A mennyország kapuján található öntöttvas kopogtatóra erősen rámarkolt egy ráncos kéz, és határozottan háromszor az ajtóhoz ütötte. Halk cigány zene szólt, töltött káposzta és debrői hárslevelű illata kergetőzött a puha felhők között. Szent Péter lépett elő egyszerű, kék vászoningben, a vállát takaró napsárga lepel meztelen bokájáig ért, bal kezében egy feltekert pergament tartott. Köszönés helyett csak egy egyszerű kérdést intézett az érkezőhöz:
– Ki vagy te?
– Nem ismer meg? – húzta fel dús szemöldökét a kopogtató, és magabiztosan széttárta magas galléros, vörös selyemmel bélelt, fekete köpenyét, majd jobb kezét mellkasához emelte, és lovagiasan meghajolt.
Szent Péter hosszú, ősz szakállát simogatva figyelte a köpenyes jövevényt, mielőtt feltette a következő kérdést.
– Miért játszik szerepet?
– Szerepet? Játszom?? Én??? – a férfi öblös, mély hangjába beleremegett az ég. – Soha! Se színpadon, se kamerák előtt – majd mellkasát kidüllesztette, állát felszegte, és papírvékonyra húzott szájjal sziszegte, hogy a színészet átlényegülés.
– Ki vagy te? – ismételte higgadtan a Szent. Ő ráért, nem sietett sehova. Tudta, hogy egyeseknél sokáig eltarthat, amíg leveszik arcukról a maszkot.
– A világhírű Drakula Gróf – hipnotikus tekintetével szinte felnyársalta a mennyország helytartóját, jobb karját előre nyújtva ujjaiból karmokat formázott, mintha ki akarná tépni a másik szívét, és megvillantotta vakítóan fehér, éles fogsorát. A cigány zenét felváltotta a denevérszárnyak suhogása, a töltött káposzta és a bor illata elúszott, a felhők félelmükben borsónyi golyókká gömbölyödve messzire gurultak.
– Ezzel nálam semmit nem ér el – ingatta ősz fejét a Kapu őrzője. – Blaskó Béla Ferenc Dezső?
Drakula gróf elégedetten nyugtázta, hogy híre eljutott a mennyországig, levette ikonikus köpenyét, és gyengéden alkarjára hajtotta.
– Olt Arisztid?
– Ha minden alakításomat felsorolja, sokáig itt leszünk. Tudja, száznál is több film és színházi előadás fűződik a nevemhez – mondta, majd huncut mosollyal végigsimított a fényes anyagon, és a szivárványszínben pompázó, porcukros felhőkre kacsintott.
Szent Péter kitekerte a kezében lógó pergament, és hangosan olvasni kezdett.
– Blaskó Béla 1882-ben született az erdélyi Lugoson. Tizenkét évesen, apja halála után elszökött otthonról, hogy színész legyen – egy pillanatra a férfire tekintett, majd tovább olvasott. – Blaskó Béla tizenkét évesen elmenekült erőszakos apjától, és színésznek állt. Melyik állítás igaz?
– Ez nem számít, csak a hatás a lényeg – válaszolt a gróf kedélyesen. – A világ csak hangulat.
– Ki vagy te? Csak álarc nélkül léphetsz be – mutatott Szent Péter a mennyország szélesre tárt kapujára.
Drakula, aki eddig vidám volt, most mély levegőt vett, és a talpa alatt kavargó szürke felhőket figyelte. Fejét lehajtotta. Arcára mély árkok ültek. Fakó köpenyét alkarjáról a markába csúsztatta. Várta, hogy elnyelje a sötétség. Ki vagyok én, mormolta magának. Kutatott öreg, drogoktól és alkoholtól torzult emlékei között, valami kapaszkodót keresett, egy pontot, ahol nyugodtnak érezheti magát. Esetleg egy létrát, aminek tetejéről végigtekinthet életén. De hiába a létra, emlékeire sűrű köd telepedett, és eltakart minden vidám pillanatot, szenvedéssel teli órát, felszínes csevegést, szerelmes percet, baráti borozást, kilincselést és alkudozást. Kiszáradt ajkai alig mozogtak, szavait elnyelték az örvénylő felhők.
– Próbáltam rájönni, és talán minden előadás által egy kicsit közelebb kerültem az igazsághoz.
A sötétszürke fellegek fojtogatóan körülölelték, a sűrű ködtől semmit nem látott. Fátyolos szemmel, szólalt meg újra.
– Egész életemben kerestem a helyem a világban, mindig az aktuális hangulatomhoz igazítottam a múltat, érdekesebbé tettem a részleteket, és ezzel magamat. Aztán elröppent pár évtized, és a morfium lett az egyetlen menedékem. Nem tudtam boldoggá tenni a feleségeimet. Nem hittem el, hogy képes vagyok rá. Hiába dolgoztam egész életemben, nem tudtam megélni belőle. Amikor pedig elhagytam hazámat, büszkén hangoztattam magyarságomat.
– Folytasd, kérlek! – a sötétségből kinyúlt a Szent keze, és meleg tenyerét barátságosan Béla vállára tette.
– Meghaltam. Nincs értelme azon gondolkodni, hogy ki vagyok, hol vesztem el, és milyen hibákat vétettem. Hírnévre vágytam, és skatulyába kerültem. Szerető családot akartam, és rajongókat kaptam. Aprópénzért vállaltam el nagy szerepeket, később a nincstelenség miatt méltatlanokra szerződtem.
Fekete esőfelhők gyűltek a mennyország bejárata felett. A Szent megértően bólintott, és figyelmesen hallgatta a megtört férfit.
– Sem az életben, sem a halálban nincs helyem – Drakula szemében megcsillantak a visszatartott könnyek. Az esőcseppek végigfolytak az arcán, onnan a szakadt, gyűrött, pókhálós köpenyre potyogtak. Esőben oldott, sós könnyei lemosták az emlékezés szélvédőjéről a több évtizedes koszt, a széttrancsírozott bogarakba ragadt faleveleket, a centi vastag sárréteget, és mire a zápor elállt, tisztán tekintett a múltba.
– Ki vagy te? – kérdezte a jóságos Szent Péter.
– Születésemtől fogva szórakoztatni akartam. Elbűvölni, sőt elvarázsolni az embereket. Mesélni millió történetet. A legkülönbözőbb karakterek bőrébe bújni – idézte fel a kezdeteket gyermekin csillogó szemmel, majd végigtekintett a kíváncsi bárányfelhők seregén, és elmerengett. Válla egyre lejjebb csúszott, tartása fokozatosan megrogyott, mire újra megszólalt. – A legjobban mégis azt kívántam, hogy szeressenek, hogy…. – nagyot sóhajtott, és elcsukló hangon folytatta – önmagamért szeressenek – majd a köpenyébe fújta az orrát.
– Köszönöm. Hogy szólíthatlak?
– A „barátom” megtisztelő lenne.
– Kerülj beljebb, barátom! Nem kell tovább menekülnöd.
(Rajz: Finta István)