Vágtatni a végtelenbe Comino szigetéről
Brooke Shields, Christopher Atkins, és a The Blue Lagoon. Muszáj volt nekünk is Gozóról áthajózni Comino szigetére. Mivel a kék lagúna egy igazi turistalátványosság, sejtettük, hogy rengetegen lesznek a szigeten. Mégis elhűltem, amikor megláttam a partot; mintha egy városi strand egyik medencéjénél kötöttünk volna ki, ahol egymást lökdösve és spriccelve pancsolnak az emberek. Napernyőt és napozóágyat csak együtt lehetett bérelni, természetesen méregdrágán. Hatalmas, kibelezett ananászokkal mászkáltak az emberek, benne koktéllal és szívószállal. Nem pakoltunk le a parton, úgy döntöttünk, inkább körbejárjuk a szigetet, és később visszajövünk, hátha addigra kevesebben lesznek. Alig mentünk pár métert, már csak lézengtek az emberek. Erre csak a fürdőruhás, hátizsákos, bakancsos, leégett, megszállott gyaloglók és különcök jártak. Felfelé gyalogoltunk a tűző napon délután kettőkor, de megérte, mert innen sokkal szebb volt a látvány, innen a víz színe is türkizkéknek látszott. Lassan elértünk a Comino-toronyhoz, és találtunk a lépcső alatt egy kevés árnyékot, ahova behúzódhattunk, különlegesen szép gyíkok társaságában. Nincs a szigeten fa, épület is alig, ezért minden árnyékos zug kincsnek számít. Fél órával később lassan visszasétáltunk a kék lagúnához. Tényleg nem voltak már annyian. Néztem a szelfiző, egymást menő pózokban fotózgató embereket, akik külön a mobiljukhoz vásárolt, speciális felszereléssel érkeztek, hogy le tudják fotózni magukat a víz alatt, hableányként kitörve a tengerből vizes hajjal, vagy éppen bronzszínű, vízcseppes testtel. Szórakoztató volt, de azért visszavágytam Gozo szigetének csöndesebb partszakaszaira.
Az utolsó komppal mentünk haza. Egy idős, hosszú ősz hajú férfi fenéknél elszakadt, színes nadrágban, sörrel a kezében, szétnyúlt pólóban kimászott a hajó orrára, és onnan beszélgetett hangosan a kapitánnyal. Volt benne valami irigylésre méltóan szabad. Őt elvittük Máltára. Fogalmunk sem volt erről a kitérőről, mindenesetre elég sokan leszálltak, úgyhogy csak mi ketten maradtunk a fedélzeten, meg egy magányos utas, és természetesen a kapitány, aki végig szelíden mosolygott, és néha hátra-hátranézett, hogy kellőképpen élvezzük-e az utazást. Alkonyodott, gyorsan haladtunk visszafelé, szinte csak az intenzíven felverődő víz és a motor hangját hallottam. Csak mi voltunk hangosak, körülöttünk a mélykék, napsugárral szórt, aranyló és csöndes tenger. Kedvem lett volna nekem is kimászni a hajó orrára, és szélsebes paripaként vágtatni a végtelenbe.
Lélekbontás Dahlet Qorrot-ban
Kinyílni a végtelenség felé csak csendes tengerpartokon lehet. Ahol csak a víz hangját hallani, ahogy nekicsapódik a szikláknak, vagy visszahúzódik csilingelve az apró köveken. Amikor a homokos tengerparton állsz, kimossa alólad az apró, aranyló szemcséket, mintha kiszitálná belőled a fölösleges gondolatokat. Belemélyesztettem a lábam a simogató homokszemek közé, és hagytam, hogy tegyen velem, amit csak akar. A szerelem érzését nem véletlenül hasonlítjuk folyton a végtelen tengerhez. Vonz, húz, és azt sem bánod, ha elveszejt. El akarsz merülni benne, eggyé válni vele, akarod érezni a bőrödön a hűvös vizet, ahogy körbevesz. Mindenhol ő van, nem tudsz menekülni, és nem is akarsz. Ha elpusztít, akkor is akarod. A parton állva mindig azt érzem, hogy a tenger jegyese vagyok. Nem tudok betelni vele, a szemem nem tudja befogadni, de én állhatatosan nézem a horizontot, és tudom, hogy ha nem tanultam volna, most azt hinném, a Föld korong alakú. A kiterjedésem lassan megváltozik, a nagyvárosi párcentis kör, amit magam körül védelmi vonalként rajzolok, most a végtelenbe nyúlik. A fülemben csak a tenger zúgását hallom, már nem látok, csak érzek, eltűnök és mégis hatalmas leszek. Veszélyes állapot, legalább annyira, mint a szerelem.
Ha sziklás parton ülök és a lábamat nem éri el a víz, akkor is beránt magával, akkor is megérint. Dahlet Qorrot-nál órákig ültünk a halványsárga, sima sziklákon. Reggel volt még, sehol egy lélek, egy hajó, semmi. Azt hiszem, a lelkem egy darabja mindig ott fog ülni. Néha könnyezni is fogok. Máskor mosolyogni. A sóhaj lesz az egyetlen hang, amit kiadok. Csak a csönd és a hullámzás, a szelíd csillogás, a szél, a napfény, a kékség és a kövek. Talpamat a sziklán csúsztatom, néha lenézek, hogy újra felnézhessek, és újra megláthassam. Lélekbontás.
Ramla bay és a Calypso Cave
“Hosszú kilenc napon át hányódtam, végre az éjjel Ógügié szigetére vetettek az istenek: ott él félelmes, zengő isten, szépfürtű Kalüpszó. Ő szívesen fogadott s ápolt.” (Homérosz: Odüsszeia)
A Kalüpszó barlangnál mi is jártunk Gozo szigetén. Két magyar srác ült a szélén, mellettük sör és némi ennivaló, és egy család, akik egy pokrócon táboroztak az árnyékban, és jókedvűen falatoztak. Mi is letelepedtünk egy kiálló kőre, és halkan beszélgetve néztük az elénk táruló, mesés tájat. Nem sokáig élvezhettük a békés szemlélődést, mert a kilátóhoz vezető, szűk lépcsőn éppen egy várandós lány trappolt le a pasijával. A lány pocakját kidomborítva és jól előretolva, a lehető összes helyszínen, kövön és hátérrel, minden trendi terhes nő pozícióban, fülig érő szájjal és életvidáman, lefotóztatta magát. Csak rájuk lehetett figyelni, a terhesség volt a fő attrakció, amit mindenkinek meg kellett tudnia, a helyszínen és a netes felületeken egyaránt. Ha valaki éppen ott állt vagy ült, ahol a lány fotózkodni szeretett volna, felállítás lett a része, melyet a lány határozott mozdulatokkal hajtott végre, mindenféle tapintat nélkül, és mivel terhes volt, mindenki szót fogadott neki. Reménykedtem, hogy talán minket nem fog odébb tessékelni, de éhes szeme észrevette a követ, ami éppen a barlang közepén állt, így nem hagyhatta ki, hogy ott is lefotóztassa magát. Odajött hozzánk, hogy álljunk fel, mert nemsokára megy a buszuk, és ki kell érniük a megállóba, nincs ideje várni. Természetesen nekem, mint empatikus nőtársának szegezte a kérdést, kezét a vállamon pihentette, arca pár centire volt csak az enyémtől. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy megmondom neki, nem állok fel, mert én is terhes vagyok, itt szeretnék ülni, és kész. Mégsem mondtam, hagytam, hogy elmúljon a pillanat, és végignéztem, ahogy szanaszét pózolja magát, majd feláll, és mint egy kis dömper, törtet a kijárat felé. Egy percre sem állt meg, nem is volt ott igazán. Mégis én éreztem magam legyőzöttnek és kisemmizettnek. Annyira erőszakosan vont be minket az életébe, hogy én kiestem az enyémből. Fel kellett állnom, és azzal vége szakadt a varázsnak. Úgy éreztem, ellopta a pillanatomat. A buszmegállóban, ahová úgy sietett, összetalálkoztunk. Láttam, eszébe jut az iménti helyzet furcsasága, és most már látja, hogy én is állapotos vagyok. Mintha átfutott volna az arcán egy enyhe szégyen, de aztán elfordult, és tovább legyeztette magát a pasijával. Ez volt Gozón a legkellemetlenebb élményem, ami azért nem olyan borzasztó.
Úton hazafelé
Hajnalban keltünk, hogy elérjük a repülőt. Nadurból legyalogoltunk a kikötőbe a komphoz, ami átvitt Máltára, onnan még egy óra buszozás várt ránk a reptérig.
Az út a kikötőig emlékezetes maradt, minden pillanatnak örültem, amit még ezen a csodálatos szigeten tölthettem. Csak mi voltunk az utcán. Sötét volt még, égtek a lámpák, alig látszott a tenger. Már a kompon ültünk, amikor pirkadni kezdett. Egyetlen porcikám sem kívánta a hazatérést, és ahogy egyre világosabb lett, annál inkább kezdett betörni elmémbe a valóság. Cseppenként érkezett a szorongás, a félelem, a bizonytalanság. A tengernyi tennivaló, amit hazatérésünk után el kell intéznem, amibe bele kell kezdenem, akit fel kell hívnom, amit ki kell nyomtatnom, meg kell írjak, meg kell vennem. Hosszú lista a teendőkről, amelyek ugyanilyen hosszú órákat vesznek el az életemből. A repülőn az ablakból figyeltem az egyre távolodó tájat, és ahogy eltűnt a szemem elől, mert a gép irányt váltott, elkezdtek potyogni a könnyeim. Legutóbb a szülőföldem elhagyásakor éreztem így magam, ahogy az ablak túlsó felén távolodott nagymamám és a kolozsvári vasútállomás képe. Nem számítottam ilyesfajta elérzékenyülésre, kicsit nevetségesnek is tűntem a magam számára. Hogy lehet így elkenődni egy nyaralás után? Valahol tudtam akkor is, hogy azért ez nem így van. Ez nem csak egy egyszerű nyaralás volt, szép tájakkal. Én otthon éreztem magam Máltán, elöntött a béke, a nyugalom, és annak az érzése, hogy innen sehova nem kell mennem. A szülőföldem elhagyása után sehol nem éreztem otthon magam igazán. Sem itt, sem ott, talán többször ott, néha itt is. Málta volt az első hely, ahonnan nem akartam továbbállni, ahol nem éreztem azt, hogy lehet még jobb is. Mint amikor az ember a párkeresési időszakban találkozik valakivel, aki majdnem Ő, de titokban azt érzi, hogy lehet jobb, nem akar még elmenni, de már várja a következőt. Ez addig tart, amíg rá nem találunk arra, akinél nincs jobb, nem tudunk elgondolni jobbat. A párkeresési szakaszom véget ért, megtaláltam azt, akitől nem akarok továbbmenni, de azt a helyet, ahol élni szeretnék, még nem. Nem tudok megállapodni, mindent átmenetinek érzek, csak kétéves időszakokban tudok gondolkodni. Mondhatni, nem találtam még meg a helyem, földrajzi értelemben.
(Fotó:Michaela, kép forrása:Pexels)