„Most kell tevékenyen jót tennünk másokkal, s nem a túlvilágon.”
Bohumil Hrabal
Vannak pincérek, vannak felszolgálók, és vannak „A Tomasselli fivérek”.
Hrabal 18 nap alatt írta meg a pikolófiúból milliomossá vágyó Jan Dítě történetét, bőséges előtanulmányokkal a prágai kocsmákból. Nekem mindössze 8 napom van, alig egy hét umbriai tapasztalásból merítve. Családregényt érdemelnének hőseim, de udvarias biccentéssel, hálás félmosollyal és figyelmes tekintettel fogadnák a pár soros megemlékezést is.
Létezésük örök, mint a konyhai tálalópult és a precízen terített asztalok körül serénykedő körforgás. Látszólag fáradhatatlanul szervíroznak kontinentális reggeliket, helyi hagyományok szerinti könnyű ebédeket, bőséges vacsorákat. Számolatlanul kevernek frissítőket szeszélyes kívánságokból. Kitöltik az üde Proseccót, készítik az Aperol Spritzet sok jéggel, kérés nélkül is kínálják a virágos aromájú Grechettót, a nap bármely órájában.
Hajnalban ébrednek, egy csecsemő naiv mosolyával, és úgy járnak köztünk, mintha vasalt ingben és fényesre suvikszolt cipőben aludtak volna. Nem tudsz náluk korábban érkezni, a kávégép már sisteregve fújja ki a gőzt, az asztalokon a teríték mértani pontossággal kerül a helyére, az üdvözlésük élénkítő, mint a tejhab alatt az ízes fekete. Serényen, de nesztelen léptekkel teljesítik a betoppanó vendégek kívánságait.
Napközben is felbukkannak, ott teremnek, ahova igényeink szólítják őket. Varázslatnak tűnik, hogy lehetnek egyszerre több helyen?!?
A vasalt ing még este is makulátlan, felette a mellényt zakóra cserélték, csak a virradatkor felvett kedvességük nem változik, és a fényes cipő maradt ragyogóan tiszta.
Türelmetlen a népes vendégsereg. Csacsogó hölgyek, akik egy kimerítő vásárlással töltött délutánt zárnának le pompás vacsorával. Higgadtságot színlelő urak, elégedettséggel szívükben, hogy ma is jól zárt a tőzsde, ezt gyorsan meg kell ünnepelni, és mindig akad néhány békés alak, akik mint Itáliában vándorló szerzetesek, alig titkolják, hogy kiéheztek a földi örömökre.
A felszolgálás hatékony, az ételek ízletesek, a tele tányérokból üresek lesznek, és a fogások közti csere olyan tünékeny, mint egy felragyogó szivárvány, amikor az alkonyi nap megtörik a záporban.
Késő este lett, Paolo és Fabio – a Tomasselli fivérek – a szolgálat 35 évének és 274. napjának feladatait letéve lehetőséget kapnak meghatározni magukat jelmezeik nélkül, koreográfiáktól mentesen. Az eddigi duettjüket megszakítják, hazatérnek közeli lakásaikba.
Paolot felesége ébren várja, a két fia már alszik. A kerek arcú férfi a szék támlájára helyezi zakóját, barna szemében csibészség villan, miközben Francesca tölt maguknak két pohárka Fernet Brancát. Végigsimítja az ura széles vállát, lejjebb csúszik a keze a domborodó pocakon, és kacéran néz a még fáradtan is nevető szemekbe. Egymást átölelve dőlnek a nappali kanapéjára…
Fabio az édesanyjukkal élt, amíg a Mammát nem kellett a városi idősek otthonában elhelyezni, 3 évvel ezelőtt. Ezután sem tudta elhatározni magát a nősülésre, egyetlen társasága a mostanra elcsendesült kanári a teraszra tett kalitkában. Az 54 éves férfinak, bár négy évvel fiatalabb a bátyjánál, a háta egyre hajlottabb a sok munkától, a lábát is fájlalja a nap végére, és a ráncok is megsűrűsödtek sovány arcán. Most elővesz egy öblös poharat, tölt magának a mély rubinvörös, érett Primitivo Notte Rossából. Meglazított ingnyakkal hátradőlhet végre a kényelmes fotel ölelésében.
*Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam, Európa Könyvkiadó, 2002
(Fotó: Ira Lee Nesbitt, kép forrása: Pixabay)