Miattad ódzkodtam Budapestre menni egy évtizeden át. Ahányszor átutaztam a városon a reptérre vagy a Népliget felé, idegesen kémleltem a mellettem zötyögő utasokat, az új felszállókat, a járda mellett várakozókat. Ha több napot töltöttem a városban, minden sarkon látni véltelek. A gyomrom összeszorult, miközben elképzeltem, hogy hirtelen felszállsz a villamosra, amin épp utazom, vagy szembejössz egy utcasarkon, pedig annyira szerettelek volna látni.
Vajon mi történne, ha véletlen találkoznánk? Felderülne az arcod, ahogy régen mindig, vagy azonnal összeszűkülne a szemed, mintha csak a tekinteteddel akarnád felperzselni a köztünk roskadozó egykori hidat? Szó nélkül fordulnál el tőlem, vagy hangos-haragosan vágnád a fejemhez minden bűnömet?
Gondolataimban hosszú monológok és pattogó beszélgetések forgatókönyve váltakozik, amíg azt képzelem, hogy mindjárt összefutunk. A szavak a helyijáratos busz vagy a kanyargó utcák ritmusát követik, mikor éppen hol vagyok. Ha nagy az utcazaj, kiabálunk egymással, pattognak a dühös mondatok. Ha csendes, esős nap van, mindketten sírunk. Soha meg nem történő beszélgetéseinket magammal viszem a fővároson kívülre is, haza, vendégségbe, bárhova.
Éveken keresztül ott vagy velem mindenhol, magamban neked újságolom el először, amikor szerelmes leszek, neked sírom el, amikor szakítok. Neked dicsekszem, amikor előléptetnek, és tőled kérek tanácsot, mielőtt felmondok. Számtalanszor idézem fel a közös éveket, a beszélgetéseinket, látom magam előtt, ahogy a homlokod ráncolod, miközben a gondolataidat rendezed, vagy ahogy tekinteted egyenesen rám szegeződik, amikor érvelsz. Egyik kezedben hűsítő sör, a másikban cigaretta a mutató és a középső ujjad között, mindig a második ujjpercnél. A keserű füstöt oldalra fordulva fújod ki, hogy ne az arcomba menjen, mert tudod, hogy én nem dohányzom. Előttem van a mozdulat, ahogy tánc közben a hajadat igazítod, érzem, ahogy sétáink során belém karolsz, ismerem azt, ahogy apró pénztárcádból kihúzod a gyűrött papírpénzt, hogy a hajléktalan Sanyinak add. Kedvenc Quimby-dalainkra automatikusan mozdulok, és közösen szőtt terveinket szünet nélkül álmodom tovább.
Facebookon látlak néha, a profilképed melletti zöld pöttyről tudom, hogy ugyanakkor vagyunk a virtuális térben. Elképzelem, hogy egyszerre vagyunk egy nagy koncertterem két végében, ahol van rá remény, hogy előbb-utóbb mégiscsak egymásra találunk. Időnként nekikezdek egy-egy üzenetnek, mert megkérdezném, hogy vagy, kérném, hogy találkozzunk, beszéljünk, vagy csak kiadnám értetlen haragom, hogy mégis hogy jutottunk ide. De sosem válaszolsz – nincs mire, mert sosem küldök semmit.
Te vagy a leghosszabb szakításom: senki hiánya nem fájt annyira és olyan sokáig, mint a tiéd, pedig nem is jártunk. De a hosszúra nyúló üres évek után a képzelt beszélgetések mégiscsak megritkulnak, már nem naponta nézem meg, posztoltál-e valamit, és már nem olvasom el újra meg újra az utolsó e-mailedet, amit hónapokra nyúló érthetetlen hallgatás után küldtél, felsorolva benne az összes bűnömet, hibámat, botlásomat. Már nem akarom fel-felébreszteni akkori haragomat, elmúlt a kétkedő-hitetlenkedő érzés, hogy velünk ilyesmi megtörténhetett.
Aztán egyszer csak, a semmiből üzenetet kapok tőled. Sajnálom. Meglepődöm, hogy ennyi telefoncsere után még megvan a számod, és neked is az enyém, azon, hogy az üzenet csak ennyi, és azon is, hogy ez elég. Elég ahhoz, hogy válaszoljak: Én is. Nem rohanunk egymás karjaiba, én óvatosan várom, hogy közeledj, te pedig lassú léptekkel haladsz. Rövid üzeneteink ritkák, és csak biztonságos témákat érintenek. Én elvétve utazom Budapestre, te szinte sose hagyod el, így amikor hónapok után felveted, hogy találkozzunk személyesen is, van időm gondolkodni, pedig tudom, hogy igent fogok mondani. Mert még mindig hiányzol.
De az első újratalálkozás összezavar. Szavaid melegen barátiak, ugyanúgy karolsz belém, mint évekkel ezelőtt, de a ruháid nem ismerem fel, az illatod szokatlan, és a cigarattád márkája idegen. Nem beszélünk a sok évvel ezelőtti törésről, a bűnlajstromom most rejtve marad, csak mosolygósan igyekszünk behozni valamicskét abból, amiről az évek alatt lemaradtunk. Te Klárát, Pannit, Zoltánt emlegetsz, én Suzie-ról, Markról és Lesley-ről beszélek. A történetek idegenül koppannak a kávézó asztalán, ízetlenné teszik a bodzaszörpöt. Közös világunk túl apróra aszalódott, ami azon kívül esik, csak egy ismeretlen könyv véletlenszerűen kitépett, kusza lapjaira emlékeztet.
Egy-két évig laza kapcsolatban vagyunk, chatelünk, amikor hazautazom, találkozunk egy kávé mellett. Többé nincsenek éjszakába nyúló beszélgetések, de bennem mégis omlani kezd a fal, és lassacskán elhitetem magammal, hogy az évtized hosszú hiátus nem szakadék méretű, hanem csak egy könnyedén átléphető repedés az úton.
Aztán persze a te mércéd szerint megint hibázom, rosszat teszek. Nem tudom, hogy mondjam el, a te szemedben nem lenne mentségem, pedig annyira szeretném, ha megértenél. Utolsó találkozásunkkor én már tudom, hogy több nem lesz, a vihar elkerülhetetlen, és én nem akarok elébe menni. Az együtt töltött idő minden percét kiélvezem, elváláskor szorosan megölellek, még egyszer, igazán, búcsúként. Te később gyávának titulálsz, mert nem szóltam, igazad is van. Gyáva voltam, nem akartam megint szomorú lenni, megint elszakadni, és tudtam, ha elmondom, nincs más út.
Időnként kapok tőled egy-egy üzenetet, részletezed, miért vagyok rossz ember, és ha próbálom a döntésem védeni, akkor csak még dühösebb leszel. Ilyenkor megnézem a profilod, a feltöltött képeket, mert örülök, ha azt látom, hogy jól vagy, hogy azért még a virtuális barátaim között vagy. Aztán egyszer szomorú mosollyal nyugtázom, hogy csendben töröltél az ismerősök közül, talán a legutolsó üzeneted után, amire már nem akartam válaszolni.
Nem válaszoltam, mert tizenöt év után végre lefoszlott a keserűség az emlékeimről, és csak az öröm maradt, hogy volt, amikor együtt néztünk színielőadást Kapolcson, együtt ültünk tábortűz körül a világ nagy dolgait megbeszélve, és úgy terveztük a jövőnket, hogy azt hittük, annak a másik mindig része lesz. A te helyed üres marad a szívemben, de mára körbeszőttem az elengedés puha fonalával, szorosan lezártam, szeretettel, mert már nincs szükségem arra, hogy nyitva tartsam számodra.
(Fotó: freestocks.org, kép forrása: Pexels)