– A mai világban egy nőnek meg kell tanulni vezetni – hangoztatta az apja, s bár Zsanett mélyen egyetértett vele, a volán mögött mégis kényelmetlenül érezte magát. Az oktató drabális, tagbaszakadt, türelmetlen volt; talán részben miatta, és az autót is óriásinak és irányíthatatlannak tapasztalta.
Viszolygása ellenére Zsanett jól haladt. Szorgalmát a maximalizmus mellett szorongás fűszerezte – tökéletes egyveleg a sikeres, ám frusztrációkkal teli élethez. Sosem kérdőjelezte meg, miért kell megtanulnia az adott leckét, elfogadta. Más parancsol, ő végrehajt. Nem kell gondolkodni, rágódni, mérlegelni, irányt szabni. Sokszor még élvezte is, kihívásnak fogta fel, hogy érdeklődésétől távol eső dolgokat sajátít el. Egy-egy feladat teljesítése előtt titkon mindig újraéledt benne a remény: ha megoldja, a legjobbak között a legjobb lesz, és talán elhiszi végre, hogy értékes, feltétlen szeretetre méltó.
Kitartóan tanulta az elméletet, hamar megértette és megjegyezte az addig sosem hallott szlovák szavakat. A vezetés gyakorlati része is egyre jobban ment, bár bizonytalansága és az oktatóval szembeni ellenszenve sosem múlt el teljesen.
– Majd ha elég rutint szerzel, megszűnik a félelem. Gyere, gyakoroljunk kicsit! – biztatta apja. Az oktató iránti negatív beállítódása nem került szóba, Zsanett maga sem szívesen gondolkodott ezen, érezte, hogy a férfi nem veszi komolyan őt. Ezt végül is logikusnak találta: a tanár jóval idősebb nála, okosabb, tapasztaltabb tekintélyszemély. Ő még csak tizenhét éves, sokat kell fejlődnie. Mégis leginkább irigységre hajazó érzés töltötte el, amikor egyszer a kocsiban találkozott egy másik tanítvánnyal. Ámulva nézte, ahogy a fiatal nő az óra végén felszabadultan nevetve emeli ki nagybőgőjét a hátsó ülésről, és könnyed mozdulattal int búcsút, hogy egy pillanattal később elnyelje Kassa főutcájának vidáman hullámzó embertengere. „Umelkyňa” – bólintott elismerően az oktató. Zsanett sokat megadott volna érte, ha ő is ilyen magabiztos fiatal nő, művésznő lehetett volna.
A vizsgán elsőre átment, maximális pontszámmal, igaz, a gyakorlati részen majdnem megbukott, mert a rendőr azt hitte, jelzés nélkül akar befordulni egy utcába, pedig csak egy nagy kátyút került ki; végül ezért is dicséretet kapott.
Apja nagyon büszke volt rá, alig várta, hogy megérkezzen a jogosítványa. Miután pénztárcájába süllyeszthette a kis plasztikkártyát, talán egyszer vagy kétszer sikerült a volán mögé kényszeríteni őt. Az egyébként engedelmes kislány ezen a ponton megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó sofőrködni. Rémálmai nem hagyták nyugodni: ül a volánnál, autót vezet, illetve vezetne, de nem képes kontrollálni a járművet, megállíthatatlanul száguld az elkerülhetetlen, ismeretlen felé. A szőrös, izzadt férfikéz súlya meztelen combján elmerült emlékei ingoványos mélységeibe, a többi emlék közé. Sok ragacsos férfikéz mocskolta a lelkét, míg egy terápiás ülésen idő, szégyen, önvád kétségbeesett gonddal épített rétege alól előtört érzések arcán végigcsorogva végre utat törtek.
Időbe telt, míg nem gondolta gyengének, nyafkának magát, amiért ez az élmény ekkora nyomot hagyott benne. Elfogadta. Elsiratta. Újra beiratkozott az oktatásra, és meglepetten tapasztalta, hogy autót vezetni mennyire felszabadító érzés is lehet. Álmai az irányíthatatlan járműről többé nem gyötörték. Tudta, merre tart. Bármi történjék, övé az irányítás.
(Fotó: Peter Fazekas, kép forrása:Pexels)