Hosszú ideig készültem az útra. Futottam, edzettem arra, hogy kibírjam az extrém hideget, az extrém meleget, az éhezést, a sziklákon alvást, tanultam csinglongul. Mikor végre úgy éreztem, hogy felkészültem, amennyire csak egy nagyvárosban lehetséges, felmondtam a munkahelyemen, és felbontottam a bérleti szerződést is a kis lakásban, ami pár évig az otthonom volt. Kevéske bútoromat egy raktárba szállíttattam, és egy évre előre kifizettem a tárolás díját. Gondoltam rá, hogy esetleg vissza se jövök, vagy ha mégis, ezekre már nem lesz szükségem, de így tűnt helyesnek. Hogy még a kanapéról is gondoskodjak, amit Gyömbér egy másik világban, egy másik életben megszaggatott. Gyömbér már máshol van, a karomnyomok viszont még velem maradnak a kanapéval és a fájdalmas hiánnyal együtt. Elbúcsúznom nem volt kitől. Barátaim már rég nem voltak, szerelmem meg pláne.
Mikor kikanyarodtam az utcából, még kicsit remegett a lábam, de a hajóra már határozott léptekkel szálltam fel. A zarándokút a Csangló-hegy lábánál indult. Hamarosan tudomásul kellett vennem, hogy hiába edzettem, nem lehet igazából felkészülni a hidegre, a forróságra, a kopár hegyekre, és a csinglong nyelv sem úgy hangzott, ahogy a Duolingón, úgyhogy a vezetőimmel eleinte nem nagyon értettük egymást. De hiszen én már hozzászoktam a magányhoz, és régen is sokszor éreztem úgy, hogy az anyanyelvemen sem ért meg senki.
Az út végtelennek tűnt. Már nem éreztem a hideget, sem a meleget, és azt sem, hogy minden éjjel valami szúrós növényen alszom. Amivel nem tudtam mit kezdeni, az a rettenetes unalom volt. Pár hét után már tudtam beszélgetni a csinglókkal, de a témáik egysíkúak voltak. A magas, cingár kísérőm, aki a sátrat és a felszerelés hozta a hátán, minden este percekig vizsgálta, hogy nem avasodott-e meg a luftatej, amivel felöntötték a teát. Az alacsonyabbik, aki az élelmiszer-ellátmányt hozta, esténként hosszú ideig tanulmányozta az eget, és minél pontosabban próbálta megjósolni a másnapi időjárást. Számomra egyik nap olyan volt, mint a másik, felhőkön áttörő napsütés reggeltől estig, felhőtlen, csillagos éjszaka estétől reggelig. Az is mindennapi téma volt, hogy kibírja-e a bakancsuk az utat. Mondjuk ez tényleg fontos kérdés, mert új bakancsot csak akkor tudnak venni, amikor visszaérnek a fővárosba. De mégis, minden reggel egy bő fél óra ment el azzal, hogy méricskélték a cipőik talpát, és találgatták, hogy mennyit fog ez még bírni. Nem is értettem, hogy miért nem vesznek tartalékba egy pár bakancsot, ugyan mit kezdenének itt a hegyen egy lyukassal? Esténként meg szárított luftahúst ettünk, és esküszöm, hogy mindig pont ugyanolyan volt, a vacsora melletti társalgás mégsem jutott túl a hús állagán és ízén. Néha próbáltam szóba hozni mást is, de mivel ők nem a Duolingón tanulták a nyelvet, nem jutottunk dűlőre.
Ahogy egyre magasabbra értünk, egyre nehezebben kaptam levegőt. Mintha légüres térbe kerültünk volna, de ez sem tántoríthatott el, tudtam, hogy már közel a cél. Koncentráltam, hogy minél tovább kitartson az erőm, lassan lélegeztem, és csak a lábam elé néztem. Egy pillantást sem vetettem a hegyekre, amiknek a teteje folyton ködbe burkolózik, nem akartam már látni a megtett utat (úgysem azért jöttem, hogy visszanézzek), de azt sem, hogy mennyi van még hátra. Észre sem vettem az ösvény szélén a kis zöld bokrokat, az élethez való ragaszkodás makacs útjelzőit. Már semmiről nem akartam a vezetőkkel beszélgetni. Aztán azon kaptam magam, hogy időnként méricskélem a cipőm talpát, és órákig töprengtem azon, hogy milyen meggondolásból nem hoztam magammal tartalék bakancsot. Esténként meg azt próbáltam eldönteni, hogy miért érzem másnak a hús ízét, mint eddig.
Nem is tudtam már, mennyi időt töltöttem azzal, hogy leszegett fejjel lépegetek, és csak a saját légzésemre figyelek, amikor végre megérkeztünk. Felnéztem, a látvány lenyűgöző volt. Hegyek, ameddig a szem ellát, havas hegyek, a völgyben köd gomolyog. Csak a beavatottak tudják, hogy a sok hegycsúcs között van egy, amelynek megmászása különleges jutalmat kínál, és én végre ott álltam a világ legbölcsebb embere előtt, aki minden kérdésre tudja a válasz. Aki miatt lemondtam a karrieremről, a családomról, barátaimról, a szerelmemről, minden hobbimról, csak hogy egyszer halljam őt.
Nagyon meglepett, hogy fehér a bőre, mintha most lépett volna ki a londoni lakása ajtaján. Nem sokat lehetett tudni róla, csak azt, hogy valami angol hercegi család sarja, és hogy már nagyon régóta él a hegyen. A körülmények mégsem hagytak nyomot az arcán. Rézvörös haját alig-alig libbentette meg az enyhe hegyi szellő. A tunikáját arany és narancssárga kacskaringók díszítették, mégis nagyon letisztultnak és egyszerűnek láttam. Törökülésben ült, és éreztem, hogy a belőle áradó nyugalom körülölel.
– Singu hozott, hosszú utad véget ért. Kérlek, ülj mellém! – kedvesen fogadott, én pedig fáradtan rogytam mellé a földre. – Mit szeretnél kérdezni tőlem?
– Amit mindenki. Hogy mi a boldogság? – tértem rögtön a tárgyra.
– Hmmm… érdekes. Az a kevés kiválasztott, aki eljuthat ide, mind azt hiszi, hogy mindenki azt akarja kérdezni, amit ő. Pedig nem.
Nagyon meglepődtem. Ha mások nem a boldogságot keresik, akkor mégis mit? És miért? De ezt nem akartam megkérdezni, mert tudtam, hogy a Mester egy kérdésre válaszol biztosan, és engem a boldogság érdekelt a leginkább. Hiszen mi más lehetne az ember célja?!
– Kérlek, mondd el nekem, mi a boldogság!
– Biztos, hogy nem azt akarod tudni, hogyan érheted el?
– Biztos, biztos. Ha már tudom, hogy mi az, rá fogok találni.
– Na jó, akkor figyelj! A boldogság egy fürdőszoba.
– Tessék? Fürdőszoba? – Biztosan rosszul hallottam! Vagy ez valami rossz vicc? Ezért jöttem el idáig? De nem, a Mester nem szokott viccelni. De akkor… kavarogtak bennem a gondolatok, a Mester pedig folytatta.
– Hallgass meg! Ha egy új házba költözöl, akkor szükséged lesz egy fürdőszobára, igaz? Anélkül nem tudsz élni benne. Még ha kint is van az udvaron, még ha csak egy földbe ásott lyuk és egy vödör is az… Gondolj bele, minden mást nélkülözhetsz. Főzhetsz a nappaliban, alhatsz az előszobában, sőt, ha muszáj, egyetlen szobában is otthon érezheted magad, fürdőszoba viszont kell.
– Értem, Mester – válaszoltam megilletődve. Úgy éreztem, valami kezd derengeni.
– És amikor beköltözöl egy olyan házba, aminek romos a fürdőszobája, akkor megcsináltatod, amint lehet, igaz? – ahogy rám nézett, úgy éreztem, el tudok veszni a szemében. Vagyis inkább el akarok veszni benne.
– Igaz, Mester.
– Elmész egy barkácsáruházba, és kiválasztod, hogy milyen legyen a mosdó, a kád, a vécé és a csempe. Kigondolod, hogy mi hova illene a legjobban, és megpróbálod kiválasztani mindenből a legjobbat, ami még elérhető számodra, igaz?
– Igen, Mester – úgy tűnt, csak bólogatni tudok.
– Előfordulhat, hogy órákig nézegeted a csempéket és gyötrődsz azon, hogy melyik lenne a legjobb, meg hogy melyik mosdóhoz melyik csap illik a leginkább.
– Ez így van, Mester – helyeseltem, és már tudtam, hogy nekem ide kellett jönnöm, és ezt hallanom kell.
– Pedig nem kell, hogy megleld az egyetlen igaz megoldást, hiszen sok jó megoldás létezik. Minél tovább állsz a lehetőségek között őrlődve, annál később lesz kész a fürdőszobád, igaz?
– Igen, Mester – hirtelen olyan erővel törtek fel bennem az emlékek, hogy elszorult a torkom. Nem is tudom, hogy ki tudtam-e nyögni ezt a két szót.
– A lényeg, hogy válassz egy olyan megoldást, ami tetszik, és amiről azt gondolod, hogy sokáig tetszeni fog! Ha tudod, hogy sok jó lehetőséged van, akkor nem fogsz félni meghozni a döntést. Hiszen amint kiválasztasz egy kádat, azzal lemondasz az összes többiről. Ez a gondolat sokakat annyira megbénít, hogy egy barkácsáruházban töltik az életüket. És miután elkészül a fürdőszobájuk, még utána sem tudnak neki maradéktalanul örülni, mert gondolatban nem tudtak lemondani a többi szép csempéről. Értesz engem?
– Értelek, Mester.
– Előfordulhat, hogy valakivel megosztod az otthonodat, és amikor távozik, szétveri a fürdőszobádat. Esetleg éltél már át ilyesmit? – olyan együttérzéssel nézett rám, hogy biztosra vettem, pontosan tudja, épp emiatt vagyok itt.
– Nagyon is, Mester.
– Sose feledd, hogy nem csak az a boldogság létezik számodra, amit vele átéltél. Te döntöd el, hogy alakítod ki a sajátodat, és te, csakis te vagy felelős azért, hogy az téged szolgáljon. És most menj!
Kísérőim egykedvűen álltak mellettem, és ahogy meghallották a mester elbocsátó utasítását, azonnal elindultak lefelé. Kénytelen voltam követni őket, pedig én még maradtam volna. Még nem vagyok kész, még nem akarok visszamenni! De nem volt más választásom, mentem utánuk.
Mikor már eltávoldtunk a Mestertől, beszélgetni kezdtek egymással.
– Ez érdekes volt, nem? Sose gondoltam volna ilyesmire – mondta a magasabbik.
– Bizony, engem is meglepett – majd felém fordultak. – Elégedett vagy a válasszal?
– Ezen még sokat fogok töprengeni. Ti mindig meghallgatjátok, amit a Mester mond?
– Persze. Gondolod, hogy azért a nevetséges fizetségért megtennénk ezt az utat újra meg újra?
– Öööö… Igen, ezt gondoltam.
– Hát nem.
– És miket szoktak kérdezni tőle?
– Nincs olyan, hogy szoktak, mindenki mást. És tényleg mindenki azt hiszi, hogy a többiek is azért jönnek, amiért ő.
– Kivéve azt a férfit, aki egy receptet kérdezett meg, emlékszel? Ő tudta, hogy senki nem fog ezért eljönni ide – szólt közbe a társa.
– Igen-igen, és micsoda fantasztikus recept!
Mire leértünk hegyről, egy tetemes összegért megszereztem tőlük a receptet (Ki hitte volna, hogy fahéj és bazsalikom kell ahhoz, hogy luftahúsból is finom étel készülhessen!?), és ebből kiderült az is, hogy miért éri meg nekik felmenni a hegyre újra meg újra.
Én pedig hazautaztam, és megcsináltam a saját fürdőszobámat.
(Fotó: Keghan Crossland, kép forrása: Unsplash)