A Kéz határozott mozdulattal húzta fel a redőnyt, ami nyekeregve engedett utat a beáramló szúrós reggeli fénynek. A zajkeltés bűntudatával hajolt az ágy fölé, majd finoman végigsimított a még szundikáló gyerek arcán. Az álmos készülődés tortúráját a meleg kakaó és a puha kalács íze némileg enyhítette, de így sem ment könnyen. Az esti gyakorlás után a konyhaasztalon felejtett tolltartót a Kéz sietősen a táska nagy zsebébe, az uzsonnásdobozt pedig a kicsibe csúsztatta. Határozott mozdulattal húzta össze a macis kabát cipzárját, majd az aprócska ujjak belesimultak a nagy meleg tenyérbe, így indultak a két utcányira lévő, fehér épület irányába. Édes illatú, barna ragacsos puszi zárta a tempós reggeli sétát. Az udvaron a Kéz átnyújtotta a nehéz táskát, majd türelmesen megvárta, amíg a földszinti terem ablakában felbukkannak a sötét fürtök, és az aprócska kezek búcsút intenek.
A péntek rövid nap volt, ilyenkor a Kéz mindig korábban érkezett. Már ebéd után ott toporgott a kapuban, ahonnan a játszótér felé vették az irányt. Feldobta és elkapta, sose számolta, hogy hányszor. „Mindig, mindig elkapják majd” – ezt ígérték neki, amikor először meglátták az intézet szürke folyosóján feléjük szaladó kislegényt.
“Télen süti, nyáron fagyi” – kántálta a gyerek a játszótér szomszédságában megbújó kis cukrászda ajtajában, ahol már jól ismerték őket. Habbal és cukorszórással édesítették a délutánt.
Otthon előkerült a vonalas füzet, a nagy Kéz finoman vezette az aprócskát, nehezen kanyarogtak még azok a betűk. Fáradhatatlanul rótták a sorokat vacsoráig.
Az illatos párában habkorona került a vizes tincsekre, majd a pizsamás lábak kalimpálása közben a „sótvegyenek” taxivállalat elfuvarozta őt az ágyig. A félhomályban a mesekönyv csendesen csukódott, a Kéz a lecsúszott takarót finoman az aprócska, szuszogó testre igazította.
Mindig száraz vörössel zárták a napot, azt szerették. A „hétfő az enyém” – mondta szelíden az egyik Kéz a másiknak. Mindenen megosztoztak, de a „gyerekes” napját egyik sem adta. Az összekoccanó poharak csilingelése a jól ismert huncut kacajra emlékeztette őket. Sose vágytak többre.
Az emberek látták, ahogy a Kéz minden nap teszi a dolgát, de nagyon szerettek volna többet tudni róla. Férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, egy kéz ez, vagy inkább kettő? Pusmogtak, találgattak, nem akartak beletörődni, hogy a titok megfosztja őket az ítélkezés lehetőségétől.
Egyvalaki volt a világon, aki beérte azzal, amit a Kézről tudott. Ő békésen aludt az ágyában, mert tudta, hogy másnap reggel a redőny ismét a magasba kúszik, és a szikrázó napfény újra beragyogja majd a szobát.
(Fotó: Pixabay)