Reggel nem a megszokott módon kezdődött a tanítás. Az első óra elején bejött az osztályfőnökünk, Edit néni, és bemutatta új társunkat. Korábban egy osztályfőnöki órán már jelezte, hogy jön majd egy srác, segítsünk neki a beilleszkedésben.
És az új fiú most itt állt az osztályfőnökünk mellett félszegen, és rettentően idegesnek tűnt. Különösen nagy volt a kontraszt, mert Edit néni magas, sportos nő volt, mindig rendkívül színes, virágos mintázatú ruhát viselt, és amúgy is olyan volt, mint egy harcos amazon. A srác pedig itt állt bénán, érthetetlenül elmotyogta a nevét, és szemét lesütve matatott valami után a táskájában. Kicsit furcsa volt nekem, mert mégis csak srácok vagyunk, most kezdjük összemérni erőnket minden téren, főleg itt Kőbányán. Aztán belegondoltam, vajon én hogyan érezném magam hasonló helyzetben, s már meg is védtem a srácot magamtól, pedig nem én voltam a legnagyobb gyökér az osztályban.
Lágy hangján elrebegte, hogy Maróti Alexander, de mindenki csak Lexinek hívja, meg hogy nagyon várja már az új iskolát, új barátokat. Becsomagolt, vértelen szavai teljesen érdektelenül csengtek a teremben. Nem a szavak embere, az már látszik, úgyhogy lesz hallgatóságom, cool.
Csak két szabad hely van a teremben. Nem bánnám, ha mellém kerülne, elegem van már az unalmas órák magányából, meg persze a dolgozatoknál is lehet majd haszna. Edit néni szerint Lexi osztályelső volt, és mindenben jó volt, leginkább rajzban, irodalomban és a nyelvekben.
Ahogy láttam, nehezen ment a srácnak a dicséretek elfogadása, bele is pirult, de biztosan jobb, hogy nem neki kellett erről beszélnie.
Végül megnyertem, mellém került. A másik szabad hely az osztály legostobább, egyben legerőszakosabb tanulója, Ádám mellett volt. Igazi kétméteres barom, amit rajta kívül mindenki így gondolt. Ez a nap is jól kezdődik, gondoltam. Leült mellém, csak annyit mondott, Lexi vagyok, kipakolt, és csendben nézett előre.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen ápolt, főleg azért, mert az osztályban pár lányon kívül senki nem volt ilyen. Lexinek viszont még az illata is kellemes volt, nyugodtan ült, mint egy kőszobor, testtartása, apró mozdulatai eleganciát tükröztek.
– Fodor Gergely vagyok, Geri, örülök, hogy mellém kerültél – suttogtam.
Lexi zavartan rám nézett, bólintott, majd a tábla felé fordult. Befejezte a társalgást, így hát én is, de annyit még odasúgtam, hogy majd a szünetben dumálunk.
Ebben az iskolában a diákok leginkább a szüneteket kedvelték, aminek sokféle oka volt. Geri, ahogy ígérte, megmutatta Lexinek a lényegesebb dolgokat, majd végül a büfében kötöttek ki, ahol a múlt hét óta sok minden megváltozott.
– Na, mi van, öcskös, remélem focizol, hiányzik egy gazella a csapatból – ez már Ádám volt, akit a focin kívül csak az éltetett, ha baszogathatott másokat. Válaszolni akartam Lexi helyett ennek a bunkónak, de ő gyengéden megfogta a karomat. Azt hittem, kerülni akarja a konfliktust, de meglepetésemre nem ez történt.
– Ha én öcskös vagyok, akkor téged szólítsalak bátyusnak vagy tuloknak, esetleg elefántnak? Bár nem szívesen bántanám ezeket a lényeket.
– Hát ez beszélni is tud – vágott vissza Ádám fölényesen, végignézve a folyosón lassan csoportosuló bámészkodókon, miközben hangosan röhögött, de csak ő, egyedül.
– Mondjam lassabban? – kérdezte Lexi, aki minden könnyedsége ellenére erőt, bátorságot sugárzott, amit Ádám is észrevett, persze bunkósága még az érzéketlenségénél is nagyobb volt.
– Most kóstolgatsz, kisfiú? – sziszegte Ádám meglepetten.
– Nem tenném, hidd el, nem látok semmit, ami miatt érdemes lenne! Most nem elemezném az okát, de iskola után beszélhetünk róla.
Ahogy figyeltem ezt az egészet, megszállt a nyugalom. Amikor arra gondoltam, hogy majd én megvédem Lexit, teljesen más megoldásokon járt az eszem. Mint régi kőbányais, ismertem a dörgést, de egyik ötletem sem volt olyan elegáns, mint Lexié. A tanítás utáni balhé miatt azonban már most izgultam, de látva Lexi nyugalmát, nem idegeskedtem tovább. És akkor váratlanul Lexi annyit mondott:
– Tudod, hány ilyen ostoba alakkal volt már dolgom – szólt csendesen.
Úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat elmesélnem Gerinek, hogy milyen sokan nem értik, hogy lehet egy ember, aki gyengének tűnik, ennyire határozott, és hogy a törékenység lehet egyben erő is. Ez a kettősség egyesült bennem a születésemkor, bár én is csak pár éve jöttem rá. Ez meglepi és elbizonytalanítja őket. Jobb hamar túlesni az első bemutatkozáson, régebben még magyarázkodtam, ma már nem teszem. A szavak fontosak, de sok embernek gondot okoz, ha meg is kell érteni őket. Nem sikerülhet mindenkinek könnyen, de sokszor nincs elég idő kivárni, amíg egy-egy gondolat megjelenik mögöttük.
– Szerintem ebben a világban éppen az a legszebb, hogy elsőre annyira egyformák vagyunk, de ha kicsit is képesek vagyunk mélyebben belegondolni, láthatjuk mennyire is eltérő sok mindenben a véleményünk vagy éppen a reakcióink az élet számos helyzetében.
– Tudom, mire gondolsz – válaszolt Lexi, majd mintha csak forró hamun járna, könnyed léptekkel elindult a terem felé.
Az órán, amelyet Edit néni tartott helyettesként, éppen az elfogadásról és a kiállásról volt szó. Nem volt nagy kihívás, hogy megértsem, miért.
– Ki tudná megfogalmazni, miért fontos a tisztelet? – kérdezte a tanárnőnk, akit legfőképpen a hozzánk való érzékenysége miatt kedveltem, majd csendben maradt és várta, hogy valaki jelentkezzen. De nem ez történt, pontosabban nem így történt. Ádám, aki érezte, hogy nagyon rosszul jött ki a villongásból a folyosón, ráébredt, hogy eljött végre az ő ideje, így azonnal belekezdett.
– A tisztelet azért fontos, nehogy valaki lepattanjon a bicepszemről.
– Kifejtenéd ezt pontosan? – kérdezte Edit néni rezzenéstelenül.
– Naná! Ha valaki nem tisztel engem eléggé, hamar padlóra kerül – vigyorgott Ádám, de megint csak egyedül.
Lexi jelentkezett.
– Ki kell menned, kislány? Nyögd ki, mit akarsz mondani! – dörrent rá Ádám.
Lexi laza volt, kibillenthetetlen.
– Nos, nagy ember, te a félelemről beszélsz, nem a tiszteletről. A tisztelet a megértéshez kell, ahhoz, hogy elfogadjunk másokat, és hogy minket is elfogadjanak. És bocs, hogy nagy embernek szólítottalak tiszteletlenül, de ahogy látom, te még nem vagy felkészülve mások tiszteletére.
– Hát, Lexi, én már tisztellek, pedig csak fél napja ismerlek – súgtam oda neki.
A nap végén együtt indultunk haza, kiderült, hogy egy irányban lakunk. Az iskola kapuja előtt azonban kisebb csoport gyűlt össze, középen Ádám, mint egy dúvad, vörös fejjel, fújtatva, mintha csak a ringben lenne. Lexi csak annyit kérdezett csendesen, hogy megfognám-e a táskáját, sőt, a mogyorószínű, szűkre szabott kabátját is a kezembe nyomta. Kellemes tapintása volt, Lexi illata, majd még annyit a fülembe súgott, hogy itt most nem bunyó lesz, hanem tánc, ne aggódj.
– Na gyerünk, kisgyerek, most meglátod, mi a tisztelet! – süvöltötte Ádám.
– Már alig várom, nagyfiú, gyere, táncolj velem!
Erre Ádám agya elborult, dübörgő robajjal rohant Lexi felé, aki nyugodt, kecses szökkenéssel, tényleg, mint egy gazella, odébb lépett, Ádám pedig a járda szélén álló hatalmas fa törzsének csapódott. Felpattant, megkereste a helyes irányt, és ismét Lexire rontott… volna, de Lexi, mint egy akrobata, pördült, fordult, majd mint a villám, fényesen és sebesen odébb táncolt. Csodálatos előadás volt, a tömeg tapsolt, Ádám összeszedte maradék erejét, és a harmadik becsapódást követően odasántikált Lexihez, kezet nyújtott, majd eloldalgott.
Lexi légies mozdulattal vállára borította kabátját, ismét törékennyé szelídült, és csak annyit mondott: capoeira.
Azt nem tudom, hogy a többiek rájöttek-e, de ott, abban a pillanatban, az első közös napunkon megértettem Lexi titkát.
(Fotó: Katerina Holmes, kép forrása: Pexels)