A reggel veszekedéssel indult, mint minden alkalommal, amikor Anna szüleit mentek meglátogatni. De most másképp vibrált a levegő, akkor is tele volt feszültséggel, ha éppen senki nem szólt.
Előző este határozták el végleg, hogy rábeszélik Berta mamát, adja el a házat, és költözzön hozzájuk Budapestre. Mindent alaposan végiggondoltak, de Anna aggodalma nem múlt el –ismeri jól az édesanyját –, és a ki nem mondott szavak továbbra is ott vibráltak a nappali levegőjében.
– Mégsem mehetünk üres kézzel! – mondta másodszor is István, megemelve a hangját.
– Papának megvettem a koszorút, anyámnak meg mindene megvan! Mit akarsz még?
– Legalább egy csokor virágot vihetnénk! Majd megállok valahol útközben.
– Felesleges – vágott közbe Janika. – A virágot beteszi a tisztaszobába, és rá se néz. Vegyetek konyakos meggyet, azt szereti. A felnőttek csodálkozva néztek rá, nem ismerték a fiú-nagymama kapcsolat titkait.
A kétórás kocsiúton alig szóltak egymáshoz. Az utolsó, éles kanyar után már látni lehetett az öreg templomot, a patakot, és a fehérre meszelt házak kéményeiből lustán gomolygó, kékesszürke füstöt. István, ahogy szokta, megállította a kocsit még a teljesen kitárt, zöld kapu mellett, kicsit ferdén a ház előtti dombon, hogy ne legyen útban az arra járó szekereknek és autóknak. A novemberi szél türelmesen keverte az ősz színeit a felázott, fekete talajon. Az udvarba nem lehetett beállni, Miska bácsi halála után is nagy volt a forgalom – még Hímesházáról és Lánycsókról is jöttek friss tejért, túróért, kukoricáért, tojásért –, mintha semmi nem változott volna.
– Ne lépj a sárba! – mondta Anna Janikának, ahogy lassan kikászálódtak a rozzant Opel hátsó üléséről. Janikát nem különösebben érdekelték az anyai figyelmeztetések, tudta, hogy anyjának mindig, mindenre van egy intelme, és soha nem mulaszt el egyetlen pillanatot sem, hogy kijelölje számára a helyes viselkedést. István hátát a kocsinak támasztotta, és sietve rágyújtott egy cigarettára. Büszke volt magára, hogy Budapesttől idáig egyszer sem kellett megállnia, hogy csillapítsa a reggel óta tartó, kínzó nikotinéhséget. Janika fogta a celofánba csomagolt desszertes dobozt, és előreszaladt. Pont akkor ért fel a hosszú tornácra, amikor Berta mama kinyitotta a konyha ajtaját.
– Krisztusom, te megint nőttél! – mondta az asszony, ahogy elé lépett, s lisztes kezét gyorsan beletörölte a szürke kötényébe, hogy szorosan átkarolhassa az unokáját.
– Szia, mama! – mondta Janika, és belefeledkezett az ölelésbe, a vaníliás cukor, a naftalin és a szappan illatának keveréke boldogsággal töltötte el. – Te viszont megint nem nőttél semmit!
– Sütöttem neked hájastésztát, meg linzert is – folytatta Berta mama, majd Istvánék felé kiabált, akik még mindig a kocsi mellett álltak:
– Ti nem jöttök be? – de a válaszra már nem volt kíváncsi, sarkon fordult, kézen fogta Janikát, és beléptek a konyhába. A házba már bevezették a gázt, de Berta mama nem volt hajlandó megválni az öreg sparhelttől, többször hangoztatott nézete szerint ugyanis kalácsot és bejglit nem lehet gázon sütni. Sütés és főzés dolgában senki nem mert neki ellentmondani. A fazekak és lábosok már készen álltak az ebédre, az asztalon a kinyújtott és metéltre vágott tészta csak arra várt, hogy Berta mama kifőzze a levesbe.
Janika szerette a zománcozott, pipacsokkal festett tűzhelyet, játéknak fogta fel, ha ki kellett vinni a hamut, meg kellett rakni a tüzet, behordani a fát a kamrából, vagy ha ücsöröghetett a félig nyitott sparheltajtó mellett, nézhette a narancssárgán izzó lángot, és élvezhette a kiáramló meleget. Anyja mindig, nagyanyja soha nem szólt rá, hogy ne játsszon a tűzzel. A konyhában folyton a Kossuth rádió szólt, Berta mama németül kommentálta a híreket, és az általa ismert dalokat és nótákat együtt énekelte a sarokasztalkán álló, csipkével leterített, barna dobozzal. A sparhelt fölött ősidők óta falvédő hirdette: Valahol egy kis faluban nem nyílnak már a pünkösdi rózsák. (Ezen Zalánnal mindig röhögtek.)
Janika, nagyon szerette ezt az öreg házat, a padlástól a pincéig jól ismerte minden zegét-zugát, felejthetetlen nyarakat töltött itt Berta mamával és Miska papával, akik minden lehetséges és elképzelhető módon kényeztették egyetlen unokájukat. A fehérre meszelt falak, a tisztaszoba, a vánkosok és a frissen fejt tehéntej mesebeli dolgoknak tűntek a városi fiú számára. Arra gondolt, hogy milyen fájdalmas lesz, ha meg kell a háztól válniuk, ha nincs több nyár, ha nincs több fürdés a patakban, ha nem mennek el együtt a templomba többé, és Berta mama már nem dicsekedhet vele a helyi asszonyoknak: A lányom fia!
– Eredj, nézd meg az állatokat, van egy kis megbeszélnivalónk! – mondta Anna, és leült az asztal melletti, halványzöldre mázolt hokedlire.
Janika utálta, ha anyja másképp viselkedik és más szavakat használ, mint otthon – Miért nem tudja azt mondani: menj! –, így örömmel hagyta ott a felnőtteket. Elsétált a tornác végén nyíló ajtóig. Az istálló első részében Borcsa, az egyetlen megmaradt tehén kérődzött, a második helyiségben Acél és Rezgő fordultak kíváncsi tekintettel a belépő felé. Eszébe jutott pár évvel ezelőtti első lovas élménye, amikor egy, a maihoz hasonló, párás novemberi napon, nagyapja egy ócska pokrócot terített Acél hátára, és felültette őt a fekete ménre. Erős, izmos kezével fogta a szárat, és megvárta, amíg Janika biztonságban érzi magát rajta, majd körbevezette az állatot az udvaron. Lassan, türelmesen elmagyarázta unokájának, hogy kell szőrén megülni a lovat, hogy szorítsa térdével, tartsa a sarkával, és hogy maradjon fönt a hátán, egyenes derékkal. Semmihez nem fogható boldogság volt a hatéves fiú számára, hogy érezte a ló testének melegét, hogy lassan felveszik egymás ritmusát, hogy eggyé válnak a mozdulatokban, és keresik a harmóniát minden egyes pici rezdülésben. Az a nap minden megnyert verseny eredményhirdetésekor eszébe jutott.
– Szia, Acél, szia Rezgő! – Janika meglapogatta és megölelgette a két régi ismerőst, arcát hozzádörgölte finom, selymes nyakukhoz, beszívta az illatukat, és hozzálátott a lecsutakolásukhoz. Beszélt a lovakhoz, énekelt nekik, közben egy pillanatra sem állt meg, ellenőrizte patájukat, sörényüket, vizet hozott, almozott.
A konyhában hosszú ideje csend volt. Hárman ülték körül az asztalt, a felvágott tészta még mindig sárga kupacban állt a vágódeszkán a sodrófa mellett. Berta mama nehezen nyelte vissza könnyeit. Ötvennégy éves volt, hirtelen maradt özvegy, és váratlanul szakadt rá a gazdálkodás összes terhe. Tudta, hogy a lányának igaza van, de nem szívesen ismerte be.
– Nekem nincs más bajom, csak a derekam fáj – mondta szipogva.
– Nem ez a kérdés, anyuka, mindnyájunknak jobb lesz így – karolta át anyósát István.
– Mama, nem bírod ezt egyedül. A teheneket is el kellett adnod. Gyere, főzzük be a levest, ebédeljünk meg, és menjünk ki apuhoz a temetőbe!
Az ebéd alatt mindnyájan hallgattak, csak a kanalak csörrentek meg néha a tényérokon. Anna még megszidta Janikát, hogy összekoszolta magát az istállóban. István gondolatban máris átrendezte a budapesti lakást.
Csend lett.
Özvegy Ritzl Mihályné Wéber Berta Krisztushoz imádkozott magában.
(Fotó: James Frid, kép forrása: Pexels)