Egyből megcsap a füstölő illata, ahogy belépek. Erőteljes az aroma, teljesen kitölti a teret, hivalkodó testessége rám telepszik és beszívódik a ruháimba. Valaki van nálad, várok. Addig a képet nézegetem a falon, egy indiai szent lehet, nem zavarnak a harsány színek, gyönyörködök a nyitott kéztartásban és a nyílt tekintetben. Hívogató.
Nyílik az ajtó, távozik a kuncsaftod. Elmenőben rám néz, biccent, zavarban van. Okkal vagyok itt én is, mégis érteni vélem húzódását. Rámosolygok, szemlesütve távozik.
Nálad már otthonosan mozgok. Szeretem a kifakult, virágos asztalterítőt, súlyát érzem a lábamon, ahogy ültemben közelebb húzódom. Itt még áthatóbb a szantálfa aromája, vágni lehet a füstöt, hamuja hullik a magasból. Zsírosak a kártyalapok, nézem a kezedet, ahogy a csomagot kevered. Rám mosolyogsz, fáradtnak tűnsz. Tekinteted a fejem fölött lévő mesteredre emeled, úgy vigyázza minden mozdulatod, mint édesanyja gyermekét. Kéred, hogy együtt imádkozzunk, és én idegenül mormolom a neked jól ismert kérlelést. Megnyugszol.
Egy órával később a kihúzott kártyalapok fölött érteni vélem a jelenemet, és úgy hiszem, uralni tudom választott jövőmet, ami még meg sem fogalmazódott. Pedig csak a megnyugvásért jövök hozzád. Hogy minden úgy jó, ahogy van. Hogy nem megértenem kell, kutatni még kevésbé, nem számítanak a lehetséges variációk, mert annyi létezik belőlük, mint égen a csillag, és hiába korlátoz elmém zárt rendszere, az a jó, ha tudomásom sincs lehetséges poklaimról. Csak ez a megnyugvás, ez a mindent érteni vélés, az elfogadás vágya maradhatna velem. Addig jövök hozzád, amíg bele nem unsz, hogy képtelen vagyok magamból kiindulni.
17 év telik el. Elhívásom átlényegül gyakorlatiassággá, ahogy kapujává válok a teremtésnek, a húsban megannyi misztikum rejlik. Anya lettem. Közvetetten kapcsolódom a létfolyamhoz, a késlekedést nem tűrő kiszolgáltatottság testi igények cselédjévé tesz. Úgy nincs időm magamra, hogy döbbenten nyugtázom a külső-belső módosulást. Idegenné váltam a testemben. Online kell keressem a megváltást, szépirodalom, ponyva és önsegítő könyv a tétova mesterem, nincs lehetőség a közösségre.
Áldás, áldás, áldás! – olvasom majd az újkori posztot, amely immár nem igényel személyes kapcsolódást. A felhívást szentháromságra, hogy osztozzunk egylényegűségünkben, de csak megemeli pulzusomat a gyakran ismételt formula. Engem biztosan eltántorít a bölcs intelmek megszívlelésétől, vagy valamiféle passzív-agresszív indulatot hív elő belőlem, pedig biztos vagyok benne, hogy sokatokat jószándék vezérel. Abban is őszintén bízom, hogy ti is hisztek kiválasztottságotokban, amikor spirituális útra csábítjátok az ostoba tévelygőket, csak engem megriaszt a sallang. És itt már kártyára sincs szükség, hogy érteni véljem önmagamat.
Azt akarom, hogy fájjon.
És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, mert csak akkor érezzük igazán, hogy élünk, máskülönben mi lenne a racionális magyarázat az önpusztításra, ha nem az őszinte vágy a fájdalomra?! Persze, tagadjuk. Tisztítótűzben akarunk égni mind, mert akkor legalább testi szinten materializálódik a belső űr, ami tartalomért kiált. Nem tölthető meg hazug klisékkel, hiszen nyilvánvaló, hogy nem fáj eléggé. És még így sem az igazi, hát könyörület nélkül hajszoljuk bele magunkat újabb tévedésekbe, ismételjük hibáinkat, melyek már mindenki más számára ordító igazságok, felismerhető a minta, sorvezető mellett csináltuk. Addig kell folytatnunk, míg be nem telik az oldal és nincs hely többet írni, mert még az élet is elfogyott belőlünk, és újrakezdjük az egészet, ha adódik olyan lehetőség, hogy más formában ismételhessük az osztályt.
És mondom ezt úgy, hogy ha megérzem a hitelességed, le tud nyűgözni vállalásod, hogy nyíltan kiállsz kacifántos utad mellett, amely biztosan nem emel piedesztálra, pedig sikerre vágysz te is, mint mindannyian. Mintha a sikertelenség valami szégyenletes bűn lenne, titkolni vágyott fogyaték, ami eltörpül az arcoskodók mellett. A vágy a csendben tevékenykedő sikertelenek néma elismerésére a kudarc elfogadása lenne talán?
Nem segíthet semmi, de legfőképpen ti nem, sem az áldásaitok, de áldjon meg benneteket az istenetek, ha jó szándékból teszitek a fontoskodó közbenjárást, mert nem tehettek mást. Talán a kikövezett út ezúttal nem a pokolba vezet, legalábbis nem a személyes nyomoromat hazudja el módszeretek, ami világmegváltást ígér. Nem kell nekem a világ, elég a magam behatárolt, szűk valósága, és addig megyek a mélyére, láthatatlan bugyraiba, amíg minden négyzetcentiméterét alaposan ki nem ismerem, és akkor, de csakis akkor leszek képes megváltani önmagamat.
Hála, hála, hála – zárom soraimat a közösségi médián.
(Fotó: Lucas Pezeta, kép forrása: Pexels)