Zöld, fehér és piros füst szállt fel a stadion különböző szektoraiból, lobogtak a trikolór és a kék-fekete csíkos zászlók, pukkantak a kézi konfettiágyúk. Ugyan volt még öt perc az Inter – Basel mérkőzésből, de az olasz szurkolók már egymásba kapaszkodva, örömmámorban ugráltak a milánói San Siro stadion lelátóin. A vendégoldalon még egy-egy svájci zászlót lobogtattak, de a drukkerek többsége már beletörődéssel szorongatta kezében a sálját.
– Kimegyek a mosdóba, Alfonz! – üvöltötte a hangzavarban egy ősz hajú férfi a mellette ülőnek a baseliek szektorában.
– Ezt mondom én is, hát 4-1-nél már minek cserél?
– Mondom, elmegyek a…
– Ne is mondd Rolf, ezért utaztunk ilyen sokat?! Teljesen kiújul a lumbágóm, mire hazaérünk.
– Hugyoznom kell! – ordította most már türelmetlenül a férfi, miközben felfelé mutogatott a folyosó irányába, ahol a mosdókat látta befelé jövet.
– Jól van, hozzál nekem is, tudod, még a végén leesik a vércukrom!
„Vén hülye” – legyintett Rolf, és megindult a folyosók felé. Térde meg-megingott a lépcsőn, de nemcsak a megivott sör miatt: lábán sosem volt sok izom, így a kornak nem nagyon volt mit lerágnia róla. Csak a hatvanas évei elején járt, de sokkal többnek tűnt. Abban bízott, hogy még a tömeg tódulása előtt elintézi dolgát, meg unta már Alfonz nyavalyáit hallgatni, amivel azóta szórakoztatta, amióta hajnalban mellékéredzkedett a svájci drukkereket szállító buszon. Rolf azon tanakodott, hogyan élhet még ennyi betegséggel ez az ember, de arra jutott, hogy valószínűleg sehogy. A memóriájával mondjuk biztos baj volt, mert mire végére ért a bajainak a bélproblémáitól a magas vérnyomásáig, elfelejtette az elejét, és kezdte elölről.
Megtalálta közben a férfimosdót. A vizezett sör lassan távozott Rolf szervezéből. Dolga végeztével felhúzta sliccét, öblített, majd a zárhoz nyúlt és eltekerte, de hiába nyomta le a kilincset, az ajtó nem nyílt. Rápróbált újra és újra, de semmi. Kiabálni kezdett, de ekkorra már lefújták a meccset, és beözönlött a hangos tömeg a mosdóba, senki nem hallotta meg őt. Visszaült a lehajtott WC deszkára, és hosszú percekig tanácstalanul bámulta a kilincset. „Csak nem maradhatok itt örökre!” Fellépett az ülőkére, összeszedte minden erejét, és lendületet vett. Egyik lábával a kilincsre lépett, kezét átvetette az ajtó felett. Így már átlátott a túloldalra, de itt egy pillanatra elfogyott az ereje, szédülni kezdett, és maga is meglepődött, hogy ilyesmire vállalkozott. Innen már sem lefelé, sem felfelé nem tűnt biztonságosnak. Szorult helyzetében tekintete összetalálkozott egy kamasz fiúéval, aki a sorban állt.
A srácnak elkerekedett a szeme, majd megbökte a mellette álló haverját.
– Nézd már a tattert! – röhögtek egy pár pillanatig, de aztán belekapaszkodtak az öreg kezébe, és húzni kezdték. A produkciónak ekkorra már egyre nagyobb közönsége lett, és egyre többen húzták Rolfot. Végül sikerült átrántani az ajtón, és a kisöreg nagyot nyekkenve ért földet. Üdvrivalgás tört ki a San Siro vendégszektorának férfimosdójában, a spicces férfihorda egymást hergelve tapsolt és fütyült – ha már a lelátón nem sok örömünnepben volt részük.
Rolfnak sajgott a feneke a váratlan földet éréstől, és a csempén ülve, megszeppenve nézett végig az őt körülálló, kisebb ünneplő tömegen. Furcsa bizsergés kezdett futkosni benne: őt még soha nem tapsolták meg semmiért.
– Huszonkilenc, harminc … Üljön már le, legyen kedves! – fújta ki a levegőt fáradtan az utazási iroda alkalmazottja. „Ennyi részeg barmot! Nyughassatok már!”
– Szóval, harminckettő, harminchárom…
– Húznám magát, télen-nyáron! – üvöltött fel valaki a hátsó sorokból, és hangos röhögés lett úrrá a buszon.
„Na megvan az ügyeletes Don Quijote… Idióta.”
– Indulhatunk Colette, drágám? – kérdezte a sofőr.
– Menjünk, csak egyszer érjünk haza! Az életben nem hozok csoportot többet meccsre – morogta a lány.
És ezzel elindult a busz vissza Baselbe. Ez volt Rolf busza is, csak épp Rolf nem ült rajta: őt addigra a stadionból kifelé jövet elsodorta a hömpölygő tömeg. Annyira elkavarodott, hogy a milánói drukkerek között találta magát. Több utcányit lökdösték, taszigálták, mire végre a menet szélére került, és ki tudott ugrani egy sarkon. Némi bolyongás után egy parkban találta magát.
Zihálva leült egy padra, szíve hevesen dobogott. Negyven évig dolgozott a baseli központi posta gondnokaként, de életében nem érte ennyi izgalom, mint ma. Tette, amit a főnökei mondtak neki, akik néhány évente váltották egymást, de ő maradt. Nem vágyott többre, sem másra, szerelmes is csak egyszer volt, de sosem merte elhívni kávézni azt a szép, barna postáskisasszonyt, aki azóta talán már nagymama. Ismerte a posta minden apró zugát, minden csavart, minden csövet. Haragosan kiabált ki az ablakon mindenkire, aki a biciklijét a homlokzatnak támasztotta: bántotta, hogy csúnya fekete csíkot húz a kormány gumija a szép épületen. Nem is jött volna el magától a meccsre, ha nem nyeri meg a heti keresztrejtvénnyel a jegyet.
Lassult a szívverése, tisztult a feje. Hogyan jut haza? „Haza” – ízlelgette magában a szót. Az idősek otthonára gondolt, ahová öt éve állami alkalmazottként korkedvezménnyel költözött. A fehérre meszelt falakra, az unalmas bridzspartikra és Anita nővérre, aki minden egyes nap összehajtatta vele a pizsamáját az ágya szélére, mint valami börtönfelügyelő a zárkában. Azt mondogatta mindig, rend a lelke mindennek.
Rolfra elemi erővel tört rá a fáradtság.
„Majd holnap kitalálok valamit, most muszáj aludnom” – gondolta, és lassan eldőlt a padon. Már majdnem elnyomta az álom, mikor összerezzent. „Mi lesz, ha kirabolnak?” – pattant fel a szeme. A zsebéhez kapott: 20 euró és 15 frank volt nála – ennél még egy koldusnál is több van a nap végén. Kuncogni kezdett, majd nevetni, végül már annyira röhögött, hogy még a könnye is kicsordult. A csillagos eget bámulta, és bár a város fénye sokat túlvilágított, ő csodálatosnak látta az augusztusi égboltot az idegen város felett.
(Fotó: Toni Cuenca, kép forrása: Pexels)