Soha nem simogatott semmi úgy, mint ennek a tónak a hihetetlenül bársonyos vize. Talán csak anyám. Neki a simogatáshoz a kezére volt szüksége, a tónak nincs. Nem is simiz, hanem átölel, átkarol, a sejtjeimbe hatol.
Nem is kell úsznom benne, már akkor is ezt érzem, ha csak a partján, sőt a közelében vagyok. Elég a tó körüli úton sétálni, ami nádasok és hatalmas nyárfák mentén kígyózik. A tó beszippant, beleolvadok, eggyé válok vele.
Gyerekkoromban olyan hatalmasnak láttam a vizet, hogy azt gondoltam, ez itt az Óperenciás-tenger! Az Óperenciás tengeren túl pedig egy általam ismeretlen és beláthatatlanul távoli partot sejtettem, ahol a királykisasszony él, akit elrabolt a sárkány, és csak vár és vár a rettenthetetlen királyfira, hogy sokéves fogságából kiszabadítsa.
Ahogy nőtem és láttam már a Balatont, sőt az Adriát is, összement a tó. Csakhogy akkortájt túlburjánzottak benne a mélyzöld, mindent átszövő hínárok. Olyan biztos voltam benne, mint a halál, hogy ha nem is Nessie, mert ő Skóciában, a Ness-tóban szörnyeskedik, de legalább egy Nagy Zöld Varangy beköltözhetett az itteni összkomfortba, és alig várja, hogy halálra rémisztgesse azokat, akikkel összetalálkozik. Ezért sem merészkedtem messzire, pedig addigra anyám megtanított rendesen úszni. A lelkemre kötötte, hogy a hínáros részeket kerüljem. Én meg, mint aki vette az üzenetet, megerősítve éreztem magam: Lám, lám, a Nagy Zöld Varangy létezik!
Egyszer csak nem a mesék figuráiról, hanem a szerelemről kezdtem ábrándozni. Olvastam róla, tehát lennie kell, gondoltam. Kerestem és vártam. Nem értettem, hogy a könyvekből jól ismert fordulat, „és akkor rátalált a nagybetűs szerelem”, mit is jelent. Elképzeltem, ahogy jön a szerelem az utcán, néz jobbra, néz balra, majd lenéz, és meglát engem. Aztán illedelmesen bemutatkozunk egymásnak.
A tó végül elhozta a vágyott szerelmet is. Izzott, égetett, hiába volt ott a hűsítő víz. Sodort magával, húzott le a mélybe, mint az örvény, pedig ez még csak nem is egy folyó, hanem állóvíz. A Nagy Zöld Varangy meg már eszembe se jutott.
Aztán gyerekeim lettek, akik a tó partján nőttek fel. Várat építettek, iszappal dobálták egymást, közben bevágtak egy lángost vagy egy fagyit. A tó befogadta és örökre meghódította őket is.
Mostanság a kutyáinkkal járjuk körbe a tavat, ha csak tehetjük, évszaktól függetlenül, együtt vagy külön. Ilyenkor hallgathatjuk a legkisebb szélre is ringó nádas susogását. Lessük és gyönyörködünk a fel-felszálló madarakban, vagy csak leülünk és hallgatjuk a csirip-hangversenyt. Kerülgetjük vagy átlépegetjük az égig érő nyárfák göcsörtös, kiálló gyökereit, és felnézünk a Mont Everest-magasságú lombokra. Ősszel tapossuk a sárga, vörös, rozsdás, zöldes, lilásan barnult, és még ki tudja, milyen színű levélszőnyeget, köszönhetően a lehullott nyárfaleveleknek. Tavasszal csodáljuk, ahogy az élet kizöldül, mert még az a fa is kihajt, aminek hatalmas odú van a közepében, vagy amelyik félig kiégett egy villámcsapás miatt. Hallgatjuk a békák kuruttyolását, csodáljuk a kacsamamát, ahogy hat-nyolc kicsinyét maga mögé rendezi, és így haladnak totyogva, láthatatlan madzaggal összekötve céljuk felé szárazföldön és vízen. A gyerekeim inkább futnak manapság. Csak én battyogok.
Sokszor jövök magamban, ilyenkor a kutyám kísér. Ahogy az élet kényszerű vibrálása csendesül, csökken, úgy nő a tó. Már annyira nagy, hogy a kutyám nem tudja körbesétálni. Én még igen.
(Fotó: Eberhard Grossgasteiger, kép forrása: Pexels)