára megölni szegény lányt. Elnyúlva élvezted, ahogy a szőrnyíró masszírozza hurkatöltő alakú testedet. Helyes kis frizurád lett, olyan voltál, mint egy oroszlán, és otthon boldogan henteregtél a hűvös konyhakövön.
Emlékszem, épp egy éve vettem észre, hogy fulladsz. Asztmapipát kaptál, és én naponta kétszer üldöztelek végig a lakáson, mire sikerült a fújás. A harmadik napon odajöttél, és hagytad, hogy az inhalátor maszkját a pofácskádra nyomjam. Utáltad, de hagytad, mert érezted, hogy ettől jobb lesz neked.
Emlékszel még, mi történt az elmúlt hetekben? Eleinte rengeteget ettél, szinte faltál, mégis fogytál. A légzésed nehezült, a keringésed romlott. Aztán már nem is ettél, vagy ha mégis, kihánytál mindent.
Emlékszem a pillanatra, mikor Ádámmal szinte egyszerre mondtuk ki, hogy már nem méltó hozzád ez az élet. Órákig forgattam a telefont, mire felhívtam az állatorvost, és megkértem, hogy altasson el. Csak másnapra tudott időpontot adni. Este sokáig búcsúzkodtunk, dajkáltalak volna, de te már nem akartál kötődni hozzám. Az utolsó éjszakán, csontsoványan, fuldokolva gubbasztottál a hálószobám sarkában, és én azért szorítottam, hogy reggelre aludj el csendesen.
Tegnap óta ott pihensz a kertben, a nagy diófa alatt. Tudod, nekem sem megy jól az elengedés. Mikor hazaérek és kinyitom az ajtót, még most is figyelek, nehogy kiszökj. Hajnalban mintha a nyávogásod hallottam volna, fel is keltem, és félálomban elindultam a konyhába, hogy enni adjak neked. De te nem jöttél, hogy odavezess a hűtőhöz. Mikor visszafeküdtem, nagykiflibe fordultam, és vártam, hogy dorombolva mellém bújj. Úgy érzem, most is itt vagy velem, csak máshol alszol.