Augusztus 31.
Janka ül a lesötétített Hummer hátsó ülésén, és rémülten nézi a hatemeletes, panelházszerű épületet. A kapu körül vele egyidős fiatalok ismerősként üdvözlik egymást és búcsúzkodnak szüleiktől, aztán megindulnak a bejárat felé, nyomukban gurulós bőröndök és hatalmas sporttáskák. Jankáék begördülnek az udvarra, elhaladnak a Skodák, Suzuki Vitarák és néhány nagyobb terepjáró között, sokan a Hammer után fordulnak.
– Mondtam, hogy a BMW-vel jöjjünk! Nem akarok feltűnést! – szólal meg az anyja az első ülésen.
– Késésben vagyunk, és csak ezen van megkülönböztető jelzés – szól rezignáltan a sofőr, és az épület mögötti VIP parkolóban eltűnik a kíváncsi szemek elől.
A sofőr kinyitja nekik az ajtót, és a csomagtartónál találkoznak egymással. Mindketten szaggatott térdű farmerben, bő fehér ingben és hófehér sportcipőben. Egyformán szőkék, magasak és izmosak, még a vonásaik is hasonlítanak, de Janka arca még érintetlen, az anyjáén már látszik az ország legjobb plasztikai sebészének munkája. Távolról nézve teljes az összhang közöttük. Janka kétségbeesve keresi az anyja tekintetét, legszívesebben hozzábújna és könyörögve kérné, hogy ne hagyja itt. De az anyja rá sem néz, felteszi a külön erre az alkalomra rendelt kommersz napszemüvegét. A lány tudja, hogy a könyörgéssel úgysem menne semmire. Nagyot sóhajt, kiveszi a hátizsákját, és megvárja, amíg a sofőr kipakolja a csomagjait. A nő undorodva nézi a neten rendelt, halványszürke gurulós bőröndöket. – Micsoda egy szemét! De legalább nem feltűnő! – biccent elégedetten, belekarol Jankába, és könyörtelenül tereli a vonakodó lányt a bejárat felé. Besétálnak a kollégium kapuján, nyomukban a bőröndöket húzó sofőrrel.
Az igazgató szeme felcsillan, mikor meglátja őket, átvág a tömegen, és már messziről üdvözli őket.
– Kézcsókom, Képviselő asszony!
– Halkabban, ha kérhetem! Csak semmi feltűnés! – anyja arca mosolyba ugrik, de vészjóslóan suttog. – Nekünk most a legfontosabb a diszkréció! És magának is! Ugye érti, Igazgató Úr? Magának is! – nyújt kezet a férfinak, és fenyegetően sziszeg.
– Igen, asszonyom, hát persze! – remeg a férfi hangja, miközben kezet fognak és az irodájába vezeti őket. Az asztalon kávé, narancslé és néhány szendvics.
– Kérem, foglaljanak helyet! Megkínálhatom önöket valamivel?
– Nem! Nem kérünk! – áll meg a nő az aprócska iroda közepén. – Minden elő van készítve, ahogy megbeszéltük?
– Igen asszonyom! Az ön közbenjárására megkaptuk a támogatást. Nyáron kialakítottuk Jankának azt a kis lakosztályt, amiben igazán kényelmesen érezheti magát a következő hónapokban.
– Helyes! Menjünk, nézzük meg! – fordul sarkon, és a lépcsőház felé siet, az igazgató lohol utána és mutatja az utat. Végigmennek, az első emeleti folyosón.
– Nézze, asszonyom! – mutatja büszkén a férfi a birodalmát. – A támogatásból, amit volt szíves a rendelkezésünkre bocsátani, a hat emelet összes fürdőszobáját is felújítottuk. De a kijelölt építőipari cég nagyon drága volt. Jobban jártunk volna helyi iparosokkal, akkor még egy tisztasági festés is kijöhetett volna belőle – suttogja az igazgató, és közben izgatottan próbálja kinyitni az apartman biztonsági ajtaját.
– Nézze, engem nem érdekel, hogy hova tette azt a pénzt! Nekem most csak az számít, hogy a lányomnak decemberig mindene meglegyen – mondja, és lágyan ráteszi tenyerét az igazgató remegő kezére, majd jelentőségteljesen a szemébe néz. – Meglesz! Ha a mi kis ügyünkben minden rendben lezajlik, akkor jövőre lehet tisztasági festés, ablakcsere. Talán még egy vissza nem térítendő energetikai pályázatra is számíthatnak.
Nyílik az ajtó, és belépnek, az előszobában egy hatalmas gardróbszekrény, jobbra egy aprócska, de minden igényt kielégítő konyha, a beépített hűtőben zöldsaláta, gyümölcs és a legdrágább ásványvíz. Balra egy csupa üveg, csupa króm fürdőszoba, mosó- és szárítógéppel felszerelve. Szemben egy világos szoba, hatalmas franciaággyal, hófehér íróasztallal, egy kényelmes kanapé és egy modern olvasólámpa. Az asszony elégedetten néz körbe, és int a sofőrnek, hogy menjen ki az erkélyre.
– Minden rendben, asszonyom! Senki nem lát be, de a kisasszony kényelmesen elfér, és gyönyörködhet a szőlőhegyek látványában.
– Szép munka! – bólogat elismerően az asszony. – A Lőrincz és társa igazán jól dolgozik. Ezért nem bízzuk az ilyen munkát másra.
Janka körbesétál, és kérdőn néz az anyjára, amikor meglátja az erkélyhez közelebbi falnál lévő futógépet, bordásfalat és a súlyzókat.
– Nem hízhatsz meg! – tárja szét karját az asszony. – Azonnal rájönne mindenki, ha januárban kövéren térnél vissza a társaságba.
– Na, ha már itt tartunk… – fordul az igazgató felé. – Akkor ahogy megbeszéltük, Janka Varga Johanna néven itt fogja kijárni a tizenegyedik osztály első felét, és ön a legnagyobb titokban felkészíti az eredeti iskolájának osztályozó vizsgáira.
– Igen, természetesen! – bólint az igazgató.
– Nem akarom hónapokra elszigetelni, szüksége van a kortársaira. Ezért a diákoknak és a tanároknak ön azt mondja, hogy azért van külön szobában, mert egy nagyon ritka betegségben szenved, és a lehető legkevesebb időt töltheti közösségben. A szobáját csak az iskolai órák látogatása érdekében hagyhatja el. Nincs buli, nincs mozi! Amint látszani kezd, azonnal egyéni tanrendes lesz, és nem hagyhatja el a szobáját. Ha szerencséje van, akkor az még két hónap. Az orvos azt mondta, hogy ezek a magzatok megbújnak, sokáig nem látszik az anyán, hogy… hogy… – köszörüli a torkát zavartan. – Szóval érti, ugye? – és nem mondja ki, hogy a lánya terhes. – Az orvos, egy dietetikus és egy személyi edző rendszeresen látogatja majd a lányomat, és referálnak nekem. Az ön feladata, hogy ezek az emberek bejussanak Jankához, és hogy a lányom állapota teljes titokban maradjon.
Az igazgató beleegyezően bólogat, de szíve a torkában dobog, füle vörösödni kezd.
– Szerencsére a szülés időpontja a téli szünetre esik, az orvos szerint december 31-re.
– Akkor addigra hazaviszik? Ugye? – kérdi rémülten az igazgató, és a homlokán csorogni kezd a verejték.
– Dehogy visszük haza! Itt fog megszülni, a helyi kórházban!
– De úgy tudom, hogy azt októberben bezárják, mert nincs orvos – nyel nagyot az igazgató, és elképzeli, ahogy neki kell levezetnie a szülést, itt a franciaágyon.
– Még nem zárják be! Majd csak januárban! – csattan fel ingerülten az asszony. – De ha ezt tisztességesen levezényelik, lehet, hogy akkor sem. Majd meglátom, mit tehetek az érdekükben! – rázza a fejét idegesen.
– Értem – suttogja az igazgató, és megfogadja, hogy nem szólal meg többször.
– Ja, igen! Rita asszony, az örökbeadást közvetítő alapítvány elnöke is meg fogja látogatni Jankát, akarom mondani, Johannát. Kérem, biztosítson neki olyan időpontot, amikor feltűnés nélkül bejuthat az épületbe. Nem szabad, hogy a családunkkal kapcsolatba hozzák őt, még a végén valaki gyanakodni kezdene! Az én pozíciómban ez végzetes lehet. Ha ez az affér ki találna szivárogni a sajtónak, akkor tudni fogom, hogy ön nem végezte jól a munkáját, Kedves Igazgató úr – mosolyog a férfira, de szeme úgy szűkül össze, mint egy zsákmányát leső ragadozóé. – És ennek súlyos következményei lesznek.
Az igazgató nagyot nyel, és meglazítja a nyakkendőjét.
– Szóval nekünk az idő nagyon fontos. Janka a következő félévet ismét a régi iskolájában kezdi meg. Ezért megbeszéltem az orvossal, hogy legkésőbb december 31-én meg fog szülni, ha kell, akkor császárral veszik ki belőle azt az izét… keresi a szavakat, mert nem akarja kimondani, hogy a gyereket. – Bár annak nyoma van, de majd azt mondjuk, hogy hasplasztika. Csak egy, maximum két éjszakát tölt kórházban. Utána visszajön ide, lábadozik néhány napig, és január ötödikén jön érte a sofőr, mert hatodikán fogadást adok a tiszteletére, amiért visszatért a távol-keleti körútjáról, ahol az egyetemi felvételijéhez gyűjtött anyagot.
– Janka! – keresi a lányát, aki a fotelben nyomkodja a telefonját. – Megőrültél!? Megmondtam, hogy ne jelentkezz be innen! Kérem!
– Nem adom! – dugja a lány a háta mögé a készüléket, az asszony kicsavarja a kezéből, és a sofőrnek adja. – Anyu! Ehhez nincs jogod! – kiabálja. – Mindent el akarsz venni tőlem? A gyerekemet? A telefonomat? A barátaimat? Mindent? – zokogja.
– Hallgass! – kiabálja a nő, és lekever neki egy nagy pofont. A két férfi zavartan félrenéz. – Ide figyelj, kislányom! – nyomja vissza Jankát a fotelba, és elé guggol. – Már százszor megbeszéltük, de most elmondom százegyedszer is! – felemeli a lánya fejét, és kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. – Nem hagyhatsz nyomot magad után! Te mostantól Varga Johanna vagy, egy környékbeli borász lánya, aki beköltözött a kollégiumba. Elviszem a telefonodat, a bankkártyádat és az irataidat is. Az új papírjaidat megtalálod a bőröndödben. Világos?
Janka dacosan bólint, és hangosan szipog.
– Otthon mindenki úgy tudja, hogy te ebben a félévben beutazod a fél világot. A telefonodat holnap magával viszi egy hivatásos utazó, és fotókat, élménybeszámolókat fog posztolni az instádon, meg ahol kell. Így ha mégis szárnyra kelne valami pletyka és be akarnák mérni a készüléked, akkor csak tegyék. Ott van egy másik készülék az asztalon, van rajta egy titkosított insta fiók, azon követheted az utazásaidat, hogy majd be tudj számolni róluk. De senki mással nem léphetsz kapcsolatba! Velem sem! Majd én kereslek, egy biztonságos vonalról. Megértetted?
– Ühüm! – bólint a lány, és átöleli az anyját.
– Jól van! – karolja át egy pillanatra az anyja, de már le is fejti nyakából a lány karját. – Nekem erre nincs időm, vissza kell érnem Pestre, vár a fodrász, este fogadás van a Kínai Nagykövetségen.
– Hát persze! – húzza el a száját Janka, és szeméből még kigördül egy könnycsepp.
– Neked most nincs más dolgod, mint hogy tanulj, és mihamarabb megszabadulj ettől a kis – kezd ismét hebegni – kis szégyen virágtól. Okos legyél! Januárban találkozunk – ad egy puszit a lánya homlokára, és már indul is kifelé.
Janka ott marad a szürke gurulós bőröndökbe csomagolt kétségbeesésével.
Október 31.
Janka könnyen megszokta, hogy Johannának szólítják. Szerencsére itt nincs egyenruha, mint az alapítványi iskolában, így a hatalmas pulóverek jótékonyan takarják gömbölyödő pocakját. A társai kedvesek és tapintatosak, soha nem kérdezgetik a betegségéről, nem hívják moziba, és más programokra sem. Egyszer a padtársa megkérdezte, hogy tud-e neki segíteni a matekháziban, ő udvariasan elhárította, pedig sikítani szeretett volna, hogy „Igen! Gyere fel a szobámba! Nézzünk sorozatokat! Igyunk kólát, és zabáljunk popcornt! Legyél a legjobb barátnőm, akivel megoszthatom minden titkom!”
Az ebédlőben nagy a nyüzsgés, a többiek Halloweenre készülődnek. Óriás pókok és műhálók díszítik az aulát, a lányok boszorkánynak, a fiúk többnyire csontváznak öltözve riogatják egymást a folyosón.
Janka magára csukja az ajtót, letusol, és azonnal felveszi a köntösét, mert nem akarja látni magát a tükörben. Kopognak, az orvos lép be, ő rutinosan felfekszik a franciaágyra, és amíg a férfi benne matat, addig elképzeli magát az esti bulin.
– Jól van! Minden rendben, méhszáj zárva – húzza le a gumikesztyűt az orvos, és majdnem a papírkosárba dobja, mikor észbe kap, hogy innen minden nyomot el kell tüntetnie. Gyorsan kifordítja, és a táskájába hajítja. – Harmincegy hetes a magzat. Ha most megszületne, már életben maradna.
Janka befogja a fülét, ezzel jelzi, hogy nem kíván több tájékoztatást kapni a benne növekvő lényről.
– Értem! Ne haragudj! – simogatja meg az orvos a fejét, és leül mellé az ágyra. – Nem tudom, hogy mivel segíthetnék neked. A lányom ennyi idős, mint te – sóhajt nagyot, és megcsóválja a fejét. – Itt a számom, ha beszélgetni akarsz. Tudod, engem köt a titoktartás – mondja, és egy névjegyet hagy az asztalon. – Egy hónap múlva keress az alsó sorban található a címen, mert készítenem kell egy ultrahangot! – és csendesen behúzza maga után az ajtót.
Janka mereven bámulja a plafont, és nem vesz tudomást a benne mocorgó gyerekről.
November 31.
Janka a ködös, nyirkos novemberi estén vacogva áll a családi ház kapuja előtt, és megnyomja a rendelő feliratú gombot. A kapu zúgni kezd, lenyomja a kilincset, és belép. Már éppen becsukná, mikor egy nő viharzik be mellette, és az arcába liheg.
– Bocsánat, de én időpontra jöttem!
– Én is! – vágja oda flegmán.
– Akkor te vagy Varga Johanna?
– Igen! – nézi bizalmatlanul a nőt, aki Mary Poppinsra emlékezteti.
Közben kinyílik az ajtó, és megjelenik az orvos.
– Jöjjenek be, hölgyeim, mielőtt megfagynak! Látom, már megismerkedtek – tereli beljebb a férfi a két nőt, és lesegíti a kabátjukat. – Budai Rita, az alapítványunk elnöke. Varga Johanna, a páciensem – mutatja be őket egymásnak.
– Igen, tudom! – trappol be a nő a rendelőbe. – Feküdj fel, édes gyerekem, aztán haladjunk! Nem érek rá egész este a te ügyeddel foglalkozni. Kérem, doktor úr, csinálja meg azt az ultrahangot, pontos paramétereket szeretnék a magzatról, fejméret, tarkóredő, gerinc, a csontozat állapota, és minden egyéb. Látnom kell, hogy egészsége-e! – mint éles szilánkok, pattognak a szavai a levegőben.
Janka, azaz Johanna közben levetkőzik és végigfekszik a vizsgálóágyon, az ultrahang hideg feje végigsiklik enyhén domborodó pocakján. Azt sem tudja, hova nézzen, balra az orvos, a hatalmas monitoron az a gyerek, akit soha nem fog felnevelni, jobbra pedig ez a végtelenül ellenszenves nő, aki tudomást sem vesz róla, csak a kivetítőt bámulja. Ő egyiket sem akarja látni, és főleg hallani.
– Kérek egy videófelvételt is! Jól van, látom, mindene megvan! Maga szerint is egészséges?
– Igen, úgy látom, jók az értékei, minden rendben van a babával.
– Neme?
– Megmondhatom? – néz a lányra az orvos.
– Neeee! – suttogja a lány, és patakokban folynak a könnyei.
– Úgyis megtudod, amikor megszülöd – vonja meg a vállát az örökbefogadást közvetítő nő, és az orvoshoz fordul.
– Neee! – ül fel a lány, és a nő arcába ordít, majd zokogva visszahanyatlik az ágyra.
A nő vonásai megkeményednek, és egészen belehajol a zokogó lány arcába.
– Na, ide figyelj, kisasszony! Először is, velem így nem beszélhetsz! – a zsebéből egy fiolát vesz elő, és remegő kézzel bevesz egy tablettát, majd némi gondolkodás után még egyet. – Másodszor, én teszek neked szívességet, hogy megszabadítalak ettől a gyerektől, akit ki tudja kitől szedtél össze abban a buliban. Én azt is megtehetem, hogy felhívom anyádat, és elmondom neki, hogy nem vállalom az ügyedet – kapkodja a levegőt. – Akkor mit fogsz csinálni? Pontosan tudod, hogy haza nem viheted! Elmehetsz a híd alá, de oda nem vihetsz egy csecsemőt, akkor majd a gyámhivatal veszi el tőled. Szóval, szerintem értékeld, hogy segíteni akarok, és csináld azt, amit mondok!
A lány rémülten néz az eltorzult arcú nő démoni szemébe, és bólogatni kezd.
December 31.
Janka egyedül sétál a megyei kórház kihalt, sötét folyosóján. Csak a szülőszobán ég az olvasólámpa, a szülésznő rejtvényt fejt. Délután órákig sétált vele, és beszélgettek.
– Mikor elterjedt, hogy bezárják a szülészetet, a nővérek felmondtak, és a betegek most a szomszéd megye klinikájára járnak. Csak én maradtam itt, és a doktor úr. Nekünk már mindegy, januártól nyugdíjasok leszünk.
Janka hajnal óta vajúdik, még nagyon rendszertelenek az összehúzódásai, de lépcsőzik rendületlenül. Mikor arra jár, beinteget a szülésznőnek, aki most kicsit megpihen, mert nagyon fáj már a lába.
Két fájás között van ideje felidézni az elmúlt napok történéseit.
A téli szünet első napján kiürült a kollégium, a portások is hazamentek, ő kapott egy kulcsot a hátsó bejárathoz, ott engedte be az orvost és az ételfutárt. Egyedül lézengett az épületben, és meglepetten figyelte a testében lezajló változásokat. Olyan gyorsan kezdett nőni a hasa, hogy viszketett a bőre, a köldöke kihegyesedett. Néhány nap alatt kacsázó lett a járása, felvizesedett a lába, és mintha az arca is elkezdett volna püffedni. Rémülten hívta az orvost.
– Ez teljesen természetes – mondta, miközben megmérte a vérnyomását. – Mintha a gyerek tudná, hogy most már elő kell bújnia – mosolygott azzal a mosolyával, amivel egy megvadult bikát is meg tudna nyugtatni.
– Maga tudja, hogy kihez kerül majd? – buggyant ki Jankából a kérdés.
– Nem mondhatok semmit. Engem köt a titoktartás – sóhajt nagyot az orvos. – De megígérem neked, hogy nagyon fogok vigyázni rád! Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd – a kézfogásában és a pillantásban annyi szeretet, tisztelet és bátorítás volt, amihez foghatót eddig Janka még soha nem tapasztalt.
Két nap múlva jött egy futár, hatalmas csomagot adott át a lánynak, a dobozon egy ismeretlen szlovákiai cím szerepelt. Egy feldíszített műfenyő volt benne, annak a lakberendezőnek a munkája, aki a házuk karácsonyi dekorációját szokta készíteni. A doboz alján pedig annak a luxus étteremnek a karácsonyi menüje, ahonnan az anyja szokta rendelni az ünnepi vacsorát. Mellette egy fénykép, amit a hivatásos fotós készít róluk minden évben, és amiről mindenki láthatja, hogy a képviselő asszonynak a családja a legfontosabb. Idén csak az anyja és az apja állnak a karácsonyfa mellett, és bánatos tekintettel nézik a fényképét a zongora tetején. A kép címe: Hiányzol, Janka!
Megfordította a képet, és felismerte az anyja szlovák származású titkárnőjének az írását:
„Boldog Karácsonyt, Drága Kislányom! Ölelünk! Szeretünk! Nagyon várunk haza!”
A fényképet elégette és lehúzta a vécén, már éppen ki akarta dobni a karácsonyfát és az ételt is, amikor váratlanul beállított a doki, ünneplő öltönyben.
– Be kell mennem a kórházba, év végéig én leszek az ügyeletes. Aztán meg úgyis bezárunk. Arra gondoltam, hogy bevinnélek magammal, így nem kellene egyedül töltened a karácsonyt.
Összecsomagolták a fát, a menüt, és beköltöztek a Megyei Kórház szülészetére. Együtt töltötték a karácsonyt, a doki, a szülésznő és ő. Énekeltek a fa körül, megették a luxuskaját, megállapították, hogy a töltött káposzta sokkal jobb ennél, és még egy korty bort is ittak. A doki és a szülésznő vicces kórházi történeteket meséltek, beszorult liftről, vazelinnel bekent kilincsekről, és szép lassan áttértek a szüléstörténetekre. Ő tátott szájjal hallgatta, és mire észrevette, már mindent tudott arról, hogy mi fog történni vele, és mi történik a kisbabával, amíg meg nem születik. Már nem is félt, még néhány dolgot kérdezett is, főleg az érdekelte, hogy mit érezhet a baba szülés közben.
A fájások egyre erősödnek, kacsázó léptekkel, összegörnyedve elindul a szülőszoba felé, mikor pukkanást hall, és lábát elönti a melegség. Megáll az ajtóban:
– Elfolyt a vizem – nézi a tócsát a lába alatt.
– Gratulálok! – mosolyog rá a szülésznő. – Nemsokára vége lesz – biztatja, miközben felsegíti az ágyra.
Felgyorsulnak az események, a fájás egy végeláthatatlan görcsé válik, az orvos masszírozza a vállát, a szülésznő a homlokát törölgeti, és közben bátorítják.
– Jól van! Ez lesz az utolsó! Nyomj még egyet!
Érzi, ahogy a gyerek lábával megtámaszkodik a bordáján, és kirúgja magát.
Ő megkönnyebbülve dől hátra, és azon kapja magát, hogy boldogan zokogni kezd, mikor meghallja a nyávogáshoz hasonló sírást.
– A születés időpontja: december harmincegy, huszonhárom óra, ötvenkilenc perc – mondja az orvos a diktafonba. Az anya neve, Varga Johanna.
Eddig a pillanatig úgy gondolta, hogy nem akarja látni, de most mégiscsak lenéz, és könnyein át nézi a kislányát.
– Megfoghatom?
A szülésznő kérdőn néz a doktorra, a férfi bólint, és Janka hasára teszi a gyereket.
Nézi a kisbaba sötét haját, aprócska kezét, és potyognak a könnyei, mikor a tekintetük összeforr.
– Szeretnéd elnevezni?
– Janka – suttogja zokogva, és öleli az aprócska testet, aki már békésen szundikál a mellkasán.
– Maguk megőrültek? Megmondtam, hogy nem tehetik rá a gyereket! – ront be Rita asszony a szülőszobára. – Kérem! – kapkod a csecsemő felé.
– Nem adom! – szorítja magához Janka. – Látni akarom, hogy kinek adom!
– Ne vitatkozz! Itt írd alá! – tol egy papírt a lány orra alá. – Azt írd, hogy Varga Johanna!
– Nem írom alá! – ülti el a nő kezét, a toll az ágy alatt landol.
– Anyáddal abban egyeztünk meg, hogy titkos örökbefogadás lesz.
– De most én vagyok itt! Én akarom eldönteni, hogy kinek adom! Ha nem találkozhatok velük, akkor megtartom!
– Jól van! Jól van! – teszi fel a kezét a nő, és kihátrál a szobából.
Január 1.
Másnap reggel Rita asszony egy aktatáskával tér vissza.
– Arra gondoltam, hogy ők lennének a legalkalmasabbak – nyújtja át egy fényképet, amin egy férfi és egy nő mosolyog egy parkolóban. – Harmincas éveik elején járnak, a nő nagyon hasonlít rád.
Janka forgatni kezdi a képet, felismeri luxusszállót, ahol a kép készült, a háttérben észrevesz egy Bentlit.
– Ez az ő kocsijuk? – kapja fel a fejét.
– Igen! Nagyon jómódúak, pont mint a te szüleid. Ezért is gondoltam, hogy…
– Én normális, szerető családot akarok a lányomnak! – jeleni ki, és félredobja a képet. – Akik mellette lesznek, ha bajban van! – kiabál, és kétségbeesetten zokogni kezd.
A szülésznő berohan, átöleli a reszkető lányt, miközben haragosan néz az asszony szemébe, és határozottan az ajtóra mutat.
– Kint várjon!
A lány lassan megnyugszik, a szülésznő mindvégig ott marad mellette, amíg kiválasztják azt a házaspárt, akit ő rokonszenvesnek talál.
– Beszélni akarok velük!
Január 2.
Január másodikán reggel egy mosolygó házaspár lép be az ajtón. A férfi egy nagy csokor virágot szorongat, a nő egy fényképalbummal érkezik. Középosztálybeli harmincasok, az egyik mérnök, a másik háziorvos. Falun élnek, és az Adriára vagy a Balatonra járnak nyaralni. Beszélgetnek, hamar össze is tegeződnek. Közben felsír a csecsemő.
– Megnézhetem? – kérdezi a nő zavartan.
A lány bólint, kiveszi az ágyból az cuppogó gyermeket, és a nő kezébe adja.
– Bemutatom Jankát! A lányotok! Kérlek, tartsátok meg a nevét, ez az egyetlen, amit tőlem kapott.
Január 5.
Varga Johanna, kanyarítja oda a nyilatkozat aljára, és kisétál a gyámhivatal kapuján. Szorosan megöleli a nőt és a férfit, puszit lehel a kislány homlokára, és egy borítékot dug a feje alá.
Aztán beül a Hummer hátsó ülésére.
16 év múlva
Janka elfújja a tortáján a tizenhat gyertyát.
– Tudom, hogy mit kívántál – öleli át az anyja. – Ezt tőle kaptad, amikor megszülettél – és egy megsárgult borítékot nyújt át. Janka remegő kézzel bontja ki, a fényképről egy vele egykorú lány néz vissza, aki pont olyan, mint ő. A kép hátulján egy név, egy e-mail cím és egy telefonszám.
– Nézd, anya! Őt is Jankának hívják!
(Fotó: Leah Newhouse, kép forrása: Pexels)