Mikor kiléptem a kórház főbejáratán, szállingózott a hó, és sütött a nap. Egyszerre volt hűvös és meleg. Annyira vártam a március tizenötödikét; szabadság, szerelem, nemzeti színű kokárda, kiskabát, félcipő, fagyi. Messziről hallatszott, hogy valaki lendületesen beszél a mikrofonba, valamilyen állami ünnepség lehetett. Gyalog indultam el, semmi kedvem nem volt az emberekhez, pláne, hogy esetleg hozzám érjenek. Undorodtam a gondolattól is, hogy véletlenül megérzem valakinek a leheletét, oldalba lök a könyökével, és halkan bocsánatot kér, mintha ezzel el lehetne intézni a figyelmetlenséget. Egyedül akartam lenni, távol a fürkésző tekintetektől, az emberek ítéletétől. Féltem, hogy valaki meglátja, üres vagyok. Üres és csúnya, és elhasznált, mint egy agyonhordott, zsírfoltos melegítőnadrág, mint egy szétálló sörtéjű, ételmaradékokkal tűzdelt, kopott fogkefe, vagy mint egy csorba bögre, aminek a szélét megfestette a tea. Nem emlékszem, mennyit gyalogoltam és merre, csak azt vettem észre, hogy beesteledett. Dideregni kezdtem. Vékony tavaszi kabát volt rajtam, fehér póló, farmer és sportcipő. Fehéret akartam, hófehéret, hogy égesse a szemem, mint a napfényben vibráló hó. Talán ilyen lehet megvakulni. Csakhogy nekem megsüketülni, megvakulni és érzéketlenné válni lett volna kedvem egyszerre. A bőrömet is hófehérnek akartam látni. Napokig sikáltam magam folttisztító szappannal. Néhol kiserkent a vér. Véreztem és ömlöttek a könnyeim, mintha minden nedvesség távozni akart volna belőlem. Véres-nyálkás tócsák maradtak utánam a kádban. Hiába próbáltam lemosni, nem szűnt meg a szag, a tenyeremen is éreztem, a kézfejemen, a karomon. Magamra fújtam egy teljes üveg parfümöt, akkor sem. Képtelen voltam érzékelni más illatokat, hiába nyitottam ablakot, nem szellőzött ki. A hajamat nem tudom, hányszor mostam meg, egész csomókban maradt a markomban, akkor sem, sehogyan sem.
Egyszer megkérdezték tőlem a villamoson, hogy miért akarok tapéta lenni. Nem értettem. Igaz, mozdulatlanul simultam rá a villamos falára. Virágos tapéta, csíkos tapéta, aprólevél-mintás tapéta, pöttyös konyhai tapéta, zöld tapéta az előszobában. Elkezdtem kapargatni a tapétát a nappaliban. Rátapadtam a falra, jólesett a hideg. Hajnalban kiálltam meztelenül az ablakba, aztán hason feküdtem a jéghideg konyhakövön. “Ne ülj a hideg kőre, kislányom!” Sokáig nem értettem, miért nem lehet hideg kőre ülni, aztán anyám elmondta, hogy különösen a lányoknak nem szabad, nehogy felfázzanak, és ne lehessen gyerekük. Én nem akartam gyereket, belegondolni is vérfagyasztó volt, hogy gyerekem lehet. Direkt az alhasamat nyomtam neki a jéghideg kőnek, jó erősen, hogy ha van ott valaki, haljon meg. Nem halt meg, de ezt csak később fogtam fel.
Meghívott egy italra, ilyen banálisan és szokványosan kezdődött. Elfogadtam. Úgy hittem, jól tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Emlékszem csontos orrára és mélyen ülő szemére. Emlékszem arra a kellemetlen szagra, amit kifújt az orrán. A szeme hidegkék volt, mintha üvegből lett volna. Kifejezéstelen és tolakodó, éhes és kegyetlen. Borzongott tőle a hátam. Az a fajta veszélyérzet volt, ami azonnali menekülésre kellett volna késztessen, csakhogy én már régen nem hallottam a belső hangomat, süket voltam a megérzéseimre. Csak ültem ott, és hallgattam ezt a vasalt inges, pedáns férfit a hódításairól, a tekerős challengekről, a hitéről és az egyház fontosságáról. Mindezt egy felkapott budapesti szórakozóhelyen. Hosszan beszélt, de nem sokat jegyeztem meg belőle. Ahogy telt az idő, egyre kevesebb dologra tudtam figyelni, fantáziáltam, összemosódtak a színek és a formák, majd vibrálva táncoltak a szemem előtt. Csak villanások maradtak meg: az elborult tekintete fölöttem, nem tudtam, hogy fojtogat vagy közösül velem, hogy éppen megölnek vagy megaláznak, autó hangja, a hátsó ülésen feküdtem, és a kis lila játékfigurát néztem a hátsó ajtó nyitógombjánál, ahová a használt zsebkendőket szokás gyűrni, a saját ordításom, gyengeség, nem tudtam mozgatni a végtagjaimat. Nincsen semmilyen érzés, amit fel tudnék idézni, csak képek és hangok. Mintha egy filmet néznék. Nem velem történt, hanem azzal a testtel, amiben nem voltam ott, nem lehettem ott. Még a parkban sem voltam ott, ahol felébredtem, és nem voltam ott akkor sem, amikor összeroncsolva hazagyalogoltam. Ahonnan aztán hetekig nem mozdultam ki. A madarakat figyeltem az ablakban. Galambok ücsörögtek a párkányon némán. Mintha temetésen lettek volna. A gurgulázó hangjuk volt az egyetlen kapcsolatom az élettel. Valami vékony szál mégis idefűzött, de csak mintha gobelin lennék a falon, hagyaték, amit úgyis eladnak kapkodva, amikor eljön az idő. A végtelen szomorúság és bűntudat értette meg velem, hogy mi történt, hiába próbálom tagadni. Használták a testemet, és én nem emlékszem semmire. Nyomok a combomon, égető fájdalom belül, zúzódások, és az érzés, hogy a testem nem az enyém. Eltűnni szerettem volna inkább. Nem enni, nem inni, nem mozdulni, nem gondolni, nem érezni, nem szeretni soha többé. Kifehéredni, mint valami bőrbetegség után. Aztán jöttek a jelek, hogy belém ragadt ebből a mocsokból valami, amire nem tudtam életként gondolni, csak mint egy parazitára, ami az életet akarja elszívni belőlem. Ki akartam tépni magamból, puszta kézzel. El akartam tüntetni a szégyenemet, és nem akartam beszélni róla soha senkivel. Kérdezték, az apa beleegyezett-e. Az apa… ez meg sem fordult a fejemben, mint lehetőség, de mivel nem akartam elmondani, hogy mi történt, azt hazudtam, hogy nem tudom, ki az apa, és nem is akarom tudni, pont ezért ne győzködjenek engem arról, hogy tartsam meg. Aztán tájékoztattak, küldtek ide, küldtek oda, szívhangot hallgattam, mire az utolsó pillanatban felfeküdhettem az ágyra, hogy végre kikaparják belőlem azt az idegen húst, ami akaratom ellenére növekedett bennem. Műtét közben gyönyörű erdőben jártam, dús lombkoronájukkal árnyékoltak a fák, csak elvétve engedték be a napfényt. A talaj állandó mozgásban volt alattam, lépteim iránya változtatta a látványt, és mintha szemmel nem látható, kedves lények lakták volna. Biztonságban éreztem magam. Aztán egyszer csak szétnyílt a fák törzse, és fénylő szentjánosbogarak rajzottak ki a belsejükből. Emlékszem, hogy a nővérke beszél hozzám, kérdezi, hogy vagyok. Vége hát ennek a gyönyörű álomnak, maradtam volna inkább. Nem tudtam rendesen formálni a szavakat, és arra sem emlékszem, mit mondtam, de arra gondoltam, hogy adhatnának abból a szerből még egy kicsit. Próbáltam visszaaludni és megtalálni azt az erdőt, ahol altatás közben jártam, de mintha betontömb lenne a testem, húzott le az álmok világából, és akkor újra éreztem, hogy mennyire fáj.
(Fotó: Efrem Efre, kép forrása: Pexels)