A szokottnál álmosabban indult a hétfő reggel, irtózatos fejfájásra ébredt. Kikászálódott az ágyból, és a konyhába indult egy pohár vízért meg aszpirinért. Nem volt az a fejfájós típus, gyanította, hogy teste így jelzi számára az elmúlt napok vívódásait. Kapkodva öltözött, és nem bírt lenyelni egyetlen falatot sem. Dini még aludt, nem akarta felkelteni, csak egy gyors puszit nyomott a homlokára, és elindult dolgozni.
Korán érkezett. Az oldalsó bejárat felől közeledett az épület felé, közben gyönyörködött a templomkert öreg platánfáiban, szépségüket árnyalta a mindent belepő novemberi köd. A park játékai magányosan várakoztak, hogy végre újra birtokba vegyék őket az aprócska kezek. A homokozót beborították az elsárgult levelek, erős dohos szag áradt belőlük, amit még az ajtóhoz érve is érzett. Szűk, ablaktalan folyosón haladt keresztül, majd jobbra kanyarodva követte az utat, egészen a lépcsőig. Mielőtt felment volna az emeletre, benézett a Csicsergő csoport szobájába, ami pontosan szemben volt a lépcsővel. Senkit sem talált ott. Csendes volt minden, csak a szomszédos konyhából szűrődött ki a tányérok csörömpölése. Sóhajtott egy mélyet, és elindult az emeletre. Lába odatapadt a lépcsőfokokhoz, úgy vonszolta magát felfelé. Amikor felért, megállt egy pillanatra az előtérben, ahonnan a csoportszobák ajtajai nyíltak. Gyönyörködött a falakat díszítő, őszi dekorációkban. Örömmel fedezte fel közöttük saját apróságai remekműveit. Rajongott ezért a helyért és a gyerekekért. Aztán mintha arcán egy sötét árnyék futott volna át, ahogy tekintete megakadt az igazgató ajtaján. Talabér Gerda, igazgató.
Határozottan kopogott, aztán benyitott.
– Szia, Gerda! Látni akartál! – próbált higgadtságot erőltetni magára, de ajka kiszáradt, tenyere izzadni kezdett, amit óvatosan a nadrágja szélébe dörzsölt.
– Szervusz! Igen! Kérlek, foglalj helyet! – a nő arca semmilyen érzelmet nem mutatott. – Azért hívattalak ide, mert tisztáznunk kell egy félreértést. Bízom benne, hogy csupán erről van szó – tette hozzá, majd felkelt az asztaltól, kibámult a parkra, és úgy folytatta. – Érkezett egy e-mail az egyik szülőtől, aki nehezményezi, hogy számos esetben figyelmen kívül hagyod gyermeke szükségleteit. Konkrétan, nem figyelsz arra, hogy megegye az uzsonnáját, foglalkozásokba sem vonod be, és hagyod, hogy egyedül játsszon. Meg tudnád magyarázni, hogy mi az oka ennek? – fordult vissza felhúzott szemöldökkel, miközben blézerének két oldalát huzigálta.
– Csak sejtésem van, melyik gyermekről lehet szó. Még szeptember elején említettem neked, hogy van a csoportomban egy kisfiú, akinek autizmus spektrumzavarra jellemző tünetei vannak. Beszámoltam a szülőknek is a tapasztaltakról, és javasoltam nekik, hogy keressenek fel egy szakembert. Mereven elzárkóztak minden együttműködéstől. Feldühíthettem őket? – leszegett fejjel inkább magának tette fel a kérdést.
– Engem nem érdekel, hogy hogyan, de találj megoldást! Különben a püspök elé viszem az ügyet! A mi óvodánkban nincs balhé, eddig sem volt, ezután sem lesz. Ha ennek az az ára, hogy megváljunk tőled, hidd el, egy percig sem fogok habozni! – és melle előtt keresztbe fonta karját.
– Nem szükséges idáig eljutni. Felmondok. – Maga is meglepődött, milyen könnyen hagyták el ezek a szavak a száját. Lesietett a csoportszobába, megvárta, hogy megérkezzenek a gyerekek. Széles mosollyal és nagy öleléssel üdvözölte őket, mint mindig, bár most könnyek gördültek az apró vállakra, édes buksikra.
Egy hónappal később új helyen dolgozott. Fél év alatt sikeresen beilleszkedett, kollégáival is jókat beszélgetett, de ami a legfontosabb volt számára, hogy a gyerekek imádták őt. Az óvoda Hűvösvölgy frekventált helyén, csendes családi házak tőszomszédságában várta a jómódú szülők csemetéit. A magánóvoda miliője az első napokban idegenül hatott rá, tartott tőle, hogy nem fog tudni alkalmazkodni egy egészen más értékrendhez, mint amiben eddig része volt. Maga is meglepődött, milyen rövid idő alatt vált barátságossá az ízlésesen berendezett szobák hangulata, a különleges növényekkel benépesített udvar. A hatalmas vörösfenyők árnyat adó lombkoronái alatt kényelmes padokon pihenhettek kicsik és nagyok. Törekedett arra, hogy minél több időt töltsenek a gyerekekkel a szabadban. Nagyokat sétáltak a környéken, és ha elég idő volt rá, a Széchenyi-hegyen kisvasutaztak. Minden fantasztikusan alakult, ezért lepődött meg annyira, amikor egyik délután Szandra behívatta az irodájába.
– Nem is tudom, hogyan kezdjem?! – kezdte zavartan a fiatal nő, miközben egy gemkapcsot hajtogatott a kezével. – Tudod, tegnap este felhívott egy zaklatott állapotban lévő anyuka, aki közölte velem, hogy kisfiával túlságosan intim kapcsolatot ápolsz. Boti azt mesélte otthon, hogy együtt szoktatok befeküdni a kerti hintaágyba, ahol folyamatosan simogatod őt. Állítólag a mászófalon is a popsijánál fogva toltad fel a gyereket. Ígéretet tettem neki, hogy kivizsgálom az ügyet! Nem szeretnék pletykákat, amiből olyan botrány pattanhat ki, ami az egész intézmény számára katasztrofális következményekkel járna. A szülők pénzéből tartjuk fenn ezt a kócerájt, és egy ilyen negatív szenzáció a tönk szélére sodorhatna bennünket! Nem tudom elképzelni rólad ezeket a vádakat, de ha a szülők között ez szárnyra kap, nekünk kampec! – felpattant a székéből, fel-alá járkált a szobában, és valami olyasmit motyogott maga elé, hogy milyen fantasztikus munkaerő meg a gyerekek rajonganak érte, de hát az óvoda érdeke azt kívánja, hogy megváljanak tőle.
Kitámolygott az irodából, hirtelen émelygés fogta el és berohant az egyik legközelebbi mosdóba. Öklendezett, de csak az epe marta végig a nyelőcsövét. Összeszedte magát, hideg vízzel megmosta az arcát. A tükörből egy vénember tekintete nézett vissza rá, pedig alig múlt harminc. Könnyek gyűltek a szemében, odabent rettenetes fájdalom kínozta. A tehetetlenség keserű íze marcangolta, emlékképei végtelen gyorsasággal idézték fel benne a korábbi eseményeket. De nem értett semmit. Az utolsó esélye, hogy gyermekek között lehessen, egyetlen pillanat alatt vált semmivé. Tudta, neki sohasem lehet sajátja, legalábbis itt, Magyarországon, biztosan nem.
2.
A hangosbemondó utoljára szólította beszállásra a Glasgow-i járat utasait. Dini és Balázs korán érkeztek. A kapu előtt várakozó tömegben egymásba font karral haladtak előre. Balázs jegye az ablak mellé szólt, Dini a középső ülésre huppant le. A felbőgő motor zajára a fiúk bátorító pillantást küldtek egymás felé. Mindketten tartottak a repüléstől, de még jobban az ismeretlentől, aminek most nekivágtak. Dini Balázs vállára hajtotta fejét, és egykedvűen bámulta, hogyan suhan el alattuk a táj.
– “Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország” – szavalta Radnóti sorait Balázs, miközben a fájdalom vöröslő árnyékot rajzolt megviselt arcára.
– Kérlek, ne fájdítsd a szívem! Számtalanszor megpróbáltunk itt élni, de nem ment, itt az idő, hogy reménykedjünk egy új esélyben! Ha itt nem sikerült, hát majd Skóciában fog! – lelkesedett Dini.
– Mondd, kedvesem, szerinted elfogadják az emberek, ha másképp élünk, mint ők? – kérdezte Balázs, és mélyen szerelme szemébe nézett.
– Csak akkor, ha nem adjuk fel! Ha addig megyünk, amíg olyan helyet nem találunk, ahol minden ember érték, és nem az számít, hogy kit szeretsz, hanem az, hogyan szeretsz.
Aztán már nem szóltak többet egymáshoz, csak repültek gondolataikkal új remények felé.
(Fotó: Pixabay)