I. 1973
A vasadi öreg temetőhöz vezető sárga földút süppedősre ázott a nehéz esőtől, a temetésre érkező kocsik lustán spriccelték szét az agyagos homokot. A tizenkét éves Mirkó a ravatalozó előtt állt, apja kezét fogta, pár ismeretlen és néha látott rokon között.
– Legalább nincs por – súgta Árendásné Egléné fülébe.
– Pedig por és hamu vagyunk – válaszolta amaz, és a két asszony egyszerre kezdett el kuncogni, és egyszerre tették sírásra előkészített zsebkendőjüket a szájuk elé, hogy leplezzék illetlen viselkedésüket. Egléné Marika később olcsó kölnit locsolt szét a ravatalozóban, ami a fekete lakkretiküljéből került elő, és orrát befogva jelezte a kint várakozóknak, hogy büdös van bent, csak éppen azt nem mondta, hullaszag.
Mirkó nagyapját egy ócska Skoda lökte le a biciklijéről, gázolta el, tépte darabokra, amit egy részeg sofőr vezetett. Maradványait úgy kaparták össze az útról és tették zsákokba, ahogy a csirkeaprólékot a baromfifeldolgozóban. Mirkó legalábbis így képzelte el. Élt 74 évet, olvasta a feliratot a koporsó oldalán. Vezetéknevük megegyezett, s a közös gének mellett mindössze ez jelentette köztük a rokoni köteléket. Soha nem tartották igazán a kapcsolatot az apja családjával. Párszor volt náluk a tanyán, megcsodálta a lovakat, a birkákat, a hatalmas komondort, de utálta a disznóól szagát, a juhsajtot, elviselhetetlennek tartotta, hogy nincs fürdőszobájuk, és döbbenettel nézte, hogy nagyapja bicskával vágja a körmeit. Az öregek lajtos kocsival jártak vízért, és hetente egyszer befogtak a szekérbe, és bementek a közeli faluba a pékhez kenyérért. A városi fiú elképedve figyelte őket, nem értette, hogy lehet így élni. Nagyapjáról a családi legenda azt tartotta, hogy három évig volt hadifogságban, de erről soha senkinek nem volt hajlandó beszélni. A bicskán kívül egy kanalat hordott a zsebében, amit az uráli hidegből hozott haza magával, szabadságkanál, így hívta, és szabadulása után soha nem használt más evőeszközt. Unokája idegenkedve nézte, ahogy az öreg a pörköltet és a nokedlit kanalazza.
Megözvegyülése után a környékbeli juhászoknál szolgált évekig, de a kanalat mindig, mindenhova magával vitte.
Mirkó fogta az apja kezét, és ballagtak a koporsó után, később fogadták a gyászolók részvétnyilvánításait.
„Hogy megnőtt ez a gyerek” – mondták itt is, ott is. Öregasszonyok puszilgatták jobbról és balról, és ő megállapította, hogy az időseknek vaníliás kiflivel kevert gyászszaguk van, és szeretett volna minél előbb túl lenni a formaságokon.
Már az apja öreg Opelje mellett álldogáltak, amikor egy férfi odalépett hozzájuk, kezében egy pár csizmát, egy pásztorbotot és egy subát tartott.
– Ez maradt Miska bácsi után – mondta. – Elviszik?
– Persze – válaszolt Mirkó apja, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Tompán puffant a nehéz suba, ahogy a csomagtartóba rakta, majd a csizma és a bot mellé még egy kalap is került. A fiú némán bámulta nagyapja örökségét. Ennyi maradt utána? Ennyi egy ember élete? Ezért élt 74 évet? Tizenkét éve alatt még sosem szembesült a mulandósággal, az elmúlással. Megvetéssel gondolt nagyapjára. Hiába élt, nem volt semmi haszna. Mirkó ott, a vasadi temető bejáratánál gondolkodott el először azon, hogy mi értelme lehet az életnek.
Másnap az osztálytársai felugrottak hozzá tanítás után, és meglátták az előszobában a földre dobott subát. Mirkó szabadkozni és magyarázkodni kezdett, de a többiek kigúnyolták.
– Sosem mondtad, hogy parasztok vagytok! – hahotázott Bacskai.
– Oszt van-e birka eladó, he? – tromfolt nevetve Gellért.
Mirkó érezte, hogy forróság szökik az arcába, füle lassan elvörösödött. Gyűlölte a családját.
Nem barátkozott többet ezekkel a fiúkkal.
A kanál sosem került elő.
II. 2021
A Dunán lassan haladt a hajó Esztergom felé, a júliusi hőség felhevítette a fedélzetet, a gyászolók a könnyű szellő ellenére izzadtak fekete ingükben. A nők sminkje a halk zene ütemére lefolyni látszott az arcukról. Mirkó türelmesen hallgatta a számára ismeretlen emberek elhunyt életútját méltató, udvarias beszédeit. Apja magánélete zűrzavaros és követhetetlen volt, a sokadik házassága után Klári mellett állapodott meg, ő szervezte meg a búcsúztatót.
Pár ismeretlen, és pár néha látott rokon vette körül őket. Apja barátai már nem éltek, neki meg már nem volt senkije. A hírnév és a jólét mindenkit elüldözött mellőle.
A szertartás után Klári óbudai lakásába mentek, és körülülték a csipketerítővel letakart ebédlőasztalt.
– Mirkó, nézd át ezeket! – mondta az asszony, és egy éleinél megkopott, halványkék cipősdobozt tett az asztalra. – Ha valamire szükséged van, elviheted.
Mi a fenét kezdjek ezekkel? – morfondírozott Mirkó, ahogy átlapozta apja régi igazolványait, bizonyítványait, fotóit. Nem érezte úgy, hogy bármi köze is lenne hozzájuk.
– Köszönöm, ezek sokkal jobb helyen vannak nálad! – mondta Mirkó, és visszaillesztette a fedelet a cipősdobozra.
– Akkor legalább ezt hadd adjam neked, legyen valami emléked apád után – folytatta Klári, és egy olcsó Casio órát tett az asztalra. Mirkó előtt kinyílt az ötven évvel ezelőtti Opel csomagtartója, s nagyapja subája, csizmája, botja és a kalapja mellé most odatette apja fémszíjas karóráját. Mintha gyomorszájon vágták volna, nyilallt a fájdalom a testébe. Halántéka lüktetni kezdett, és ismét ott állt a vasadi temető bejáratánál, de most nem a megvetés, a szánalom, hanem a szégyen fájt, az ütötte és bokszolta a gyomrát. Legyen valami emléked apád után – visszhangzott fejében Klári mondata. Az órát bámulta. Ismét feltette magának a kérdést: ennyi lenne egy ember élete? Egy karóra? Gondolatban megpróbálta összeszedni az apjához fűződő kellemes emlékeket, de hamar végzett velük. Kevés közös történetük volt.
– Rosszul vagy? Adjak valamit inni? – kérdezte Klári.
– Valami erős jót tenne, kösz.
Felhajtotta a pálinkát, és lepergette maga előtt az életét – már vett egy lakást a lányának, kifizette az esküvője teljes költségét –, és megnyugtatta magát, hogy ő sokkal jobb apa volt, mint amilyen az apja és nagyapja, annak ellenére, hogy Ircsi már tíz éve nem beszél vele. Úgy tűnik, hogy örökre összevesztek. A második pohár pálinka után már erős kétségei támadtak, hogy vajon ott volt-e mindig a lánya életében, ahol az ő apja soha az övében, és hogy vajon neki is csak az anyagiak és a hátrahagyott javak számítanak majd?
Az órát a zsebébe gyűrte, elbúcsúzott, és beszállt a BMW-jébe. A városban mindenhol a saját képmása bámult vissza rá hatalmas hirdetőoszlopokról, sikeresnek és elégedettnek tartották az emberek. Apja halála nem viselte meg túlságosan, de valakivel szeretett volna beszélni róla. Kétszer is végiggörgette az autó kijelzőjén a telefonszámokat, de nem talált senkit, akinek a hangját képes lett volna elviselni. Megállt, kiszállt a kocsiból, hogy felfrissüljön. A dunai szél ismerős illata csapta meg az orrát. Egy hirdetőoszlopnak támasztotta a hátát.
– Legalább az a rohadt szabadságkanál meglenne valahol – sóhajtott mélyet, és letépte a legújabb filmjét reklámozó plakátot.
(Fotó: Debby Hudson, kép forrása: Unsplash)