Nem értem, hogy tud valaki ilyen gyorsan elaludni. Ráadásul mindjárt reggel van, és világosodik. Inkább a hátamra fekszem, nem akarlak nézni. Ezt sem értem… mi a jó abban, ha valakit alvás közben néznek? Kicsit arrébb megyek, hogy ne legyek túl közel hozzád, még félreértenéd… Rendesen egyensúlyoznom kell, nehogy leessek az ágyról, pedig nagyjából akkora helyet foglalok el, mint egy méterrúd. Furcsa úgy feküdni, hogy nem érünk egymáshoz.
Szerintem egyébként ez a különbség viszony és „járás” között. (Te jó ég, mennyire utálom ezt a kifejezést. Az ember boltba jár…) A pasidnak akkor adhatsz puszit, amikor csak akarsz. Odamehetsz hozzá, beleülhetsz az ölébe, a nyaka köré fonhatod a karodat, jó erősen magadhoz szoríthatod, és szétpuszilgathatod. De akivel csak lefekszel, azt nem puszilgatod. Nem öleled meg, és nem bújsz hozzá. Csak pár centire vagyunk egymástól, és mégis mennyire távol… Szeretem a paradoxonokat, de ezt inkább kihagynám. Szívem szerint rád feküdnék, és örökre behálóználak. (Nem, nem úgy, mint egy fekete özvegy, nyugi. Inkább, mint egy gumipók.) Szerintem jók lennénk együtt. Nappal is, nem csak éjszaka.
Állatira kényelmetlen melltartóban feküdni, nem is értem, minek vettem vissza. Sokra megyek a szexi fehérneművel, ha közben alszol. Nem baj, legalább a fejemet nem látod, tuti, szét van csúszva… Meg kéne néznem, mielőtt magadhoz térsz. Szegény kozmetikusom, ha ezt tudná, kitérne a hitéből. Mindegy, egy (két) éjszakát kibírok. Különben is, ez nem számít sminkben alvásnak, elvégre ébren vagyok. Kimegyek a fürdőszobába, úgysincs jobb dolgom. Miért van itt ennyi villanykapcsoló? Honnan tudjam, melyik tartozik a fürdőhöz? Tükörből bezzeg csak egy van. Oké, megvan. Jó ég! Alice Cooper megirigyelhetné ezt a szemsminket. Nem akarok kutakodni, jobb híján marad a wc papír, de csak rosszabb lesz attól, ahogy dörzsölöm. Utálom, hogy ilyen kicsi a szemem. Ez nem is szem, inkább csak egy csík. A fülem bezzeg… alig bírom eltakarni. Ezzel a hajjal mondjuk nehéz. A tökéletesre belőtt frizurámnak is pont annyi tartása maradt reggelre, mint nekem. Mindegy, legalább a testem jó, az nem folyik szét a tánctól meg az izzadságtól. Tudom, hogy úgyis azt szereted bennem. Oké, talán túlzás, hogy szereted, inkább azt mondom, az tetszik neked bennem. Igen, ez így pontos. Ú, fogkrém! Remélem, nem bánod, ha nyomok belőle egy kicsit. Imádom ezt az ujjal maszatolást, sok értelme van… Hát –tudom, “háttal nem kezdünk mondatot”, mindig elmondod –, ez ennyi. Jó, hogy nem most látsz először.
“Véletlenül” kicsit hangosabban csukom be az ajtót, mint kellene. Semmi. Megpróbálom valamilyen csábos pózba fészkelődni magam, hátha… de erre se mozdulsz. Megőrülök. Olyan jó lenne, ha felébrednél! Ha felébrednél, és örülnél annak, hogy itt vagyok. Honnan jön ez a zene, melyik lakásból? Ők vajon még buliznak, vagy már ébren vannak? Say my name and every colour illuminates. Imádom ezt a számot, és most már mindig az fog eszembe jutni róla, ahogy itt fekszem melletted. Neked eszedbe szokott jutni? Vajon eszedbe jutok néha? Számít egyáltalán, hogy én vagyok itt? Olyan jó lenne belelátni a gondolataidba… Bár, valószínűleg csalódnék. Közel sem biztos, hogy bérelt helyem van a fejedben, mint ahogy neked az enyémben. (Olyan vagy, mint a gonosz jegyüzérek. Elfoglalod a rengeteg helyet mások elől, de a műsor már nem érdekel.) Talán jobb is, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Egyébként megtaníthatnád, hogy kell ezt csinálni… élvezni valamit anélkül, hogy többet akarsz belőle. Nekem ez nem megy. Ha valami jó, azt újra akarom. Egyre többször, egyre jobban. Ez nem mohóság vagy telhetetlenség, ez a legnagyobb bók, neked. Ráadásul csak magadnak köszönheted, te kezdtél ki velem. Persze, nem tudhattad, hogy ez lesz. Én sem tudtam, és hidd el, nem is akartam. Elképzelésem sincs, hogy lehetsz rám ilyen hatással. Csak rám kacsintasz, és végem, én meg hiába erőlködöm, legfeljebb annyit érek el vele, hogy hülyét csinálok magamból mindenki előtt. (Lehet, hogy csak rád kéne kacsintanom. Ez eddig miért nem jutott eszembe?) Utálom ezt, olyan igazságtalan. Neked miért elég ennyi? Oké, az eszemmel nyilván tudom. Ennél kényelmesebb felállás a világon nincs. (Szívesen.) Arra azért kíváncsi lennék, mi kellene ahhoz, hogy itt marasztalj. Mi hiányzik belőlem? Gondolom, tetszem neked, ha ágyba vittél (megint). Szerintem egész okos és értelmes vagyok, ráadásul vicces is, állati vicces, erről nem nyitok vitát! Szeretem a focit, tudom, mi az a les (tényleg tudom). Az jutott eszembe, hogy talán nem vagyok elég rugalmas és spontán, de ha valaki, te aztán rendszeresen kihozod belőlem mindkettőt. Mondjuk, lehetnék lazább és felszabadultabb, de nehéz úgy lazának lenni, hogy állandóan hintában tartasz. Mennyivel könnyebb lenne, ha tudnám, mire vágysz!
Haza kéne mennem. Mit csinálok, ha délig alszol? Elunom az életem, ráadásul kilyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok. Mi lesz, ha felkelsz? Jó ég, mi lesz, ha felkelsz? Csalódott leszel, hogy még itt vagyok? Hirtelen „el kell menned”? Nem akarom, hogy kellemetlen legyen… hogy úgy érezd, muszáj együtt lennünk. A fél életemet odaadnám azért, hogy így maradjunk egész nap (oké, nem pont így, mondjuk, úgy, hogy te is ébren vagy), de azt akarom, hogy azért legyél velem, mert szeretnél, nem pedig azért, mert itt maradtam. Persze, meg is kérdezhetném, hogy mégis mi ez, amit csinálunk. Vagy, hogy mit akarsz tőlem. Akarsz -e egyáltalán valamit. De az olyan kétségbeesettnek tűnne… Mintha ezen múlna az életem. (Ezen múlik, csak mondom.) Különben is, te vagy a férfi, ezt neked kell megtenned. Sajnálom, ebben már csak ilyen ódivatú vagyok. Írni se fogok neked, amíg te nem keresel. Vegyél észre, de tűnjek elérhetetlennek, motoszkáljak ott a gondolataidban, de közben ne legyek túl sok… Olyan rohadt nehéz ez! Én nem akarok elérhetetlen lenni, nagyon is azt akarom, hogy elérj. Még nyúlnod sem kell értem, jövök magamtól. Csak mondd meg, mit akarsz! Meg is kérdezhetném, persze… De belehalnék, ha nem azt mondanád, amit hallani akarok. Annál még ez is jobb.
Na jó. Félkor elindulok. Semmi értelme itt malmozni tovább. Hogy tudsz így aludni? Világos van! Óvatosan megnézlek magamnak, még egyszer, utoljára. Azért nem semmi, hogy itt fekszem melletted. Hogy én fekszem itt melletted. Ha tudnád, mióta vártam erre… Úristen! Remélem, nem vetted észre, mennyire odavagyok érted!
(Fotó: Mikhail Nilov, kép forrása: Pexels)