Ülök a világfa ágán. Ing-ring a szélben. Erős törzséhez támaszkodom. Nem félek. A felhőket nézem, meg a zöldeket. Az időt még nem ismerem. De ha ismerném, tudnám: távoli madár. Messzire száll. Ha lenne szárnyam, én is repülnék. Látnám a legelőt, a vizeket, a mezőt a Bozsva mentén. A nedves zsombékokat, a kákafű közt mocorgó piócákat. Meg a sok kis békát. Nagymami ritkán enged a többiekkel. Pedig szeretek ott játszani. Mikor cuppog a szandálomban a víz.
Hát, ülök itt, a világfa ágán. Figyelem a gyors hangyákat, ahogy igyekeznek valahová. Föl-le, a kéreg országútjain. Az ágak szaga viaszos. Ahol megkaparom a háncsot, ott erősebben érzem. A levelek harangok nyelvei, hallom kongásukat. Leszakítok egyet, átszúrom a levél bőrét egy hosszabb fapöcökkel. Kétoldalról van a lyuk, mint nagyika elefántcsontból készült hajcsatján. Átfűzöm rajta az ágacskát. Lándzsa. Fekhely manóknak. Keresek hozzá mohát. De ahhoz le kellene másznom. Majd.
Most ülök a világfa ágán. Hatéves vagyok, azt hiszem. Dzsörzé nadrágomból lógnak a szálak. Térdem lehorzsolva, folyton fára mászom. Fölöttem az ég, alattam a föld – uborkával és borsóval van tele. Ha majd újra lemászom, a borsót leszakítom, szétpattintom a – nagyika úgy mondaná: a hüvelyét. Kiseprem kis csónakjaiból a kerek szemeket. Frissek az apró gömböcskék, szétgurulnak. A kemény, agyagos földről sötét szélű körmeimmel csipegetem fel őket. Mellettük uborka. Héjastól eszem, csak leseprem róla a rászáradt sarat. Hars, ropogós. Finom.
De most a világfa ágán ülök. Ami meggyfa. Ha nem nőtt volna meg a többin a sok levél, most látnám a Tóth Ildiék cseresznyefáját is. Az sokkal magasabb. Nekik minden fájuk magasabb, mint a miénk. Hozzájuk átengednek néha. Akkor felmászunk a cseresznyefára is. Jó magasra, mert annak vastagabbak az ágai. Meg köpködjük messzire a magokat. Nekik fű nő a fák alatt. Nagyika azt mondja, ott van ember, van ki kaszálja. Nekünk csak gaz van, benövi a veteményt. Nagyika minden talpalatnyi földet beültet. Kell a sok, éhes szájnak – mondja. Pedig most csak én nyaralok nála, és éhes se vagyok.
Ülök a meggyfa ágán. Az oviban is meggy a jelem. Nem, nem cseresznye – javít ki az óvónéni. A cseresznyének csak egy levelet rajzol. És a cseresznye levele kerekebb. Meg a gyümölcs színe tűzpiros, és az enyémet, a meggyet, bordóval hímezte a zsákomra nagyikám. Szeretném, hogy az enyém is piros legyen, cseresznye, de már nem lehet, az foglalt. Az már a Majoros Julikáé. Nem baj. Szeretem a meggyet is. Vékony ágait magam felé hajlítom. Leszedem a meggyeket, a fülemre is akasztok belőlük. Fülbevalónak. Bordó színű a fülbevalóm. A tenyerem is bordó. Azt játszom, hogy véres, majd lenyalom gyorsan. Sós a tenyerem. Meg meggyízű. Finom. A bordó lé száradás közben bizsergeti az arcomat. Mind lelegelem a vértől csöpögő gyümölcsöket. Onnan látni, hol ülök éppen, hogy nem marad egy szem sem a közelemben.
Ülök a meggyfa üres ágán. Alattam felvillan majd nagymami fejkendős alakja. Keresni fog. Körbenéz majd, sejti, hogy a közelben vagyok. Még nem lát, és még azt sem tudja, hogy mindig ide fogok ülni, ha nagyobb leszek. Akkor is, amikor iskolába fogok járni. Meg akkor is, amikor már el fogok bújni a kistesóm elől. Még nem tudja, hogy ez a lesz a törzshelyem. Még én sem tudom, hogy a felnőttek az ilyet törzshelynek nevezik. Még csak én támaszkodom az erős törzshöz, csak nézem az eget, a felhőt, meg a zöldeket. Még jó minden. Még csak hatéves vagyok.
Nemsokára le kell majd jönnöm a meggyfáról. Mikor nagymami észrevesz. Ebédelnem kell majd. De nem vagyok éhes. A húst nem szeretem. Zsíros, öklendezem tőle. Így fog rám szólni nagyikám: – Egyél, het, te gyerek! Egyél, no, mer’ anyád fog rám veszekedni!
Aztán meg még ilyeneket fog mondani: – Olyan sovánka vagy. Mi lesz így veled? Csak hálni jár beléd a lélek! – sopánkodik majd. De hogy mekkora, csak ő tudja. Mármint a lelkem. – Ez ér mind közül a legtöbbet! – fogja majd súgni egyszer anyámnak. Anyám pedig büszkén elmeséli majd nekem. Mintha ő teremtette volna ezt a lelket. Mintha egyenesen ő lehelte volna belém. Mintha tőle kaptam volna azt is, nemcsak a testemet. Mintha…
De még csak hatéves vagyok. És ezeket én még nem tudom. Csak ülök a világfa ágán. Ami meggyfa. Amin futkosnak a hangyák. Már van mohám, manófekhelyem bélelgetem az ölemben. Anyukásat játszom. Manómama vagyok. Betakarom a meggyfejű kicsinyemet meggyfalevéllel. Nem cseresznyelevéllel, mert a cseresznye levele kerekebb. Meg az Tóth Ildiéknek van csak. Betakarom és megsimogatom a meggyfejű manóbabácskámat a sötét körmű ujjam hegyével. Mesélek neki. A manócskámnak. Szeretek mesélni. Szeretek simogatni. Szeretek anyuka lenni. Pedig még nem is tudom, milyen is az.
Még a meggyfa tetején vagyok. És hatéves. És még nem tudom, hogy ahhoz, hogy kismanóm legyen, ahhoz meg kell őt szülnöm. Nekem még nincs kistesóm. Majd. Jövőre. Húsvétra fog megérkezni. De most még játszom csak. Mohatakarót igazgatok. A manóbabámon. Még nem tudom, hogy a szülés mennyire fáj. Még nem tudom, milyen, ahogy kiszakad belőlem a kisbaba. Még azt se tudom, hogy az meg is halhat. Még a halálról sem tudom, mi is az. Mert még csak hatéves vagyok.
Ülök a világfa ágán. A törzséhez támasztom a hátamat. Ami erőt ad, és biztonságot az időtlenség világtengelyén. Sokáig ülök így. Örökké, azt hiszem. Kéreggé válik a bőröm. Nem látszom. Nagymami se lát meg, ha jön majd. Nem fog tudni ebédelni vinni sem. Nem lesz hús sem, és nem lesz öklendezés sem. Szülés sem lesz. Nem lesz semmi fájdalom. Olyan sokáig ülök itt majd, hogy a meggy leve is meg fog száradni az arcomon. A bőröm pedig szürke lesz a kéreg alatt. Azután talán zöld is. Mert moha fog nőni rajtam. Selymes. Finom. És a hangyák le-fel fognak futkosni a puha bársonyon.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Litera-Túra Művészeti Magazin.