Tudod, volt a nyáron osztálytalálkozóm. Én szerveztem meg. Persze, külföldről, na és? Ma már tök mindegy, hol vagy, csinálsz egy csoportot az osztálytársaknak valamelyik applikációban (ha még valaki nem csinált előtted), megkeresel a közösségi médiában egy-két régi tanárt, felhívod az éttermet (vagy valakit megkérsz, hogy hívja fel), ehhez ugyan nem kell, hogy helyben legyél. Te inkább azt várnád el, hogy azok, akik otthon maradtak, majd megszervezik? De lehet, hogy ők amúgy is találkoznak egymással. Meg nem is biztos, hogy annyira kíváncsiak az elszármazottakra. Hat éve egyébként az egyik ott lakó osztálytársunk hozta tető alá a bulit, de akkor nem tudtam elmenni. Költöztünk. Még szerencse, hogy a covid előtt. Abban az apró lakásban nem tudom, hogy kibírtuk-e volna a karantént. Jó, értem, te most az osztálytalálkozóra vagy kíváncsi. Szóval egyre többet gondoltam rájuk mostanában. Van, akit harminc éve nem láttam. Hogy a nosztalgiázás már az öregedés jele? Lehet. Mármint lehet, hogy annak a jele. Mert az, hogy öregszem, tény. Látható, tapintható. Pont úgy öregszik az arcom, mint apámnak, oldalt kezd megereszkedni, teszek rá mindig egy kis bronzosítót, úgy nem annyira feltűnő. A testem meg pont úgy, ahogy anyámnak: a karom, combom löttyedt, hullámzik, mint a kocsonya. Micsoda? Hogy plenkeljek? Mert szerinted azzal majd vissza tudom fordítani az időt? Ja, hogy késleltetni. Persze, te könnyen beszélsz, egy darab striád nem volt, pedig négy kilóval született Domi, bezzeg az én hasam olyan csíkos maradt, mint a zebráé.
Amúgy azt tudtad, hogy mi sporttagozatos osztály voltunk? Alsóban minden délután tömegsport, felsőben meg edzések. Foci, atlétika, úszás, ki mit választott. Én atlétikát, de minek? Ki nem állhattam. De nem volt mese, menni kellett. Télen-nyáron, ki a városi sportpályára, biciklivel vagy gyalog, a tesicuccot gumipókkal rögzítettük a camping bicikli csomagtartójára. A jazzbalettet viszont imádtam. Pedig hogy cikizett miatta Anti bá, az edző, amikor péntekenként fél órával korábban elkéredzkedtünk Zsanival atlétikáról, hogy hatra odaérjünk a művközpontba. Egy idősebb hölgy tartotta, Mesterszállásról járt át. Hozta magával a válogatáskazettáját, minden alkalommal ugyanazt, a hetvenes évek szürreális disco slágereivel, mint pl. a jessza, ájken boogie. Minket elég hamar kiszúrt magának, rövidesen az első sorban táncoltunk. Legalább ennyi értelme volt a sporttagozatnak: adott bizonyos szintű mozgáskultúrát. Balett után dumáltunk még egy kicsit a Zsaniék kapujában (egy utcában laktunk), de nyolcra, a Dallasra, mindig hazaértem.
Jó, tudom, te azt szeretnéd hallani, hogy kiből mi lett. Na pl. a Zsani stewardess lett, húsz évig röpködött, most meg oktat, szimulátorban. Nem mertem megkérdezni, azt is szimulálja-e, hogy zuhan a gép, majd legközelebb. Az Ervin meg már egyetemi docens Debrecenben. Persze, néhány pohár bor után többen is bekérdeztek, hogy mi miért szakítottunk. Fülig pirultam, de az étterem félhomályában ez nem tűnt fel senkinek. Bár lehet, hogy ennyi év távlatából legitim ilyet kérdezni, de mi van, ha neki még most is fáj. Merthogy ugye én tettem pontot a történet végére. Figyelj, mi már oviban is egy csoportba jártunk, nem élhettem le úgy az életem, hogy csak egy fickóval kavarjak. Amúgy jó pasi lett belőle, de ez elmondható a többiekről is: úgy látszik, a tesitagozat erre is hasznos volt, mindenki sportol és ad magára. Még tornaórát is akartak tartani, biztos meg szerették volna mutatni, hogy milyen fittek, de én inkább beszélgetni akartam, nem pedig kidobózni így harminc év után. Sajnos nem tudott mindenki eljönni, a harmada hiányzott az osztálynak. Meg a Heni. Mennyit csúfolták a fiúk a vörös haja miatt. A múltkor olvastam egy tanulmányt, hogy a vörös hajú nőkre jellemző génállomány jobban hajlamosítja őket bizonyos betegségekre. De talán a mellrák nem volt köztük. Állítólag a covid miatt nem kapta meg időben a kezeléseket. Dermesztő. Megbénít az elmúlás gondolata. És van, aki napi szinten ezzel foglakozik! Az egyik volt osztálytársunk temet. Igen, jól hallottad, temet. Icus intézi a temetési adminisztrációt, ravataloz, sőt, ha úgy hozza a sors, akkor ő fogja a hozzátartozók kezét, amíg el nem búcsúztatják a halottjukat. Icussal sohasem barátkoztunk a nyolc év alatt, és most mégis összeköt valami bennünket. Lehet az, hogy egy időben vesztettük el az egyik szülőnket?! Jajj, nem akartalak ám lehangolni, na, mesélek valami vicceset is. Az Erika, akivel később ugyanabba a középiskolába jártunk és együtt laktunk a kollégiumban pár hónapig, közölte, hogy utált, mint a szart. Annyira örülök, hogy ki tudta mondani! Miért? Most jobb lett volna, ha csak jópofizunk? Amúgy én minden kolis vagy albérletes lakótársammal előbb-utóbb jól összevesztem, és költözés lett a vége. Te nem laktál velem, nem tudhatod. Azt mondod, hogy akkor Mario egy szent? Dehogy az, csak három napot vidéken dolgozik, és olyankor nem is alszik otthon. Ennyi szabadság kell. Neki is, nekem is. Ja, nem tudom, nem készítettem statisztikát, hogy hányan váltak el. Tudom, szerinted minden rendes nő elválik egyszer. Szerintem meg minden attól függ, hogy az önbecsülésemet és a biztonságérzetemet mihez kötöm. De miért utálod, amikor ilyen önismeretes dumával jövök? Tudod, nekem mennyit segített? A covid után, amikor három műszakban voltam dolgozó nő, a gyerekek tanítója és szakácsnő, eléggé befordultam. Ha nem lett volna az EMK, nem tudom, hogyan mászok ki a burnoutból. Na, látod, ezért zavar, amikor azt kérdezed, hogy kiből mi lett. Szerintem sokkal fontosabb, hogy ki hol tart. A Marcsi például most ott, hogy belefáradt abba, hogy szélmalomharcot vív a rendszerrel, mert neki is csak egy élete van, úgyhogy a felnőtt fogyatékos gondozás szegényebb lesz egy elhivatott emberrel. Nem akarok politizálni, de azért azt mindenki látja, hogy tizennégy év után már nem lehet csak a Gyurcsányra kenni a dolgokat. Az Erika meg, képzeld, most jár egyetemre, hogy meglegyen a tanári diplomája. Ő így negyven után érezte meg az elhivatottságot. Lassan már úgyis lasszóval kell fogni a matematikatanárokat, úgyhogy tök jól tette. Bár nem tudom, hogy mennyire sikerül megtalálnia a hangot a mai gyerekekkel, nekem néha a sajátjaimmal sem igazán. Hogy ez normális a kamaszoknál? Nem tudom. Erről nem nagyon beszélgettünk a többiekkel. Illetve, úgy tűnt, hogy mindenki nagyon büszke anyuka meg apuka. Én meg még magyarra sem tudtam rendesen megtanítani a gyerekeimet. Na, nehogy te is most ezen hüledezzél itt nekem! Ha én este hatig a munkába’ vagyok, szerinted mikor fogok magyarul beszélni hozzájuk? Hogy vannak-e mások is külföldön? Igen, vannak, de ők hárman nem tudtak eljönni. Ja, azt nem tudom, hogy az ő gyerekeik is törik-e a magyart. A Karcsitól megkérdezhettem volna, ő online csatlakozott be Belgiumból. Hogy hívtunk-e tanárokat is? Persze! Öten el is jöttek, és tök jó sztorikat hoztak az osztályunkról, de esküszöm, én nem emlékeztem rá, hogy a fiúk fogkrémmel kenték be a kilincset, amikor a Dunakanyarban kirándultunk. Mondjuk arra meg a többiek nem emlékeztek, hogy fizikaórán Janka néni a mennyiségeket háromszög diagramba rajzoltatta velünk. Viszont az mindenkinek megvolt, hogy a csajok közül Kitti dobta legmesszebbre a kislabdát. Talán Kitti változott a legkevesebbet. Pont olyan nyitott és kedves, mint régen. Vele például sohasem veszekedtem. Sőt, néha kifejezetten idegesített a nyugalma. Hogy lehet valaki ennyire zen? Én még most sem tartok itt, de lehet, majd a következő találkozón, ha addig rendszeresen járok az önfejlesztő csoportba. Jajj, dehogy, erről nem meséltem senkinek, nehogy azt gondolják, hogy életközépi válságban vagyok. Csak az írótábort említettem meg. Jövőre eljössz velem? Nem tudom, mi lesz a téma. Idén a történelem és a regény viszonyáról volt szó. Amikor történet írunk, akkor az a célunk, hogy egy objektív beszámolót készítsünk a múltról. De ahhoz, hogy tudjuk, mi az, ami emlékezésre méltó a múltból, kell egy kollektív emlékezet. Amire mindannyian egyformán emlékszünk, az összeköt és identitást ad. Hogy mi lesz akkor az egyéni emlékezettel? Ja, semmi, legfeljebb a kutyát sem érdekli, amit írsz, ha meg sem próbálod megérteni a közeget. Látom, untatlak. De az osztálytalálkozóról már nagyjából mindent elmondtam. Tudod, mi jutott az eszembe? Öt év múlva, ha valaki megszervezi megint, tuti meg fogom kérdezni mindenkitől, hogy mi maradt meg ebből a mostani találkozóból. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki mire fog majd emlékezni.
(Fotó: JESHOOTS, kép forrása: Pexels)