A postaláda csikordulva zárult. Meg kéne olajozni. Azt olyan csöppentővel kell, vagy spray-vel, de egyik sincs itthon. Régen az anyja felnyitotta a zsírosbödönt, végighúzott a síkos felszínen egy szalvétát, és azzal kente be a zsanért. Persze ahhoz szét kellett húzni az illesztést, leemelni az ajtót, vagy legalábbis megtartani a föld fölött néhány pillanatig, aztán visszacsúsztatni a megzsírozott ellendarabra. Két ember kellett hozzá, és legalább egy erős. Kezdetben az anyja tartotta és ő ügyetlenkedett a szalvétával, míg az anyja nyögve egyensúlyozta a súlyos szobaajtót, aztán ahogy haladt előre az idő, cseréltek, és ő nem nyögött, jól akarta csinálni. Most már nincs kivel cserélnie, zsírt pedig sosem vesz, állítólag egészségtelen. Mindegy! Egy postaláda nyikoroghat, illik az imidzséhez, mint anno a csípőprotézis az idősekéhez, mert most már azt is csak megfelelő múlttal és jelennel lehet igényelni.
A levél a Népegészségügyi Hivataltól jött. Biztos szűrésre szólítják. Ballal ügyetlenül néhány szőlőszemet tépett a pulton díszelgő gyümölcstálból, jobbjával kihúzta az evőeszközös fiókot, és kivett egy kést. A szőlő szétpattant a szájában, a savanykás lé összehúzta az ínyét, aztán nyálkahártyáján szétomlott a később érkező édes íz. A gyümölcscukortól kisimulva szabályosan vágta végig a boríték lezárt oldalát. Kérjük, jelenjen meg szeptember 11-én, 10 órakor a területileg illetékes (csillagozás) kórház életbefejezési osztályán. Félreszaladt a szőlőszem, heves köhögés fogta el, míg a héjdarabka visszajutott a légcső kapujából a szájüregébe. A mosogatótálcába köpte. Majdnem nem értem meg a szeptember 11-et! – ez volt az első gondolata, és a csalódottság élősködője leszaladt nyakszirtjétől a talpáig. Ott helyben hanyatt feküdt, a konyha hideg kövére. Sejthette volna, hogy hamarosan érkezik a behívó. Már három éve nyugdíjas, szeptember 10-én tölti a hatvannyolcat. Több mint negyven évig volt alsós tanító, saját gyermeke nem született, egy fertőzés miatt bekövetkezett abortusz után már nem sikerült teherbe esnie. Míg a lombikprogramra vártak, kifutottak az időből, túlkorosnak nyilvánították, aztán elhagyta a férje. Szépen váltak el, valahogy megszakadt kettejük spirálja. A pszichológusnál fogalmazta ezt meg először, hogy úgy látja, az élet egy spirálszerű folyamat, valaminek mindig a következő félkörre kell lendíteni az embert, jelen esetben kettejüket, a házasságukat kellett volna, náluk meg nem érkezett a löket, lassan visszacsúsztak. A volt férje néhány évvel később újraházasodott, egy tíz évvel fiatalabb ügyvédnőt vett el, két gyerekük is született. Próbálkozott ismerkedni ő is, de itt falun az nem olyan egyszerű. Mintha mindig ugyanazt a doboz almát tenné eléd a zöldséges, eleinte még sok szép van benne, de idővel, ha kiveszel egyet a maradékból, kiderül, hogy kukacos, aztán mikor újra választanál, már csak a rohadtak vannak, végül üresen találod a rekeszt. Március hetedike van, akkor hány nap is…? Felgyorsult a szívverése, és a dörömbölő zűrzavarban sehogy sem akartak a napok az összeadás oszlopába rendeződni. Ápjuszeno, a sze- meg a no- már nem is kell, akkor csak az április harminc napos. Igen. Akkor kezdjük elölről. Március végéig, az még huszonnégy nap, aztán április, akkor az ötvennégy. Az Isten szerelmére, nehogy kiszámold! – tolakodott oda egy másik, kíméletlenül kritikus hang. – Nézzük onnan, hogy mit akartál kezdeni egyébként a nyugdíjas évekkel? Ez övön aluli – mondta a számolós sértődötten. Na, elő a farbával! – piszkálta tovább a kritikus. Arra gondoltam – felelte neki lassabban szedve a levegőt –, hogy kicseréltetem a nyílászárókat, félretettem rá, hogy a következő télen ne szökjön majd el a meleg. De így, akkor ez végül is okafogyottá vált. De a büdös életbe, ki hozta ezt a törvényt?! Igen, nyugdíjba mentem. Igen, csak egy tanítónő voltam. Igen, se gyerekem, se férjem. És igen, nem kezdtem nyugdíj mellett dolgozni, mert már elfáradtam. Hát, igen, elfáradtam. Lehet, hogy a népegészségügyisek ezt is tudják. Azt biztosan, hogy szürkehályog műtétre várok másfél éve, októberre vagyok előjegyezve méhpolip eltávolításra, és hogy negyedévente kell járnom a bőrgyógyászhoz, mert már kétszer találtak rosszindulatú elváltozást. Talán, ha magánrendelésre mentem volna… Ott, a földön fekve csóválta a fejét, a fogorvost meg a gyógytornászt, akihez a mozgástartomány megőrzéséért jár, már így is fizeti, többre nem futja. Akkor mondd ki! – szólalt meg megint a kritikus. Nem mondom! – dacolt vele. Széttéphetném a behívót. Elszökhetnék. Eladom a házat, bérelek valami kis lukat mondjuk Ausztriában vagy Szlovákiában. Hiábavaló, 2030 óta csak munkavállalókat fogadnak, a zöldhatáron csak nem szökhetek át, és ott kint amúgy sem kapnék semmilyen ellátást, elvinne egy szimpla tüdőgyulladás. Miért nem tüntetnek az emberek? Mindenki beletörődik, hogy elfogadták ezt a törvényt? Itt utoljára a taxis blokád tudott valamit kiharcolni, azóta a békés tüntetők mennek a levesbe. Közel a hetvenhez már nem fognak Molotov koktélt hajigálni a parlamentre, és be kell látni, hogy valahogy ki kell szórni azokat, akik nem férnek a költségvetésbe. Lehet ennek előnye is… – szúrta közbe a kritikus – gondold meg, nem kell a romló egészségeddel harcolnod, nem kell sorszámmal a kezedben napokat üldögélned a várótermekben, nem kell kikötözve feküdnöd a saját vizeletedben egy kórházi osztályon, ahol te leszel arctalan ketteske, míg az utolsót nem leheled. Egyébként is – folytatta a kritikus -, mintha nem tudtad volna, hogy az élet véges. A tiédnek már amúgy is vége volt. Ültethettem volna még fákat – bújt elő belőle valahonnan a romantikus. Ne viccelj, a te fizikumoddal? – vétózott azonnal a másik. Egyből be kellett volna lépnem az önkéntes nagymama klubba, bólogatott aztán, kicsit már nyomta a tarkóját a járólap. Csak ugye, negyvenhárom évig foglalkoztam kisgyerekekkel, elég volt. Most már fázni kezdett a kövön. Lassan feltápászkodott. Lejárt a mosógép is, ki kell teregetni. És hétkor kezdődik az a műsor, ahol ezek a celebpárok egymás megmentéséért pókot esznek, meg ürülékben kotorásznak a nyertél labda után. Mi is a címe? Házasság vagy temetés. Csak a nyertes pár házasodhat, a többiek kénytelenek olyan foglalkozás után nézni, amire jár a házasságkötési engedély, de csak ha igazoltan nemzőképes mindkét fél. Bizonyítani kell, hogy jól működő magyar családot tud prezentálni majd az ifjú pár, és rendes fogyasztó-szaporodó egységei lesznek a társadalomnak, akik adójukkal építik, és nem támogatásokkal gyengítik szép hazánkat. No, te, aki gyengíted – szólalt meg ismét a kritikus, pedig azt hitte, már nem figyel –, tedd a kezed a szívedre, és ismerd be szépen, hogy nincs már létjogosultságod! Gyűjtöttem pénzt! – jutott eszébe hirtelen, míg a nedves ruhákat rázogatta a fregoli mellett, és kissé fellelkesült a megoldás reményétől. – Lemondok a nyugdíjról, ezzel kikerülnék a rendszerből egy időre. Ne röhögtess! – csapta arcul a kritikus, és tényleg nevetett. – Amit te gyűjtöttél, az ilyen infláció mellett a temetésedre se lesz elég, esetleg a nyílászáró-pénzeddel együtt. Miért, mit hittél, az ingyen van? Tudod mennyibe kerül az évekre előre bérelt sírhely, a szertartás, a kereszt a fejed fölé? Na ugye! Egy időre csendben maradt, finoman rázkódtak az ujjai, nehezen ment a zoknik csipeszelése. Amikor végzett, csak annyit mondott halkan a kritikusának, hogy nem kell szertartás, sírhely, kereszt se. Kinek? Meghal majd itt szép csendben, el is rohad, és csak a szomszédok fognak panaszkodni, ha már nagy a bűz. Most a kritikuson volt a sor a hallgatásban, de épp csak addig, amíg a távirányítót megkereste. Épp megnyomta a bekapcsoló gombot, amikor újra szólt hozzá: Azt hiszed, kibírod? Kibírod majd a szürkehályoggal, a polipoddal, és azzal a végzetes szarral, ami majd elvisz? Hogy segítség nélkül ki tudod várni a végét, itt, magatehetetlenül, a saját ürülékedben, étlen-szomjan, fűtetlen házban és sötétben, mert, ha nem utalod a közüzemiket, azokat is sorban kikapcsolják. Még egy nyamvadt aszpirint se fog senki hozzád vágni, amikor fájdalmaktól vonyítasz! Igaz – felelte sóhajtva, és elmélázott egy társadalmi hirdetésen a legújabb babakötvényről. – Hány nap is van szeptember tizenegyig? Áp-jú-sze-no, a sze- meg a no- már nem is kell, akkor az…
(Fotó: Sean Patrick, kép forrása: Pexels)