Most? Most lefekszem aludni. Vagy nem is. Bemegyek a szobájukba. Körülnézek, keresem a biztosan helyükön lévő maszatos kéznyomokat a fehér falon, beleteszem a kezem a tenyérrajzokba, és megszagolom őket. Lassan továbbkapaszkodok, egészen a polcig. A széléről az ujjaimmal letörlöm a finom port, a zsírkrétafoltot szétkenem, de a rajzokat már nem merem megnézni. Félelmetesek. Azokat majd a hét közepe felé, amikor már hozzászoktam az ürességhez, hogy már nem vagyok anya, és a pánik sem közeledik. A pánik, hogy lassan megint anya leszek.
Ma inkább még odaragadok a gyerekszoba közepére, mereven nézem a hiányos harmóniát, a fele időt, a fele királyságot. Ahogy a szobán egyik percről a másikra átsuhan az átmenet. Megállok az ágy előtt, és keresem benne az ismerős, puha formákat: az ott egy felhúzott láb lehetett, az egy párnák közé fúrt fej helye. És beledőlök, és felhúzom a lábam én is, és belefúrom a fejem a párnába én is. Beszívom az ikrek illatát. Sírni fogok, és belealszom. Akkor tehát mégis aludni fogok.
Felkelek majd a hörcsög zörgésére, a rácshoz nyomom az orrom, az orrunk összeér. Látom, hogy a tegnapi uborkát, amit még ők adtak neki, nem ette meg. Lesodrom róla a forgácsot, és megeszem. Nem szeretem az uborkát, és nem szeretem azt sem, ami van. Lehúzom az ágyneműt, és bár világos, hogy ne fájjon még egyszer, a színes ruháikkal együtt fogom kimosni. Dupla öblítővel, hogy a szaguk majd ne sértse fel a lelkem. De előbb a fürdőszoba padlójára dobva megfürdök az ágyneműkben. Megfürdök a miértekben és az azértekben. A földön fekve végigveszem újra a listámat, és a lista vége pont olyan lesz, mint minden második péntek este. Hiányos, de elfogadható. Ennél a szónál kicsit még öklendezni fogok. Ahogy abban a könyvben olvastam: nem veszi be a gyomrom.
És ha már a mosás is megy, ahogy az élet tovább, bekapcsolom a fűtést. Mindegy, milyen meleg lesz kint, idebent biztosan átfúj majd mindent az üresség. Lassan eggyé leszek vele, ürességeink szorosan összekapaszkodva szétfolynak a házban. És csak akkor kapcsolom le a radiátort, ha újra belépnek a házba. Akkor majd újra zsörtölődök, újra mondok és megbánok, és az egymáshoz dörzsölt mondataink újra felhevítik a levegőt. Akkor majd újra szétfeszíti a fejemet a tehetetlenség, és akkor majd újra továbbvisz a gondolat, hogy én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. És megint a sírás, megint a lista, és megint minden elfogadható. És nem, majd akkor sem fog tovább hevülni a levegő, mint ami még elviselhető, a ház akkor sem fog felgyulladni. Nem félek. Mert ha ég, akkor majd eloltom. Most viszont lefekszem aludni.
(Fotó: Pixabay)