Nyolc után pár perccel csörren meg a telefonja. Már a hangjáról megismeri a szerelőt, aki bejelentkezik, hogy negyed óra múlva itt lesznek.
– Rendben, várom magukat. Tudja, 204-es lakás.
Istenem, sóhajt, és kikászálódik az ágyból, ahol még a neten böngészett nyugodtan, abban a tudatban, hogy fél kilenckor elég lesz felkelnie. Két napja azt kérte „Kedves Évától” – annyi email és telefon után már csak így szólította a garanciális szerelők útjait intéző nőt –, hogy ne az első legyen reggel, mert neki még fel is kell érnie addig Pestre.
Egy fél tízes időpontot tudott ajánlani, és azt el is fogadta, csak legyen már vége ennek a kanapés történetnek! Már akkor tudta, hogy még egyszer kocsival nem fog ezért felmenni a pesti lakásukba. Ugyan csak 130 kilométer, de nem szeretne megint egy baleset vagy útépítés miatt dugóban araszolni, mint négy napja. Inkább vonattal megy, az neki úgyis ingyen van, és a hírek szerint a pótlóbuszra sem kell már átszállni a pályafelújítás miatt. Gyorsabban és biztosabban felér, mint autóval.
Csak az időpont elfogadása után nézte meg a menetrendet. Egyes járatok már tényleg végigmennek, de még nem mindegyik. Ahhoz viszont nagyon korán kellene kelni, hogy átszállás nélkül odaérjen. Na meg a parkolás… az is belekerülne jó pár ezerbe, még ha viszonylag hamar haza is érne. Már ha lehetne parkolni az állomás közelében, ami eléggé esélytelen. Jó, akkor előtte nap délután megy, az asszony beviszi kocsival, estére meg lő magának valami színházjegyet. Elvégre is azért gürcöltek ezért a pesti lakásért, hogy föl tudjanak jönni egy-egy hétvégére, összekötve valami kedvünkre való programot egy jó vacsorával.
Először a Katonára keresett rá, aztán a Rózsavölgyire, azokhoz ráadásul közel van az az ír pub, ahol utána lecsúszhatna egy Guinness vagy ír vörös, de nem volt jegy. Ahová lett volna, az nem érdekelte, túl sok vacak előadásba futott bele az utóbbi időben az ilyen hirtelen foglalásoknál.
Négy nappal korábban, a „Kedves Évával” lebeszélt időpontban a bútorgyártól – ami egyébként ugyanabban a városban van, ahol él – egyedül állított be egy fiatal, jócskán elhízott férfi. Elölről-hátulról, jobbról-balról melléhasalt, és hosszasan nézegetett a telefonja lámpájával világítva az összecsukhatatlan kanapé belsejébe, majd próbálta erőből a megfelelő pozícióba billenti a kárpitozott ülő és háttámla részt. Ám az masszívan ellenállt, nem csuklott. Valami beakadt. Néhány perc szenvedés után közölte, sajnos a vasalatot cserélni kell.
– Rendben, számítottam rá, van időm. Már a kolléganője is erre gyanakodott, ígérte is, hogy hoznak majd magukkal – mondta. Nem mintha nem lett volna jobb dolga, de hát, ami elromlott, azt meg kell javítani.
A férfi az eddigiekbe is beleizzadt, és erős „emberszaggal” töltötte meg a kis nappalit, de most még több verejtékcsepp jelent meg a homlokán. Zavartan bámult rá, majd a kanapéra, és újra rá, míg végre kibökte, hogy az egyedül nem megy, viszont a kollégája reggelre lebetegedett.
Az ajánlatára, hogy segítene, a fejét rázva mondta, hogy nem tud, ehhez ő kell.
– Azt a büdös… – fortyant fel, de aztán lenyelte a továbbiakat. Végül is nem ez az ember tehet arról, hogy fölöslegesen jött. Hát, ez remek! Mert jó, a fényképek alapján a gyári mintaboltban nem tudták egyértelműen eldönteni, mi lehet a baj, de „Kedves Éva”, mikor hozzá eljutott, ígérte, hogy küld vasalatot is.
A sikertelen kísérlet után hívta „Kedves Évát”, aki sajnálkozott, de aztán öntudatosan közölte, hogy a betegséget ugye nem lehet előre kalkulálni.
Nem kezdett bele annak firtatásába, hogy ugyan a többi címen mi a francot tudott produkálni az az egy ember egyedül egész nap. „Kedves Éva” egyébként innentől készséges volt, mondta, hogy természetesen újabb díjat nem kell fizetni, és nyugodtan válassza ki a napot, amelyik a legalkalmasabb. Nehezére esett, de nem fűzött kommentárt az újabb kiszállási díj nagyvonalú elengedéséhez sem.
Egy gyors öltözködés és fogmosás után már szól is kapucsengő, két perc, és ott állnak a szerelők az ajtóban. Megnyugodva konstatálja, hogy ketten vannak, vasalatot is lát a már ismerős férfi kezében. Nekivetkőznek, a másik pasi mindkét izmos karja színesre kitetoválva, ami nyilván a pólója alatt is folytatódik. Ő is hasalva nézeget az ágyneműtartóba, kicsit rángatja az ülőrészt, ám az ő diagnózisa sem hoz új eredményt: vasalatcsere.
Ketten tíz perc alatt leszerelik a kárpitos részt, szemlélik a vasakat, a tetovált karú mutatja neki meg a kollégájának is, hol görbültek el, az egyik jobban. Lecsavarozzák mindkettőt, majd a kövér pár perc alatt fölteszi a bal oldalra az újat. A másik is a sajátját, ám amikor próbálgatja, hogy megfelelően racsnizik-e, elbizonytalanodik. Leszereli, odateszi megfordítva, de úgy már neki se áll visszacsavarozni.
– Valami baj van? – kérdezi a tetováltkarútól, pedig már tudja, hogy igen.
A kollégájához szól, de neki címezve, az a hülye Klári, két balost adott ki a raktárból! Na, nem teszi zsebre, amit majd kap tőlem!
– Uraim, ha most azt mondják, hogy ismét hiába jöttem, kurvára nem leszek megértő! A második napom megy a levesbe – mondja, még reménykedve, hogy lesz valami megoldás.
A tetovált magyarázkodni kezd, higgye el, ez nekik a legkellemetlenebb, mert ilyenkor őket okolják, de ne aggódjon, biztosan lesz a kocsijukban egy megfelelő darab. Küldi is érte a társát.
Értelmetlen a kalauzzal veszekedni, ha késik a vonat, ezt már megtapasztalta. Bár… azért ez nem egészen olyan. Mert milyen szakember az, aki nem veszi észre, hogy nem stimmel, amit a kezébe adnak? Mintha a cipőbolti eladó odahozna próbálni két ballábast.
Míg a kövér visszaér, a társa beszélgetéssel próbálja oldani a feszültséget.
– Szép kis lakás – néz körül –, egyedül lakik itt?
– Tudja, én is abban a városban lakom, ahol maguk, csak hétvégenként jövünk fel néha a feleségemmel, színházba, kiállításra, koncertre.
– Az jó! – bólint a szerelő. – Mi is voltunk fenn a Demjén Rózsin az asszonnyal. Szereti? És itt is megnéztük a Puskás musicalt, pedig otthon már kétszer láttam.
– A Rózsi, az jó – reagál. A Puskásra inkább nem mond semmit, pedig látta. Még azt gondolná ez az ember, hogy a focit, vagy Öcsi bácsit nem szereti.
Megszólal a kapucsengő, visszaér a kövér, üres kézzel áll az ajtó előtt. Egyértelmű, harmadszor is jönnie kell. És… mintha ez meg sem lepné, csak legyint, pedig ez már tragikomikus. Vagy inkább egy bohózat? De nem látja értelmét a szerelőkkel veszekedni, inkább ad nekik egy kávét. Az biztos, hogy „Kedves Évával” majd hosszasan el fog beszélgetni.
A kövér hívja is közben Évát, a Klárikát ekézi neki kendőzetlenül. Éva keres egy új napot, a kövér tolmácsolja. Csak rábólint, most inkább nem akarna beszélni vele. A szerelők a jobb oldalra visszarakják a régi vasalatot, azzal a kanapé addig is összecsukható.
– Mond maguknak valamit az, hogy Jordán János? – tolakodik a nyelvére, és meg is kérdezi, bár lehet, hogy nem kellene.
– Nekem ismerős, valami énekes… Nem, várjon, színész! – így a tetovált.
– Na, majdnem! Ő az unokája. Akit kérdezek, az a nagyapja, övé volt az államosításig az a gyár, ahonnét maguk jöttek. Már csak magában folytatja a gondolatot, hogy nála akkoriban ilyen biztosan nem fordult volna elő!
Igyekszik hűvösen, de nem barátságtalanul elköszönni, legközelebb is velük lesz dolga.
A vonat, amire Kelenföldön föl akar szállni, már ott hetven perc késésben van. Az osztrákok nem tudták összeállítani időben, tájékoztatja a peronon várakozókat egy sárga mellényes vasutas. Az osztrákok… a Keletiben… ja, ha a nagyanyámnak meg kereke lett volna….
A sárga mellényes az Etele térről induló buszt javasolja Tatabányáig, ami negyven perc múlva indul. Kivárja, sokadmagával. A busz jól halad, semmi dugó. Aztán Tatabányán a sötét buszmegállóból a peronokhoz vezető gyalogos-felüljárón egy ácsorgó vasutas mutatja, hogy melyik, még kivilágítatlanul várakozó vonatra szálljanak: negyven perc múlva indul.
Morogva, a hidegben toporogva várakoznak, de hamarosan az utastájékoztató bemondja, gyorsvonat érkezik három perc múlva, Bécs Nyugati Pályaudvar felé.
Fölszállhat ugyanarra a szerelvényre, amivel jött volna.
(Fotó:Matt Evan, kép forrása:Unsplash)