Az egész úgy kezdődött, hogy nem volt gyerekszobám, amit úgy tizenkét éves koromig nem is hiányoltam, pontosabban a létezéséről sem tudtam, így nem is éreztem szükségét. Volt viszont egy négy évvel idősebb nővérem, aki ha együtt voltunk otthon, elfoglalta az egyetlen szobát, és zenét hallgatott. Sajnos egyáltalán nem olyat, amit a fülem tolerált volna. A tolerancia amúgy sem könnyű, de ezt akkor még nem tudtam.
A környéket, ahol laktunk, nagyon szerettem, pedig semmi okom nem volt rá, hiszen egy zöldövezetes, családi házas, kertes és kutyás környéken laktunk egy kétemeletes bérlakás első emeletén. Nem sok ilyen ház volt arrafelé. Esélyünk sem volt nagyobb lakásra, ahogy akkoriban senkinek, így tanítás után inkább benn maradtam az iskolában.
A leckét többnyire már az órákon megtanultam, jó fejem volt annak ellenére is, hogy a tanulás egyáltalán nem érdekelt. Igazából untam majdnem mindent, kivéve az irodalmat, de ott nem volt semmi esélyem kibontakozni, mert a tanár szerintem egy beszervezett ügynök volt, ezért a verseket, regényeket meglehetősen vonalasan értelmezte. Mindig tudtuk, hogy mit akart mondani a költő vagy író, de legalább az olvasásba nem tudott beleszólni. Az órák unalma viszont elviselhetetlen volt. Időpocsékolásnak tartottam, sajnáltam a feleslegesen eltöltött időt, amit ha rajtam múlt volna, ezer más dologra fel tudtam volna használni. De legalább tanítás után sokat fociztunk az iskolaudvaron, ami abban az időben a rendszer egyik stabil éltetője volt. Mármint a foci, lettek barátaim, és büntetlenül elkezdhettem bámulni a lányokat. Úgy láttam, hogy az erre fordított idő hatványozottan növekszik, és egyetlen perce sem felesleges.
Csak egyetlen baj volt, hogy észrevehetetlenül jelentéktelen voltam. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy koromnak megfelelően vézna, kifejezetten magas és kissé pattanásos voltam, inkább arról, hogy semmiféle normális ruhám nem volt. Tréningnadrág és bakancs, valamint kedvenc csapatom piros-kék pólója, ami hálószerű anyagból készült, hátán egy nagy kilencessel. Innen lehetett tudni, hogy center vagyok. Tizenkettő voltam, és úgy éreztem, fordulóponthoz érkeztem. Megszűnőben volt a gyerekkorom, és valami más lépett a helyére, amit még nem tudtam pontosan megfogalmazni, csak a hangom folyamatos változása zavart.
Hamar kitűnt a tehetségem, mert bár bakancsban és tréningalsóban focizni nem volt könnyű, de az alkalmazkodás segített abban, hogy tökéletesítsem a technikámat. Majdnem olyan volt, mint a brazil srácoknak a Copacabana, csak ők ott homokban, mezítláb fociztak, én meg az aszfalton. De kit zavart, amikor én voltam a legjobb, bár ez a lányokat többnyire teljesen hidegen hagyta.
Egy farmer, az kellett volna, ami persze mindenkinek volt, csak nekem nem. Tizenhárom évesen ezt drámának éltem meg. Rossz érzésemet növelte, hogy esélyem sem volt arra, hogy szerezzek egy akármilyet. Engem is csak akkor izgatott, amikor észrevettem, hogy a többiek már nagyban csajoznak, én meg csak messziről figyelhetem ezt.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor az aszfalttal mindaddig dacoló bakancsom, megunva az életét, elkezdett foszlani. Először a talpa lyukadt ki, majd a fűzője bomlott szét, és mint a giliszta, több darabban folytatta. Amikor apám meglátta, otthon feszült lett a légkör, és hatalmas a dilemma. Akkor úgy gondoltam, hogy mindennek a gyökere a szegénységünkben keresendő. Végül is, amikor megkaptam a bakancsot, egyetlen szempont vezérelte a szüleimet, hogy minél tovább tartson. De a foci az aszfalton gyilkos fegyver lett, és megölte apám illúzióját.
Amikor meglátta a bakancsomat, a pofontól, amire egyébként számítottam, csak az mentett meg, hogy a foci miatt történt. Az pedig apám értékrendszerében a második helyen állt, mindjárt a rajnai rizling után.
A szegénység engem egyébként kicsit sem érdekelt, sőt, a nővéremet sem, de őt csak azért, mert anyáék minden pénzt, ami nem volt beosztva, ráköltöttek. És ez engem egész addig hidegen hagyott, akkor viszont helyzet volt, hiszen valamiféle cipő kellett volna nekem. Így a korábbi koncepciót már nem díjaztam, és arra gondoltam, hogy eljött az a pillanat, amikor beleszólhatok az engem érintő dolgokba.
Apám gyakran mondta, annyira szegények vagyunk, hogy csak a legjobbat vehetjük meg – hiszen a minőség tartósságot is jelentett –, vagy nem veszünk semmit. Legtöbbször ez utóbbi történt.
Épp amikor a cipőkérdés akuttá vált, találtam meg Beát, akivel egy osztályba jártunk, és észrevétlenül valami új csapás alakult ki közöttünk. Én legalábbis erre következtettem abból, hogy az egyik magyaróra előtt elkérte a leckémet, mert neki teljesen kiment a fejéből, és nem akart egyest kapni, mert az ő családjában ilyen még sose fordult elő. Naná, hogy odaadtam, így én kaptam az egyest, ami a cipőkérdés napjaiban rossz irányba terelte és gyengítette az amúgy sem izmos esélyeimet.
De kit érdekelt, amikor Bea gyönyörű barna szeme nézett rám a fekete hajával keretezett, mindig mosolygó arcából. Azt azért eldöntöttem, hogy határozott leszek a cipőkérdésben, csak még azt nem tudtam, hogyan.
Az ígéretesnek tűnő megoldást váratlanul apám vetette fel. Azt mondta, olyan cipő kell, ami az utcán és focizáshoz is jó, persze a legtartósabb, mert két évig nem akar újat venni. Egyszer azért kiszámoltam, hogyha a napi négy fröccs helyett csak kettő csusszanna le, akkor két hónap alatt meglenne a pénz a csukára. De így, hogy apám beelőzött a megoldásban, semmi olyasmire nem volt szükség, amit én sem szerettem volna, mert tudtam, hogy a fröccs apám számára legalább akkora jelentőséggel bír, mint nekem a sportcipő. Így kaptam egy akkoriban nagyon menő, hófehér Adidas bőrcipőt, barna kaucsuktalppal és kék-piros-kék csíkkal az oldalán. Mindenki örült, még apám is, mert látta, hogy minden erősebb presszió ellenére naponta tisztítom.
Szóval Beának köszönhetően lett egy új cipőm, így csak a mackónadrágot kellett volna valahogy leváltanom, már csak az Adidas miatt is, de azt már akkor is tudtam, hogy mindig csak egy lépés.
Aztán a tanév végén Bea elköltözött, így hamar elmúlt, ami még ki sem alakult közöttünk. Három vagy négy évvel később aztán megláttam őt a jégpályán, de új barátjával kézen fogva suhantak, így nem igazán volt alkalmam, meg amúgy sem izzott már bennem semmi, csak egy időközben szebbé vált emlék.
Jött viszont szeptemberben egy Eszter nevű lány az osztályunkba, aztán később kiderült, hogy nem csak a tanteremben foglalta el Bea helyét.
Eszter mindenkinél magasabb volt, szerintem erősebb is, még a fiúknál is, világosbarna göndör haja a vállát verdeste minden lépésnél. Nem ő volt a legékesebb a lányok sorában, de hamar összejöttünk. Sok lemaradása volt egy hosszú betegség miatt, így az osztályfőnök engem jelölt ki, hogy segítsem a felzárkózásban, főleg mert a nyolcadik első félévi bizonyítványa a továbbtanulás miatt is fontos volt. Éreztem, hogy ezzel engem is ösztönözni szeretett volna, mert mindig úgy érezte, amit minden szülőin el is mondott, hogy bennem sokkal több van, mint ami az órákon kijön.
Eszter vagány, szabadszájú, fiús lány volt, és szerintem suttyomban néha-néha már dohányzott is. Legalább két évvel nézett ki idősebbnek mindenkinél, fehér blúza már erősen sejtette a nyiladozó nőiességét, amit a fiúk ábrándozva, a lányok irigységgel bámultak.
Ő közelebb lakott az iskolához, mint én, de ugyanabba az irányba, ezért abban maradtunk, hogy náluk fogom korrepetálni. Nálunk amúgy sem lett volna hely, ők pedig egy szép nagy családi házban laktak. Apja magas rangú katonatiszt, anyja tisztviselő volt, így megengedhették maguknak. Eszternek saját szobája volt, és egy hatéves kistestvére, aki még oviba járt, így zavartalanul tanulhattunk.
Két hónap alatt Eszter utolért minket, és nagyon jól haladt a tanulmányaival, így okafogyottá váltak a további különórák, amit én nagyon sajnáltam, mert voltak izgalmas pillanatok, például amikor a rakoncátlan melle néha-néha kikandikált a lazán begombolt blúzából. Azt nem tudom, hogy Eszter észrevett-e engem, amint meredten bámulom, de egyszer sem tette szóvá. Úgyhogy ezt jutalomnak tekintettem, amiért persze alaposan megdolgoztam.
A fiúk között nagynak számítottam, de Eszter még így is magasabb volt nálam vagy öt centivel. Egyik nap, amikor éppen az udvaron fociztunk, megjelent, és megkérdezte, hogy beállhat-e. Mindenki meglepődött, én viszont addigra már barátja voltam, így azonnal rávágtam, hogy persze.
És akkor kiderült, hogy nem csak az irodalom, hanem a foci is közös bennünk.
Csodálatos hetek következtek. Eltelt vagy három hónap, Eszter mindig velünk focizott, komoly csapattá formált minket, ami nélküle biztos nem ment volna. Sokszor cseréltünk könyvet és kazettát is, és majdnem minden nap együtt mentünk haza. Az osztályban mindenki úgy gondolta, mi egy pár vagyunk, meghagytuk ebben a hitben őket.
Egyik alkalommal, amikor foci után slattyogtunk hazafelé, azt mondta, hogy menjek be hozzájuk, mert az anyukája kapott valahonnan Coca Colát, amit ha még nem ittam, akkor meg kell kóstolnom. Így hát bementünk, behozta a Colát a szobába, leültünk egymás mellé az ágyra, és ittuk a szúrós valamit, aminek íze engem a Fagifor köptetőre emlékeztetett.
Csendben ücsörögtünk egymás mellett, kortyoltuk a sötétbarna, erősen bökős italt, én meg figyeltem, ahogy Eszter melle feszítve formálja a selyemblúz engedékeny anyagát. Nem lehetett nem észrevenni. Lassan már a Cola is ízlett, és én nem akartam, hogy elmúljon a pillanat. Örültem, hogy mackóban voltam, mert a rugalmas pamut tűrte az altáji csábítást. Szokatlan, feszítő érzés volt, de én pofátlanul csak Eszter mellbimbóira tudtam figyelni.
– Megmutassam blúz nélkül? – kérdezte hirtelen.
– Ó, nem, dehogy, ne haragudj, vagyis igen, szeretném – dadogtam, mert bár lebuktam, mégsem akartam elszalasztani az esélyt.
– Most akkor igen vagy nem? – kérdezte határozottan, és észrevettem a komisz kis mosolyt az arcán, amit biztatásnak vettem.
– Igen, igen! – válaszoltam gyorsan, mert a bénázásomat látva nem szerettem volna, ha meggondolja magát.
Így életemben először fedetlenül láttam két, nem is annyira apró mellet, amelyek mintha egymás tükörképei lettek volna, és bimbóik is büszkén meredtek felfelé, szépségük biztos tudatában. Életem legcsodálatosabb percei voltak.
Aztán a nyitott ablakon keresztül hallottunk egy férfihangot, ami a „megjöttem, kislányom” mondattal az udvar felől érkezett, és véget vetett kivételes, mámorító kalandomnak.
Most, negyven évvel később akkor jutott eszembe mindez, amikor egy ATM-hez közeledve megláttam egy fáradt, törékeny asszonyt, amint az esernyőjével kínlódva küzd a hirtelen jött esővel.
Eszter volt az, megismertem a szemét, ami bármennyire is a megtört időket idézte, magában hordozta a múltam egy felejthetetlen momentumát.
Nem ismert meg, talán észre sem vett, én meg úgy gondoltam, hogy jobb is ez így, csak rontana az emlék eleven képein.
(Fotó: Markus Spiske, kép forrása: Pexels)