Lassan sétáltam a napfényben, az utcán nem volt forgalom, kivételesen csend vett körül, gondolataim ide-oda szálltak. Kedd volt, és eszembe jutott, hogy az egyik legjobb barátnőm lánya ezen a napon távozott fiatalon a másik dimenzióba, miközben én három éve júliusban épp a lányom esküvőjére készültem. Lányaink közel egyidősek voltak, ismerték is egymást, rá temetés várt, rám esküvő.
Sokkal jobban indult, mint én, volt férje, lakásuk, és úgy várták az első gyermeküket. Hát én nem, most dolgozom ezzel a jelenettel a terápián, már régen volt, több mint harminc éve.
Emlékszem, ahogy állok az utcasarkon egy novemberi délután, tél van, ködös hideg. Rám van kötve a lányom, jó vastagon beöltöztetve, kicsi még, alig múlt egyéves. Sírok, hullanak a könnyeim a kapucnijára, olyan reménytelen, kilátástalan minden. Párom a hajléktalanokat mutatta nekem, mint jövőképet, bennem zokog az élet. Hát nem volt elég ebből? Ismerem a nyomort, az éhezést, a fázást, a kilátástalanságot, én nem ezt akarom felnőttként, és nem szeretném, hogy a gyermekem is ebben éljen. Itt nincs utam, anyaotthonba akarok menni! Hálás vagyok páromnak, hogy visszafogadott hat hónapos terhesen, lányomat elismerte gyerekének, de a nyomor elborzaszt, nem akarom, egész egyszerűen, nem!
Persze akkor, 24 évesen nem tudtam, hogy két év múlva már magas jövedelemmel rendelkezem, vagy hogy öt év múlva ettől az utcasaroktól száz méterre dolgozom majd egy irodaházban, és annyi pénzt keresek, hogy házat tudunk venni belőle. Nem tudtam, nem mondta senki.
Lépteim azóta könnyebbé váltak, születendő kis unokámnak minden tesztje remek, a nagyobbik is csodásan fejlődik, és úgy tud nevetni, kacagni, hogy öröm nézni.
Haladtam tovább, várt rám egy másik terápia. Odaértem a bankautomatához, készpénzt kellett kivennem, mert adni is akartam, meg fizetnem is kellett. Elméláztam, a kisebbik unokahúgomra gondoltam, akit hatéves kora óta nevelek. Enyhe értelmi fogyatékos, már 19 éves és még önkéntesként dolgozik ebben a melegben, mert nincs meg a határozat, hogy megváltozott munkaképességű, pedig olyan boldog volt, amikor életében először dolgozott öt napot és pénzt keresett. Láttam magam előtt csalódott arcát, és én is szomorú lettem. Későn eszméltem, hogy a pénzt az automatában hagytam, már nem volt ott, mire visszaértem. Telefonálgattam, bár egyértelműen én voltam a hibás, figyelnem kellett volna.
Kivettem a pénzt újra, azt már nem hagytam ott, és mentem tovább, testfókuszú kezelésre, mert minden trauma nyomot hagy, a test emlékezik. A kedves kezelőhölgy elmondta, hogy a pénzveszteség a testemben is jelentkezett, teljesen összeszorult a májam, a gyomrom. Pedig értékben nem volt annyira nagy, a testem mégis emlékezett a gyerekkorban megélt veszteségekre. Hogyan kellett volna másképp csinálni? A múltat nem lehet megváltoztatni…
– Olyan a tested, mintha héliumos lufikkal lenne tele, bárhova nyúlok, sérülések tarkítják – nézett rám gyönyörű szemével. – Nehéz élet… Bármit mondok, hogy kék az ég, neked biztos van ehhez kapcsolódóan is traumád.
Biztosan – bólogattam, de nem mondtam ki. Kék színű volt a szoba fala, ahol megerőszakoltak tízévesen.
– Át kellene írnod ezeket a történeteket, hogy a sejtjeidből távozzanak ezek az emlékek. Hogyan tudnád még elképzelni ezt a jelenetet?
–Terhes vagyok, megszülöm a gyereket, az önkormányzat ad szociális bérlakást, hogy legyen otthonunk. Biztonságban vagyunk így, kapok annyi pénzt, amiből el tudom tartani, amíg otthon vagyok vele, aztán már tudok dolgozni is. Béke van, és nyugalom. Otthon, fény, biztonság. Szép történet.
– És mit szeretnél, milyen legyen az életed öt év múlva? – kérdezte kedvesen.
– Egészségben, bőségben élek, és egyenrangú párkapcsolatban – mondom a betanult szöveget. – Ehhez képest kezdődő cukorbetegségem és magas vérnyomásom van, persze párkapcsolat nélkül… Mindegy, álmodni lehet. Nem hiszem, hogy lesz második esélyem, annyiszor kaptam már kegyelmet, végül is, felnevelhettem öt gyereket. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy videojátékban lennék, elfogyott az életerőm, és nincs több. Elhasználtam, amit kaptam.
– Több lenne az életerőd, ha nem lett volna ennyi gyereked? – kérdezte.
– Biztosan. Balatonon strandolgattam kisunokámmal, ott volt az édesanyja, édesapja és a két nagymama is. Négy felnőtt egy gyerekre. Én egy felnőtt voltam négy gyerekre strandokon, biciklizésnél, ez más idegrendszeri terhelés – válaszoltam békésen, múltamnak ezt a részét már elfogadtam.
– Mit csinálnál, ha nem a traumáiddal foglalkoznál? – kérdezte kíváncsian.
– Datolyaszilvát, gránátalmafát, jujubagyümölcsöt, sárkánygyümölcsfát ültetnék – válaszoltam mosolyogva.
– És az nem lehet, hogy aki másoknak adta az erejét, az kérhet még? – kérdezte.
– Erre nem gondoltam – válaszoltam zavartan –, nem is jutott eszembe. Hát majd kérek, próbálkozni lehet, végül is.
Lassan mentem le a lépcsőn, sok minden kavargott bennem, és közben írogattam át magamban a történeteket, hogy mi is lett volna jó a Belső Gyermekemnek, akiben még mindig dúl a harag, a fájdalom. Elképzelem, hogy megszülettem, és boldogan fogadtak a szüleim. Talán azért betegít meg a kedvezőtlen gyermekkori emlék, mert testi szinten visszaszáll a múltba, nem is veszi észre? Ha sokszor megteszi, mert a test emlékezik, akkor az vajon komoly betegséghez is vezethet? Én mindenesetre írom új meséimet a békés, nyugodt, támogató családi háttérről, amit csak elképzelni tudok. Hát mégis, hogyan?
(Fotó: Samuel F. Johanns, kép forrása: Pixabay)