I.
Mihalovics Tivadar miniszteri titkár lett. Nem volt mindig az, nem annak született, egy újpesti bérházban érte az egyszerű gyerekkor, átlagos szülei egyetlen gyermekeként. Sokkal egyszerűbb terminológia szerint – mit ragozzuk – Mihalovicsék prolik voltak. Az egész család egyetlen reménysége Tivadar volt. Körülötte forgott – Mihalovicsné többször meg is erősítette őt ebben – az Újpesti összekötő híd, az Állami Áruház, sőt, néha a Megyeri úti stadion is, mert közel volt. Az Alkotmány mozi körül viszont határozottan ő forgott, lányokat vitt oda a hétköznapi matinékra, ellógva az órákról, csókolózva kergetni az álmokat az utolsó sorban, négy forintból.
Mihalovics nem volt túl jó tanuló, nem érdekelte semmi, csak a foci, csak a Dózsa (Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó), de úgy érezte, a gangon cigarettázó apjának tartozik azzal, hogy felvegyék a jogi egyetemre. Készült tehát, fel is vették. Aznap ünnep volt Mihalovicséknál, Mihalovicsné halat rántott, Tivadar pedig vezethette apja Moszkvicsát.
“Megjött a behívó, mert sorra kerültem” – énekelte nemsokára egy részeg estén a Hobo Blues Band slágerét, s hajnalban már ő is a gangra ment cigarettázni, részeg nők illatával a hajában.
II.
Norales a villamoson ült az év leghidegebb napján, kezével a párás ablakon igyekezett megformázni egy másik ablakot. Szerette volna látni a Dunát, pontosabban nem szerette volna látni a feketébe burkolt embereket, nem akarta érezni kabátjuk gyorsétterem szagát, közömbös nézésükből meg semmit nem tudott kiolvasni – saját ablaktörlő mozdulataira koncentrált tehát, aztán kinézett.
Nem, egyáltalán nem Mihalovics jutott eszébe először. Csak nevek, névtöredékek, arcok, azonosíthatatlan helyszínek, ahová kapcsolhatta volna őket, de cserbenhagyta az emlékezete. Évek óta nem látott emberek, régi barátok, egykori, fontosságukat elveszítő események keveredtek hirtelen a gondolataiban, míg a zajló jégtáblákról tükröződő nap miatt hunyorognia nem kellett.
Szokása volt, hogy a nyári hőségben a hóra gondolt, egész pontosan a házuk előtt gyerekkorában ellapátolt hóra, a lapáthoz dermedő kezére; télen pedig egy balatoni stéget idézett fel magában mindig, amibe a rekkenő hőségben egy sörösüveg szilánkkal belevéste, hogy Gabi 1975. Most tél volt, hó, a háztetők fehérek, a nyári foszlányba kapaszkodott tehát. Ekkor jutott eszébe Mihalovics. Erről a nyári emlékről ugyanis soha senkinek nem beszélt, csak Mihalovicsnak 1981-ben, ott a laktanyaudvaron, ahova éjszakánként kiszöktek a kerítésen becsempészett borban feloldani az egész napi értelmetlen boldogtalanságot. A fűben hanyatt fekve fújták a füstöt estéről estére, és soha ki nem fogytak a témákból.
III.
Véletlenül találtak egymásra. Mihalovics minden unalmas percét versekkel töltötte, olvasta, mondta, olvasta, mondta, Norales pedig valamennyit ismerte és emlékezetből idézte.
Hetekig csak nézték egymást a harminckét ágyas körletben három ágy távolságból, versek, idézetek kúsztak közéjük, elkeveredve a cipőpaszta, a Pitralon és a cigaretta bűzével. Egymás dallamát és ritmusát lesték, egymás szájáról olvastak. Versekkel kommunikáltak. Mihalovics maga is írt, amiért harmincan nevették ki, hangosan, közönségesen, ahogy kell.
– Megmutatod? – kérdezte egyik este Norales váratlanul.
– Menjünk ki innen! – mondta Mihalovics, cseppet sem meglepődve.
Így kerestek egy helyet a kerítéshez közel, a többiektől távol, és így találták meg egymást arra a pár hónapra.
Pontosan harminc éve nem láttam, gondolta Norales az Erzsébet hídnál.
IV.
Mihalovicsot őrszolgálatra vezényelték. Május volt, mert az minden évben van. A kerítés tövében feküdtek a szokott helyen. Norales magától értetődően megcsókolta, Mihalovics magától értetődően visszacsókolta. Minden addig elmondott verssor összegyűlt az ölelésükben, és minden vágynak ebben az ölelésben kellett testet öltenie.
V.
Leveleztek. Tivadar novelláiból egy Valery nevű szőke nő integetett, aki maga volt az erotika, elfojtás és pánik egyszerre jelent meg a szavaiban, Norales álmaiba nők jártak férfi testtel és férfiak nők testébe bújva, álmukban találkoztak, Valery és Norales kétnemű lényei. Norales soha nem álmodott Tivadarról. Mihalovics álmaiba csak a szőke Valery képében járt a vágy.
Soha nem mondták egymásnak, hiányzol, soha nem mondták, szeretlek. Sok költő sok sora után nevetséges lett volna. Leszerelés után egyszer találkoztak. Norales meglepődött, hogy Mihalovicson nem katonai alsó volt.
VI.
A Szabadság hídnál leszállt. Miről beszélgetnénk?, kérdezte magától. Vannak dolgok, amiket csak ő tud rólam. Elvitte magával ezeket. Befordult a Csarnok elé. Lángost kéne ennem, gondolta. Mihalovics arcát látta az újságosbódé falán. Miniszteri titkár lett. Doktor.
Mi lehet Valeryvel?
(Fotó: Patrik Houštecký, kép forrása: Pixabay)