Hetek óta minden reggel görcsbe rándul a gyomrom, az izzadság végigfolyik a gerincem mentén, vérnyomásom az egekbe szökik. Fuldokolom.
Ebből kívülről csupán fénylő arcom látszik. Egyszer valaki azt mondta, egy nő nem izzad, ragyog! Na persze!
Ma is fásult arccal lépkedek a többiekkel, közben kényszeresen számolom a lábam alá kúszó lépcsőfokokat. Háromszázhuszonöt darab. A számok – mint a méhek –, egészen addig zsonganak a fejemben, amíg be nem lépek a hatalmas terembe. Vajon a többiek is küzdenek ezekkel az érzésekkel? Egyszer, még az elején, egyikőjüket megkérdeztem, de az csak értetlenül bámult rám.
Néhány hét után döbbentem rá, hogy ha gondokról, bajokról beszélünk, azt később ellenünk fordítják. Hát ezért nem beszél senki semmiről! A görcs erősödött a gyomromban.
Napról napra gyűlt bennem a feszültség. Gyűlöltem, hogy be vagyok ide zárva, hogy reggeltől estig csak robotolok!
A Napot akartam látni, érezni a szelet az arcomon, beszívni a nyíló virágok illatát, hallgatni a méhek zümmögését. Ehelyett kezdtem úgy érezni, hogy lassan én is olyan zombi leszek, mint azok, akikkel együtt húzom az igát.
Kényszerítettem magam, hogy pont úgy lépjek be a terembe, ahogy a többiek. Arcomon a munka iránti áhítattal, mert élni kell. Valamiből élni kell!
Megfigyeltem, hogy a munkatársak az elején segítették az újakat, aztán magukra hagyták. Boldoguljon, ahogy tud.
– Az idő pénz! – mondogatták.
Ha valami rosszul sikerült, azt megtorolták. Először csak a szavak ostorcsapásai ütöttek sebeket a dolgozók lelkén, amibe idővel mindannyian belefásultak. Volt, aki ezután – annyira félt a büntetéstől, hogy – még többet hibázott. Mintha csak erre vártak volna! Damoklész kardja lecsapott!
Az illető eltűnt.
Sejtettem, hogy legtöbben az utcán végzik, míg a szerencsésebbek csak átkerülnek egy kevésbé rangos terembe.
Legalul azok küzdenek az életben maradásért, akik csak az egyszerű munkákhoz értenek. Dobozokat pakolnak, növényeket locsolnak, a hozzájuk lehullott szemetet válogatják. Felettük állnak az ügyeskezűek, ők végzik a kevés gondolkodást igénylő feladatokat. Óriási termekben, hosszú asztaloknál ülnek, és azon igyekeznek, hogy az előttük fekvő munkadarab tökéletes legyen. Egy emelettel feljebb az önálló döntést hozni képesek dolgoznak, az olyanok, akik jártasságot szereztek a rájuk bízott feladatok megoldásában. Az ő munkájukat már robotok segítik. Ám a rossz döntésekért ők is megfizetnek.
Amikor nagy ritkán felnézek a munkámból, hosszú téglalap alapú termet látok, a bal és a hátsó falak helyén óriási ablakokkal. Szinte az összes nyitva van. Odakint tombol a nyár.
Idebent a fullasztó hőségben nyolcvankét fej hajol a számítógépek fölé, s próbálja mederben tartani a rájuk ömlő kéréseket és utasításokat.
Felettünk olyanok dolgoznak, akiket felruháztak némi hatalommal, akik már több mindenben dönthetnek egyedül, s akik a mi munkánkat is koordinálják. Általában a semmiből jelennek meg, ilyenkor azonnal rám tör a pánik, s gondolatban végigszaladok az elvégzett munkán, hibáztam-e. S ha igen, mekkorát?
A felügyelők – ahogy magamban nevezem őket – érzelemmentes arccal teszik a dolgukat, és meggyőződéssel vallják: ez az élet az életek legjobbika.
Néha elcsípem egy mondatukat, meglátok rajtuk egy felvillanó, már-már emberi érzelmet, de mire felfogom, az érzelem eltűnik, a hang elillan, és később már abban is kételkedtem, hogy egyáltalán láttam, vagy hallottam.
A legfelső teremben azok dolgoznak, akik tudásuk vagy egyéb becsülendő tulajdonságuk miatt kivívták maguknak ezt a megtiszteltetést. Szabadon járnak az épületben, benéznek a szintekre, beszélnek a dolgozókkal, vagy épp átnéznek rajtuk.
Mindig is irigyeltem a szabadságukat. Szerettem volna legalább egyszer feljutni abba a terembe, csak körbenézni, hogy azok ott fent mit csinálnak. Vajon mivel töltik az idejüket?
Eltelt egy hónap, és lentről ismét érkezett egy nő.
Az elején, amíg be nem darálta őt is a rendszer, mesélt. Elmondta, hogy kemény munkával, sok tanulással küzdötte fel magát közénk.
Amikor az egyhangú, unalmas alsó szint után feljebb került, még a nap is szebben sütött. Tágasabb, levegősebb tér várta. Aztán amikor a következő szint jött, úgy érezte, kinyílt a világ. Színesebb és drágább ruhákban kezdett járni, s élvezte az alsóbb szintekről felé irányuló elismerést.
Amikor ide került, akkor biztos volt benne, hogy most még jobb lesz! Könnyebb lesz az élete, kevesebb és minőségibb a munkája.
Hetekkel később észrevettem, hogy egyre kevesebbet beszél, egyre halványabban mosolyog. Majd egy nap bevallotta, hogy csalódott. Hogy a valóság meg sem közelíti azt, amiről álmodott. Majd hozzátette:
– Görcsöl a gyomrom.
Egy hét után a görcs olyan erős volt, hogy kiültették a folyosóra, de mivel még egy óra múlva sem jött vissza, kimentem hozzá, de már csak a hátát láttam. Épp felfelé rohant a lépcsőkön.
Gondolkodás nélkül mentem utána. Csak az dobolt az agyamban, hogy most kiderül, mi van a felettünk lévő teremben.
Amikor felértünk, láttuk, hogy elenyésző a különbség a mi szintünk és e között. A folyosó is olyan, csak a falak a megnyugtatónak szánt zöld színben pompáztak. Távolabbi végén hatalmas, félig nyitott, kétszárnyú fehér ajtó terpeszkedett. Halk beszéd szűrődött ki mögüle. Közelebb óvakodtunk, és belestünk a résen.
Kicsi terem volt, amiből több ajtó is nyílt, középen kerek asztal állt, körülötte négyen ültek, s gondterhelt arccal a nyereségről beszéltek, és arról, hogy gyorsabban és pontosabban kell dolgozniuk, mert nagy a nyomás a versenytársak részéről, akik szüntelenül csak a pénzükért aggódnak. Hogy a részvényeseket már ne is említsék!
Elképedtünk. Dolgoznak? Ők is? Hát hol vannak a szabad emberek? Hol vannak azok, akik önmaguk lehetnek, és a választott életet élhetik?
Otthagytam őt. Megtudtam, amit akartam. Visszamentem az irodába, és leültem a helyemre. A hatalmas teremben félhomály uralkodott, és ebben a szürkeségben nyolcvankét lehajtott fejet láttam. Nyolcvankét mosolytalan, feszes vigyázzban ülő, megtorlástól rettegő, munkába merülő zombit.
Percekkel később a nő ordítva rohant el mellettem, és lendületből kiugrott az ablakon.
(Fotó: Burak The Weekender, kép forrása: Pexels)