Elza beszállt az autóba, és az anyósülésre dobta táskáját. A lánya és a kutya már a hátsó ülésen várták, hogy elinduljon a reggeli fuvar. A hibrid autó némán gurult ki a garázsból, a multimédiás egység automatikusan ráhangolódott Elza okostelefonjára, és már játszotta is az algoritmus által tetszőlegesen kiválasztott számot, Riders on the storm.
A visszapillantó tükörből figyelte, ahogy lánya, Iza és a kutya álmosan bambulnak ki az ablakon, és miközben az autó hangtalanul siklott át ismerős utcákon, felcsengtek Ray Manzarek ujjai alól az elektromos orgona atmoszférikus hangjai. A következő utcában megálltak, és felvették Iza barátnőjét. A lányok felváltva vakargatták a kutya fülét, hasát, nyakát.
Elza szerette ezeket a szerda reggeleket. Mivel szerdán általában szabadnapos volt, legalább nem kellett annyira kapkodnia a reggeli készülődésnél. Szépen elkészítette Iza ebédjét, majd gyorsan magára rántott valamit, és nyolc körül már indulhatott is a fuvar.
A délelőtt általában egy megszokott forgatókönyv szerint haladt. A lányokat kiteszi az iskolánál, elviszi a kutyát egy nagy erdei sétára, bevásárol, megeteti a kutyát, rendet rak a konyhában, majd elmegy az edzőterembe. Szerette ezeket az otthoni munkával töltött napokat, mert ilyenkor kicsit elhalkult fejében az anyai bűntudat kánonban szóló dala. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy gingham filterbe burkolt insta anya, aki nyuszi alakú szendvicset csomagol gyermekének házilag sütött kenyérből, majd jóganadrágban, kócos kontyba kötött hajjal elfuvarozza őt az iskolába, az autóban pedig együtt énekelnek teli torokból Taylor Swift számokat. Jóganadrág van, kócos haj szintén, közös éneklés is lehetne, ha Elzán múlna, de Iza erre már csak a szemét forgatja látványosan, és teátrális mozdulattal lenémítja a zenét.
Elza hallgatta, ahogy a két lány a hátsó ülésen cseverészett, szidták a tanárokat, vakarászták a kutyát, nevetgéltek, a hangszóróból Jim Morrison titokzatos vokálja szólt, eső és mennydörgés aláfestéssel, there’s a killer on the road. Fejben napi teendőit rendezte lista formátumba, tervezett, kalibrált, újratervezett, a háttérben valaki dudált, into this house we’re born, into this world we’re thrown.
Amikor a visszapillantóba nézett, látta, hogy a mögötte haladó autó rávillant, először fehéren, majd pirosan. Polizei, olvasta a szélvédő jobb felső sarkában. Bassza meg. Elza félrehúzódott, lehúzta az ablakot, a rendőrautóból pedig kiszólt egy férfihang, hogy legyen szíves, kövessen minket. Elza érezte, ahogy a gyomra egészen a dereka közepéig száll le, és a torkában megjelent a gombóc, ami szerda reggeleken nem szokott ott lenni. A vér kifutott az arcából, és a jeges rémület összerántotta a combizmait. A lányok zavarodottan kérdezgették, mi történt, Elza nagyon akarta, hogy a hangja megnyugtatóan csengjen, semmi gond, talán közúti ellenőrzés. Közben visszapörgette az elmúlt néhány perc képeit, hangjait. Valaki dudált.
A rendőr németül szólt hozzá, elkérte a jogosítványát és a forgalmi engedélyét. Elza reszkető kézzel kutatott a táskájában, a kesztyűtartóban, rettegett, hogy épp ma felejtette el áttenni az iratait a nagy táskából a kicsibe, de megvolt minden.
Tudja, asszonyom, hogy miért állítottuk meg? – várta Elza a kötelező kezdősort, de a rendőr nem ezzel indított.
– Frau Horvath, jó reggelt kívánok, az itt bejelentett címe – mondta a forgalmi engedélyre mutatva – még mindig érvényes?
– Jó reggelt, igen – bólintott Elza, nagyon igyekezve, hogy a hangja higgadt maradjon.
– Azért állítottuk meg, mert két kereszteződéssel korábban nem adta meg az elsőbbséget egy jobbról érkező járműnek. Kérem, maradjon a gépjárműben, amíg felveszem az adatait, amint kész vagyok, kiszállhat, és akkor jegyzőkönyvbe vesszük a vallomását is.
A lányok a hátsó ülésen néma csendben ültek, a kutya is abbahagyta a feszergést. Nem lehetne esetleg ezt másként elintézni, biztos úr, villant Elza emlékezetébe egy rég nem használt mondat, amit fiatalabb korában gyakran mondott, miközben szempilláját rebegtette, és nagyra nyílt szemmel játszotta a hülye nőt, aki azt sem tudja, melyik a jobb, és melyik a bal keze. Ezen el is mosolyodott volna, ha arcizmai nem fagytak volna le teljesen. A lányokhoz fordult, hogy bocsi, csajok, sajnos úgy tűnik, nem tartottam be a szabályokat, de nincs nagy gond, nemsokára kész vagyunk, remélem nem fogtok elkésni.
A rendőr ekkor udvariasan jelezte, hogy kiszállhat, készen áll a vallomás rögzítésére. Egyeztették az adatokat, majd a férfi felsorolta a jogait, hogy hívhat ügyvédet és tolmácsot, megértette-e, tudomásul veszi-e. Igen. Aztán kérdéseket tett fel, honnan hová tart éppen, ismeri-e a környéket, milyen gyakran jár erre, és végül, hogy tisztában van-e a jobbkéz-szabály koncepciójával. Elza bólogatott, hogy igen.
– Akkor mivel magyarázza azt, hogy nem adott elsőbbséget a jobbról érkező gépjárműnek? – kérdezte a rendőr, még mindig nagyon higgadtan és udvariasan. A kutya közben ugatni kezdett az autóban.
– Sajnos nem tudom megmagyarázni. Figyelmetlen voltam, hibáztam – mondta Elza lesütött szemmel, és közben azon járt az agya, vajon honnan származik a hatóságoktól való, zsigeri félelme? Miért reszket minden belső szerve? Amikor még Magyarországon élt, azonnal leverte a jeges verejték minden egyes közúti ellenőrzés alkalmával, pedig olyan gyakran megállították, hogy azt gondolta, ő az élő statisztikai adat. Mióta itt él, külföldiként, bevándorlóként, ja, nem is, már állampolgárként, még erősebben munkál benne a bűnösség érzése, akkor is, amikor tudja, hogy semmilyen szabályt nem szegett meg. A rendőr közben befejezte a jegyzőkönyvezést, és Elzára nézve megkérdezte, hogy szeretne-e még valami lényegeset hozzátenni a vallomásához. Elza először nézett egyenesen a rendőr arcába, fekete borosta, fekete szem, hosszú szempilla, rövidre vágott fekete haj. Semmi félelmetes vagy fenyegető nem volt sem a kinézetében, sem a testbeszédében.
Hogy szeretnék-e még valami lényegeset hozzátenni a vallomásomhoz? Nem, tulajdonképpen nem. Talán esetleg annyit, hogy ma igazából szabadnapos vagyok, de ahelyett, hogy reggel ágyban maradtam volna, felkeltem hat harminckor, pedig iszonyat szarul aludtam, háromnegyed egykor forró izzadtságban tocsogva ébredtem, a torkomat fojtogatta a felgyülemlő ideg, nem tudtam nyelni, alig kaptam levegőt, a lábamat mintha éjszaka valaki acélba öntötte volna. Aztán kivánszorogtam az ágyból, majd tíz percen keresztül végeztem légzőgyakorlatokat, hogy levigyem egy kicsit a pulzusomat, meg kicseréltem a szétizzadt pizsamámat, aztán bevettem két valeriánát és tíz csepp CBD olajat, a kanapén ülve simogattam a kutyát, de akkor az agyam megint beindult és listákat gyártott, és éreztem, ahogy beszippant a gondolataim örvénye, fejben már több e-mailre is megfogalmaztam a választ, a gyerek tanárának, a kollégáknak, a főnökömnek, a férjemnek, a pszichológusomnak és a nőgyógyásznak, és akkor úgy döntöttem, inkább esőhangra kéne meditálnom. De ezen kívül nincs semmi. Ja, de, még esetleg annyi, hogy a házasságom épp süllyedőben van, de én igyekszem minden reggel mosolyogva felkelni és kipakolni a mosogatógépből, és reménykedem minden egyes nap, hogy sikerül ma is egy újabb foltot varrnom családunk bomlásnak indult szövetére.
– Nem, nincs semmi hozzáfűzni valóm. Hibáztam, sajnálom. Ennyi – felelte Elza, és összehúzta magán a puha, kötött kardigánt.
(Fotó: Cory Bouthillette, kép forrása: Unsplash)