Thurzai Lívia a mosdó fölé hajolt, kicsavarta az úszódresszét – ma is leúszta a hatszáz métert –, és elégedetten pillantott a tükörbe. Nemrég jött haza a nyaralásból, a testét körbefonó, fehér frottír törölköző kiemelte bőrének friss, bronzbarna színét, s bár az öreg uszoda fagyos neonvibrálása semmiben sem hasonlított a tengerpart szikrázóan éles fényeire, alakját most is jónak találta.
– Adható! – mondta félhangosan maga elé, kicsit csücsörített is hozzá, ahogy a fotómodellektől látta az Instagramon, és gyorsan belépett a zuhany alá. A bőréből párolgó klórszag távolról sem idézte a tenger sűrű és sós illatát, igyekezett megszabadulni tőle, így bedörzsölte tusfürdővel a testét, sampont locsolt fakuló és ritkuló hajába, miközben egy slágert dúdolgatott. Javier járt az eszében.
Idén, hatvanhárom évesen végre sikerült nyugdíjba mennie, alig várta, hogy legyen ideje mindenre, amit korábban eltervezett. Az ágya mellett külön polcon sorakoztak azok a könyvek, amelyeket az elmúlt években vásárolt, hogy majd bearanyozzák a hátralévő éveket.
– Jutalomutazás! – kiáltotta a telefonba, amikor Szeley Annamáriát, a legjobb barátnőjét felhívta az utolsó munkanapján.
– Képzeld, befizettem egy útra! Elmegyek Spanyolországba, a tengerhez!
– Nagyon irigy vagyok – válaszolta nevetve Annamária, s Thurzai Lívia pont ezt akarta hallani. Nem múlhatott el nap anélkül, hogy Annamáriával ne beszéltek volna legalább egy órát telefonon, Skype-on, Messengeren vagy a kedvenc kiskocsmájukban. Mindegy volt, hol vannak éppen, ez nem maradhatott el. Bár huszonhárom évig ugyanabban az iskolában tanítottak, ezeket a beszélgetéseket mindig az iskola falain kívül ejtették meg.
Mindketten túl voltak egy boldogtalan és gyermektelen házasságon, több vetélésen, hurcolták a sérelmeiket és a fájdalmukat, és soha nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy volt férjüket és a válás keserves szenvedéseit egy pohár bor mellett újra és újra kibeszéljék. Kínzó magányukat is ezekkel a beszélgetésekkel enyhítették, noha a sebek folyamatos felszaggatása nem hozott igazi megkönnyebbülést a számukra. Mintha egy örvény húzta volna őket le egy keserű világba, ahonnan nem tudták, vagy nem akarták meglátni a kiutat.
Thurzai Líviát szigorúnak és zárkózottnak tartották a kollégái, de a szülők és a gyerekek sem rajongtak érte. Száraz volt, és szarkasztikus, mindenfajta érzelmi megnyilvánulást a gyengeség jelének tekintett.
– Ötösre a jóisten tudja az anyagot, négyesre én, aztán jönnek maguk, úgy tanuljanak! – mondta a legelső tanítási napon az osztályainak, egész évre megalapozva az óráit belengő fagyos hangulatot.
– Szívlapáttal tudnám fejbe vágni mindet – panaszkodott gyakran Annamáriának, ha a gyerekek szóba kerültek.
A nyugdíj előtti utolsó évek fáradtan és csigalassúsággal teltek. Lívia számolta a napokat, heteket és hónapokat, nem szeretett már bejárni az iskolába, unta a saját óráit is, ki nem állhatta a szülői értekezleteket és a fogadóórákat, csak azt várta, hogy legyen már vége a tanévnek. Csak el innen, minél előbb! A reggeli kávéját is inkább a sarki kávézóban vette meg, került mindenkit, a menzára nem járt, Annamárián kívül egyetlen kollégájával sem beszélgetett, érdektelen társaságnak tartotta őket. Kovács Ákos, a nála tíz évvel fiatalabb történelemtanár egy tantestületi értekezlet után meghívta egy kávéra, de Lívia határozottan elutasította az invitálást, majd a kitartóan próbálkozó és erőszakoskodó kollégát egy „Ákoska, menj te a picsába!” mondattal végképp kizárta az életéből.
Közben folyton magányosnak érezte magát, és esténként, mielőtt lekapcsolta a villanyt, még mindig arról ábrándozott, hogy talál valakit, akit szerethet, és akihez jó hozzábújni.
Az idei év kivételesnek számított, nemcsak a várva várt végleges szabadság miatt, hanem mert nyáron – életében először – a nagyvárosok és operaelőadások helyett a tengerpartot választotta, de megkérte utazásszervező ismerősét, hogy olyan szállodát foglaljon neki, ahol nincsenek gyerekek. Gyűlölte a lármát. Kedvenc könyveiből hármat is magával vitt a tíznapos útra, kettőt már a negyedik nap végére kiolvasott, a harmadikat igyekezett beosztani a hátralévő időre.
A tengerparti nyaralóban egy hatalmas ablakokkal ékeskedő hodály volt a reggelizőhely. A kora reggeli napsütésben mindenki a telefonját nyomkodta. Lívia kizárólag a személyzettel vagy a pincérekkel beszélt, hosszasan, körülményesen és megfontoltan adta le a rendelését.
– Teát vagy kávét parancsol? – kérdezte a mindig mosolygó Javier Reveron a reggelinél.
– Kávét kérek, hideg tejjel. Ha lehet, egy kisebb csészében. Mármint a tejet szeretném egy kisebb csészében, a kávé pedig lehet hosszabb. Nem szeretem a rövidet. Szóval ne legyen eszpresszó, inkább egy americano lenne a legmegfelelőbb – mondta, és hosszan nézte a fiatalembert, aki nem lehetett több huszonöt évesnél. Figyelmessége, hibátlanul vasalt inge, kreol bőre és tengerkék szeme már első este feltűnt neki, s azóta többször kapta magát azon, hogy szemérmetlenül bámulja Javiert. Finom kezét, rajta a színes gyűrűkkel és karkötőkkel, a szemébe gyűrűző, zselézett tincseket – mindig talált valami új, felfedezésre váró, izgalmas részletet a fiún.
– Tejeskávét?
– Nem. Kávét, és külön egy kis hideg tejet. A kávé legyen forró, a tej pedig hideg. És nem kérek cukrot, de ha esetleg lenne édesítő, azt megköszönném!
Lívia ettől kezdve mindig ugyanannál az asztalnál ült, étkezésről étkezésre árnyalatnyival több sminket engedett meg magának, és minden alkalommal egy kicsit hosszabban beszélgetett a fekete hajú, hófehér fogú, feltűnően udvarias pincérrel. Hol spanyolul, hol angolul társalogtak, néha pedig keverték a két nyelvet. (Szeley Annamáriának nem említette, hogy tetszik neki a fiú, ahogy azt sem, hogy már a reggelihez kirúzsozta magát, a vacsorához pedig előkotorta majdnem beszáradt szempillaspirálját is). Egyre több dolgot tudott meg róla. Venezuelában nőtt fel, a szülei ma is Caracasban élnek. Videógrafikus akar lenni, és a nyári szezonra azért szerződött ide, hogy megkeresse a pénzt egy európai körutazásra. Nincs szabadnapja három hónapig, de a fizetés és a borravaló bőven fedezni fogja az utat.
Nyaralása hetedik estéjén Thurzai Lívia a legdrágább francia konyakot vette meg a helyi szupermarketben, sőt – bár hosszú évek óta nem gyújtott rá –, a legfinomabb cigarettát kérte az eladótól, majd visszatért szállodai szobájába, és kényelmesen elhelyezkedett a tengerre néző terasz fonott nyugágyában. Boldogan kortyolgatott a rozsdaszínű italból, fújta a füstöt maga elé, miközben a harmadik kedvenc könyvében lapozgatott. Éppen a szájához emelte a poharat, amikor finoman kopogtak az ajtón. Thurzai Lívia testének apró, bizonytalan billegéseit próbálta kiegyensúlyozni, ahogy elindult a hang irányába, és közben elégedetten állapította meg, hogy az ital nemcsak a fejébe szállt, de a végtagjait is melegen bizsergeti.
– A pezsgőt hoztam – kiabált egy hang kívülről.
– Nem rendeltem semmit – kiabált vissza Thurzai Lívia, ahogy lassan résnyire nyitotta az ajtót.
– Az lehetetlen! Ez a szobaszám!
Javier állt előtte mosolyogva, kipirult arccal, szemében furcsán tükröződtek a folyosó fényei. Tálcát tartott a kezében, és egy üveg zöld nyaka kandikált ki a jégtől könnyező vödörből.
Thurzai Líviát az ájulás környékezte, elfeledkezett rendezetlen hajáról, a smink hiányáról és a vendégek fogadására alkalmatlan öltözetéről, csupán egyetlen dolog jutott eszébe: a papucsába mindenképpen bele kell bújnia, hogy ne érezze magát teljesen meztelennek. Javier gyorsan az asztalra tette a tálcát, és még időben sikerült elkapnia őt, mert ahogy lábával a papucsot kereste, elvesztette az egyensúlyát, és lassan dőlni kezdett a szoba közepe felé.
A pincér előrehajolva, enyhe terpeszállásban tartotta az asszony testét, s egy pillanatig nem tudta, mihez kezdjen vele. A földre mégsem teheti, talpra állítása pedig olyan idétlen toló és taszigáló mozdulatokkal járt volna, ami nevetségessé tette volna mindkettőjüket. Javier úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha Líviát az ágyra fekteti. Ekkor már mindketten szaporán vették a levegőt, és izgatottságukban teljesen váratlanul megcsókolták egymást. Az elsőt további heves és önfeledt csókok követték, testük együtt lüktetett és hullámzott, mint a még most is forró levegőt lehelő, sistergő tenger az ablak alatt. Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő beszélgetni, elemezni, analizálni, olyan hevesen ölelték egymást, mintha egy hirtelen jött vihar elől kellett volna egymásban menedéket találniuk. Megszűnt körülöttük a külvilág, s egy ideig a végtelenben érezték magukat.
Hajnalra elcsitult a szél. Thurzai Lívia nem akart felkelni az ágyból, testében vibrálást, régi emlékeket idéző remegést – és erős másnaposságot – érzett, a kielégülés öröme megbánással, szégyennel és bizonytalansággal vegyült. Körülnézett a sivár szobában, s belül hasonlóan üresnek érezte magát. A mámor eltűnt, Javier már a korán kelő vendégeket reggeliztette a hodályban. Az éjjeliszekrény felől rezgő hangokat hallott. Kilenc nem fogadott hívása volt Annamáriától, így gyorsan kikapcsolta a mobilját, nem akart egy tizediket. Mit fog neki mondani?
A hátralévő étkezésekhez Lívia az étterem legtávolabbi asztalát választotta, s hogy véletlenül se kelljen Javier szemébe néznie, már reggel feltette a napszemüvegét. Félt. Önmagától, a hatvanhárom évétől, a rá váró bizonytalan és magányos jövőtől.
– Ez volt az én nyaralásom – gondolta, amikor utolsó nap a repülőtér felé zötyögött a leharcolt tranzitbuszon.
– Annamarinak majd azt mondom, hogy a tengerbe ejtettem a telefonom – határozta el.
Augusztus végén Thurzai Lívia felhívta volt igazgatóját, hogy szívesen visszamenne óraadónak, ha esetleg tanárhiány lenne. Javierről soha senkinek nem beszélt, az ő titka maradt, de az uszoda azóta is a tengert juttatja eszébe. Már megvette az éves bérletet.
(Fotó: Şahin Sezer Dinçer, kép forrása: Pexels)