Felcsap a gőz a zománcozott fazékból. Nagy fehér edény, az albérlet felszereltségének része, olyan igazi nagyanyáink-féle díszítéssel: rózsaszín virágokkal és indákkal. Benne rotyog az őrölt paprikával megszórt, dinsztelt hagyma, a felkockázott kápia és paradicsom masszája.
– Életem paprikás csirkéje lesz ez, nem mintha el szoktam volna rontani. Voltam otthon a hétvégén, kaptam paprikát, paradicsomot hozzá, elállt zacskóban az erkélyen. Jó, a csirke tálcás, de olyan sűrű szaftja lesz, hogy megáll benne a kanál – csicsergi a lány büszkén a tűzhely mellett, folyamatosan kavargatva a pörköltalapot, nehogy odakapjon. Évente kétszer főz, de akkor igazán nagy lelkesedéssel, asszonyi gonddal, bevetve még a nagymamától ellesett titkokat is. Ilyenkor a zacskós tészta megvetetten pihen a polcon.
Látszólag maga elé beszél, bele a fazékba, de a fülében fülhallgató, onnan jön a válasz néha. Az új projektről mesél egy barátjának, amit megint teljesíthetetlen határidővel vállalt el a cég, meg a barátnőjéről, aki holnap jön, őt is megkínálja majd a paprikás csirkéből a mozi előtt, ne menjenek már éhesen, egyébként is bűn lenne csak magának tartogatni ezt a finomságot. Aztán kávéznak vagy sütiznek, majd látják, mi esik jól. Mindegy is, a lényeg, hogy végre találkoznak, ezer éve próbálnak már összehozni egy jó beszélgetést.
De a paprika csak nem akar szétfőni. A lány dallamos beszéde csendesedik, már este 10 óra felé jár. Fejét a konyhaszekrénynek támasztva kavargatja az ételt, pedig még a csirke benne sincs.
– Hát én ezt elzárom. Majd holnap befejezem.
– Tedd ki az erkélyre, ott kihűl – szól a hang a vonal másik végén.
– Az erkélyre? Persze, aztán majd valami vadállat felfalja ezt a csodás pörköltalapot, ami már így is finom lenne kenyérrel, hát még ha a hús is belekerül!
– A város közepén élsz. Meg majd teszel rá fedőt.
– Nem érted – dohogja. – Ez most tényleg annyira jól sikerült, hogy bármilyen jószág rávetheti magát. Például egy macska. Vagy egy denevér. Tudom, hogy az nem eszik ilyesmit. De ez olyan jó lett, hogy simán feladhatja érte a rovardiétáját. Mit tudom én, mit kezd a fedővel, szól a haverjának, és ketten leveszik a fazékról. Ezeknek a szemük sem áll jól – magyaráz rendületlenül, de közben már két konyharuha között tartja az edényt. Kis ügyeskedéssel és egyensúlyozással kinyitja a műanyagajtót, aztán leteszi a járólapra a holnapi ebédhez valót. Még egy aggódó pillantást vet rá, majd az eget kémleli, megkérdőjelezhető szándékú denevérek után kutatva. Tisztának titulálja a terepet, megállapítja, hogy hideg van, talán ma este lesz az ősz első fagyos éjszakája, úgyhogy kicsit kelletlenül, de magára hagyja a fazekat.
Hosszú percekre csend lepi el az erkélyt, csak a közeli sugárút morajlása szűrődik oda. Egyszer csak zümmögés hallatszik. Egyre erősödik a hang, majd egy poloska pattan vissza tompa koppanással az edény faláról.
– A fene vigye el, nem látok semmit ebben a sötétben. Itthon vagy? – szólal meg a hatlábú.
– Itt vagyok – halk válasz.
– Hála az égnek. Bíztam benne, hogy itt talállak. Van még abból a finom paprikádból? Mindegy is, nem ezért jöttem. Képzeld, elhagyott a feleségem. Nincs tovább, azt mondta, írjam alá a papírokat, ő nem bír tovább velem élni egy redőnytokban. Szerinte engem csak a cefrének való érdekel. Nem mondom, hogy néha nem esik jól egy kis érett gyümölcsöt szívogatni, de hát az vesse rám az első követ, aki nem csábul el néha. Különben is, annyit dolgozom, egy kis lazítás igazán jár esténként. De ő hajthatatlan. Pedig nyáron elvittem a kertvárosi paradicsomba is. Ott aztán kedvére lakmározhatott, de neki ez sem elég. Már nem is becéz, csak úgy hív: Polos. Pedig milyen boldogok voltunk az elején! Emlékszem, mikor megpillantottam. Olyan kis formás rovar volt, szép ízelt lába után mindenki megfordult. És az a fordított háromszög a potrohán! Senki másnak nincs ilyen, lárvakorában sokat csúfolták érte, de én beleszerettem. Mihez kezdjek most, drága barátom? Mihez?! Mondj már valamit, csak te érthetsz meg!
– Itt vagyok – jön most már nyöszörögve a hang a fazék alól.
– Szentséges ég, hogy került ez rád? – kap észbe a vendég. – Tarts ki, hozok segítséget! – és már épp elrugaszkodna, hogy elrepüljön a közeli fügebokor túlérett gyümölcsein tivornyázó cimboráiért, de az utolsó pillanatban megtorpan. Szárnyai megdermednek az év első fagyos éjszakáján, az edény melege is elillant már. Még párszor nekirugaszkodik, aztán abbamarad a próbálkozás, a fazék alól hallatszódó nyöszörgéssel együtt. Újra csend lesz az erkélyen.
Reggel álmosan bújik elő a nap a ködfátyol mögül. A vasárnapi békét a kivágódó műanyagajtó töri meg: szőrös papucsában, köntösbe bugyolálva előtűnik a félkész paprikás csirke büszke gazdája. Egészen megborzong a hűvös reggeli levegőtől, mégis megnyugodva látja, hogy a fazékon háborítatlanul áll a fedő. Épp lehajolna, hogy felvegye, amikor észreveszi mellette az élettelen poloskát.
– Mondtam, hogy jönnek rá a fenevadak – dünnyögi álmos egykedvűséggel, majd megemeli az edényt, ami alatt két másik elpusztult poloskát fedez fel. Az egyiken megakad a szeme egy pillanatra: zöld hátán szokatlanul, fordítva áll a minta.
– Ez megint valami új faj? Hát nem vagytok még elegen? – morogja, miközben szülei otthoni kertjére gondol, amit idén nyáron is elleptek a büdösbogarak, alig lehetett megmenteni valamit a termésből. Duzzogva veszi tudomásul, hogy takaríthatja az edény alját, ha nem akarja az egész konyhát elárasztani a bűzzel. Épp beér a konyhába, mikor csörög a telefon, a barátnője keresi. Gyorsan leteszi az edényt, hogy a telefont a fülére tegye.
– Ne haragudj, gondolkodtam, mégsem lesz jó a mozi ma. Tudod, Péter nagyon korán kel holnap, időben kell ma lefeküdnie. Még a végén felébresztem, ha későn érnék haza a moziból. Biztosan megérted, tudod milyen rosszkedvű, ha nem piheni ki magát. Viszont arra gondoltam, ha már így itthon maradok, főzök neki valami finomat, mégiscsak legyen valami laktató vasárnapi ebéd az asztalon. Esetleg azt a híres paprikás csirkédet, ha lennél olyan kedves, és odaadnád a receptet!
– Hát persze… Megpirítom a hagymát, felkockázom a paradicsomot, paprikát – hadarja egykedvűen. – Rádobom a hagymára, lepirítom azokat is, sózom, aztán… Aztán…
– Borsozod is? Ott vagy? Haló?
Nem jön ki több hang a lány száján. Szeme fátyolosabb, mint az üvegesre pirított hagyma. Elemeli a telefont a füléről, és megszakítja a hívást.
(Fotó: Pixabay, kép forrása: Pexels)