Harminc éve, hogy nem láttam apámat. Most is csak üvegen át. Hajlott háttal kapaszkodik fel a lépcsőn a hatodikra. Nyilván elromlott a lift. Minden fordulóban előbukkan, pihen, majd újra nekiveselkedik. Távolodik és zsugorodik az alakja, fölfelé halad, mint a szentek, egy napfény sütötte grádicson, hogy az utolsó lépcsőfordulónál eltűnjön a szemem elől. Talán örökre.
Elgondolkodom az üdvösség felé vezető út nehézségein, aztán eszembe jut még valami apróság, jó harminc évvel korábbról. A lépcsőház ugyanez, csak én vagyok bent. Hívom a liftet. A sötét folyosó végén magányosan égő vörös folt a hívógomb. Nekem működik. Frissen és gyorsan érkezik, jóízűt csattan, nem szégyelli a hangját. Így jelzi, hogy beszállhatok. Döccenünk, rugózunk, és már visz is fölfelé. Késő este van, a koncert, amiről jövök, gyenge volt. Valami fúvósok. Nem értek a komolyzenéhez. Messziről nem tudom megkülönböztetni a klarinétot meg az oboát. Csak udvariasságból mentem el. A barátnőm vitt, meg az a fiú, aki nem is nekem tetszett. A koncertet meg a fiút is egyformán untam. Csengetek, közben valami lehetetlen dallamot zümmögök. Viccesnek találom a csengő hangjába kapcsolódó motívumot. Fals, de bizarr. Riadó, színházi előadás közben megcsörrenő telefon. Aztán egy akkora ütés, hogy a fal adja a másikat. Eddig azt hittem, ez csak egy vicces mondás, aztán meglátom a pálmamintás előszobatapétán a saját véremet. Milyen jól illik a zöldes drapphoz az élénkpiros. A szűk előszobában utamat állja két ordító alak. Ha nem fájna úgy az arccsontom, felröhögnék. Rossz helyre jöttem? Itt nem én lakom? Aztán eltalál a második ütés, megtántorodom, beesek vagy belöknek a gyerekszobába. Elképedek, majd akkora ütést kapok, hogy az ágyra esek. Micsoda színház, gondolom. Nem is érzem a fizikai fájdalmat, csak a szégyent és a tehetetlenséget. Eltorzult harcsaszájak, kalimpáló kezek jelennek meg, és sűrű, sötét vízen át jön a hang. Úgy szól, mint egy fagott. Ez az, fagott! Örülök hogy eszembe jut, és felzúg bennem a hangja is. Mély, altesti hang. Aztán ráül valami jelentés. Kurva. Hamis, gondolom. Látok még két majmot is ugrándozni magam előtt. Világít a szemük. Pont, mint a lift gombja, vagy mint két vörös szemű patás, egy álló farkú, szőrös és egy sunyi, kövér, élveteg. Ez tényleg valami előadás lesz, azt hiszem. Kiáltanék, de nem jön a hang. Elszakadok magamtól. Lehet, hogy nem találtam vissza azóta se? Imbolyog a mennyezet, hallom a lift kattogását, a radiátor zörrenését, valahol a szomszédban lehúzzák a wc-t. Itthon vagyok. Ez az én szobám, ez az én apám, ez az én anyám. Szünet.
A reggel gyomorszájon üt. Apámban tovább dagad a buzgalom a büntetésre. Kéjesen készülődik a második felvonásra, energikusan mozog. Bőven és jóízűen eszik. Reggeli után felkeressük a barátnőmet és a szüleit, hogy bizonyságot nyerjen, az éjjel koncert helyett valahol henteregtem, de ők a koncertet erősítik meg. Aztán megint homályos minden. Emlékkiesés.
Így harminc év távlatából már nem vagyok biztos benne, hogy amit akkor láttam, azt nem csak most gondolom.
A harmadik felvonásban már nem szerepeltem, csak hírből tudtam meg, hogy apám félrekúrt, anyám pedig összeomlott, a válás szóba sem került.
Most itt állok a ház előtt. Nem megyek be. Nézem a finálét, amiben fölfelé kapaszkodik egy rozzant, öreg fószer a hatodikra. Ugyanaz a lépcsőház, ugyanaz az asszony, de a lift már nem működik.
(Fotó: Paul Basel, kép forrása: Pexels)