Éppen végzett a pakolással és a sporttáska szétfeszülő cipzárját próbálta egyenesbe hozni, amikor megcsörrent a telefon. Norbi elhaló hangon dadogta, hogy meghalt az anyja. A víkendházuk nyári konyhájában esett össze, a mentők már nem tudták újraéleszteni. Szívroham, de csak a boncolás után lesz biztos. Eszter tudta, hogy az asszony 40 éve napi egy dobozzal szív, mégis megdöbbentette a hír, mert a nő sosem panaszkodott: energikus volt, és fáradhatatlan.
– Apu nem vitette el, hogy el tudjak tőle búcsúzni. Igyekeznünk kell!
A sürgetésre a lányt kiverte a veríték. Minden második hétvégéjüket Norbi szüleinél töltötték. A fiú erőszakosan és gyorsan vezetett, minden alkalommal konfliktusba kerültek valakivel az egyórás út során. Eszter rendszerint leizzadt a szégyentől és a félelemtől, mire megérkeztek. Többször kérte, hogy lassítsanak a tempón, de a fiú sértődötten visszautasította, hogy ha nem bízik a vezetői képességeiben, akkor menjen vonattal. Az fel sem merülhetett, hogy Eszter nem tart vele. Azokat a hétvégéket, amikor nem utaztak el, mindenki a saját lakásában töltötte. Eszter ilyenkor szívesen csinált volna közös programot, de Norbi szerint, „nem kell mindig egymás seggében lenni”. A lány családi találkozóin is legtöbbször kényszeredetten viselkedett, mindig talált rá okot, hogy duzzogjon valami vagy valaki miatt és elrontsa Eszter hangulatát.
A lány felkapta a sporttáskát, kocsiba vágta magát, és Norbi lakásához hajtott, ahonnan a fiú autójával mentek tovább. Mindig ez volt a menetrend, kivéve tavaly nyáron, amikor Erdélyben kirándultak, mert ott rosszak az utak, így a lány autóját használták. Erdély más miatt is emlékezetes maradt: Norbi egy vita hevében pofon vágta a lányt. Előtte soha, és azóta sem többet, de Eszter ezt nem tudta elfelejteni.
Általában sikerült a nehéz és fájdalmas helyzetekre gyógyító szavakat találnia, de most cserbenhagyta ez a képessége. Némán és bénultan álldogált a nyári konyha ajtajában, egyik megtört férfiról a másikra pillantva. Abszurd lázálomként pörögtek előtte a délután eseményei. A fű harsogó zöldjébe és a kerti virágok tarkaságába begördülő fekete autó visszavonhatatlanná tette a tragédiát.
Némán tették meg az utat a víkendházból a szülők lakásába. A pici konyhában fehér lábos árválkodott a gáztűzhelyen.
– Kelkáposztafőzelék. Nem fejezte be, úgy tervezte, majd este, ha megjövünk – mondta Norbi apja elcsukló hangon. – Be kellene rántani – fordult Eszter felé.
Sosem lázadt a rá osztott feladatok vagy a kioktató megjegyzések ellen. „Talán nem most kellene elkezdeni” – gondolta. Émelyítő kötelességtudattal tuszkolta keresztül a szűrön a piros masszát. Csak nehogy csomós legyen és elrontsa az asszony utolsó főztjét! Összerázkódott, ahogy a szürreális helyzetre gondolt.
A temetést követően a nyár hátralévő hétvégéit Norbi apjánál töltötték. Eszter megértette a férfi fájdalmát, negyven év az mégiscsak negyven év. Csütörtök esténként bevásárolt, pénteken korán kelt, és munka előtt mindent megfőzött. Az elvitelre összekészített kosárba tett mindig egy üveg bort is, hátha tompítja egy kicsit a néma fájdalmat. Igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy Norbiéknál szokás volt, mert ha a két férfinak valami nem tetszett, azonnal szóvá tették.
Egy kora szeptemberi péntek délutánon meghívást kaptak egy összejövetelre. Eszter unokabátyja kétéves kutatói ösztöndíjat kapott az Államokba, kerti partival búcsúztatta a család. Mire mindenki befutott, Eszteréknek már indulniuk kellett. Így is néhány órával később érnek majd Norbiékhoz, ami miatt a fiú egész idő alatt éreztette vele nemtetszését.
– Fel kell még ugrani hozzám, a hűtőben hagytam az ennivalót, nehogy megromoljon a melegben. Szerencsére útba esik – magyarázta a fiúnak a kocsiban. Norbi összeszorított szájjal, némán vezetett. Eszter épp a nagy, fonott kosárba igyekezett bepakolni az edényeket, amikor Norbi megszólalt:
– Most már nem megyünk.
– Apukád vár minket, tudod, hogy mennyire számít ránk… Húslevest és krumplis tésztát főztem. Püspökkenyeret is sütöttem, a kedvencét. Egy kicsit később érünk oda…
– Neked két óra az kicsi? – sziszegte a fiú a bejárati ajtónak támaszkodva. Látványosan az órájára pillantott. – Lassan már három az a kettő!
– Akkor igyekezzünk – mondta Eszter, és felgyorsította a mozdulatait. – Úgyis ott töltjük az egész hétvégét, szerintem nem számít az a néhány óra.
– Nem, így már nincs értelme elmenni – zárta le a vitát Norbi, és elégtétellel figyelte, ahogy a lány arca kipirul a megaláztatástól.
– De mit csináljak ennyi ennivalóval? Két napra is elég, három embernek. – A lány még reménykedett, hátha a pazarlás ténye meghatja a fiút. Norbi sokszor figyelmeztette erre, amikor a saját zsebére ment a dolog, de most csak közönyösen megrántotta a vállát.
– Kiöntöm, kiöntöm az egészet! – ordított Eszter, és kirántotta a lábast a kosárból. Norbi egykedvűen figyelte, ahogy a lány a wc-be löttyinti az edény tartalmát, majd sarkon fordult, és kisétált az ajtón.
Nem tudta, hogy Eszter az étellel együtt végérvényesen lehúzta az elmúlt három évet is.
(Fotó: Kampus Production, kép forrása: Pexels)