Az ablaküveget folyamatosan rezegtette a süvítő szél. A fák beszűrődő, sötét árnyéka mint kóborló lidérc, táncolt a padlón. A szobában csak a tévé és pár pislákoló gyertya világított, a férfi mozdulatlanul ült a bársony fotelben.
– Apa… apa… – suttogta Sophie, ahogy az ajtófélfába kapaszkodva bedugta fejét a nappaliba. – Olyan éhes vagyok – folytatta kicsit hangosabban.
A férfi odafordult a kislány felé, és lágyan elmosolyodott. Mikor Sophie ilyen kerek szemekkel nézett rá, folyton Emmára emlékeztette. Pont úgy csillogott smaragdzöld szivárványhártyája a képernyő tompa fényében, mint az anyjának.
– Kicsikém, nemrég volt vacsora, megettél mindent, ami itthon volt.
– De apa, én olyan éhes vagyok… – ismételte, és lesütötte a szemét.
Leonard felállt a fotelből, és odalépett a fehér, fodros vászon hálóingben ácsorgó lányához. Gyengéden összeborzolta vörös, göndör tincseit, és leguggolt mellé.
– Na, mondd, mit ennél? – mosolyodott el a férfi. – Nem tudom, vasárnap este, ilyen későn honnan tudok hozni valamit, de halljam, mit szeretnél!
– Valami finomat! – válaszolta csilingelő, édes hangon Sophie. – Addig nézhetek még mesét, amíg megjössz?
Leonard bólintott, és puszit nyomott a kislány homlokára, aki ezután szélsebesen rohant a fotelhez, és már át is kapcsolta a híradót egy rajzfilmre. Meztelen talpacskáját a karfára tette, és hátát belefúrta a párnába.
A férfi kisétált a kocsihoz. A hűvös, orkán erejű szél felkavarta a szemetet a Garden District ódon házai között. Az öreg fákról dzsungelszerűen lógtak le az arany, lila és rikító zöld gyöngyből fűzött, műanyag bóvli nyakláncok, amit a részeg turisták dobáltak fel az ágakra a buli hevében a buszokról. Két napja lett vége az idei Mardi Gras-nak, de a városfenntartóknak még nem sikerült úrrá lenni a karnevál okozta káoszon.
Leonard, mikor New Orleans-be költözött, még bosszankodott az örök fesztiválfőváros mocskán és erkölcstelen mételyén, de tíz év után már rezisztenssé vált teljesen. Elrúgott két papír söröspoharat az útjából, majd beült egyterű családi autójába, és gyújtást adott.
Pár utcát ment a Chestnut Streeten, majd a Lafayette temető előtt ráfordult a Washington Avenue-ra. Azon gondolkodott, ha a Lee Circle felé megy, ott biztos talál valami helyet, ahol szerezhet normális ételt Sophie-nak.
Szerencsésnek érezte magát, mert lánya – hiába, hogy csak most töltötte be a hatot – mintagyerek volt. Szót fogadott, szépen tanult és sportolt, és egészségesen evett, nem válogatott. Az anyja sokszor szóba került ugyan, de korához képest egészen jól kezelte a hiányát. Néha megkérdezte, egyszer visszajön-e hozzá, vagy örökké csak az álmában fogja viszontlátni. Ilyenkor Leonard mindig kitérő választ adott a mennyországi tejszínhab ízű felhőkről meg meseszépen csillogó angyalokról… tudta, hogy az igazság még feldolgozhatatlan lenne lányának. Ráér a valósággal foglalkozni, nyugtatta magát esténként, lefekvés előtt.
Teljesen kihalt volt a környék. Némán sorakoztak egymás mellett a régi kísértetlakta, hatalmas előteraszos házak, amik túlélték a Katrina hurrikán rombolását. A nappal látogatómágnes negyed éjszakára mindig megtelt nyomasztó sötétséggel, ahol elszabadult az emberi képzelőerő, és szellemeket vélt látni minden árnyékban. A temető mellett csak egy hajléktalan feküdt a járdán. Csomagjai szétszórva hevertek. Leonard hosszasan bámulta, ahogyan elhaladt mellette. Biztosan részeg és napok óta nem evett, gondolta.
A rozsdás kovácsoltvas kapun keresztül látni lehetett a temetetlen kőkoporsókat és a mohás szobrokat, amik a valaha élt tehetős halottak nyughelyét díszítették. Az örökkévalóságba meredő, üres tekintetű angyalok hatalmas árnyékot vetettek a sírok közötti ösvényekre.
A férfi jobbra kanyarodott, és kiért a St. Charles-ra. Itt már szorgalmasan dolgoztak a kukásautók. Néhol bokáig értek az eldobált poharak és egyéb vackok, amiket a bulizó tömegek hagytak maguk után. Egy piros lámpa előtt lassított és elengedte a kormányt, majd hátrébb dőlt az ülésben. Az anyós oldal felől pár koppanás hallatszott. Leonard lehúzta az ablakot, és egy húsz év körüli afroamerikai srác állt ott. Magas volt, és életerős.
– Tesa, hallod, fennakadtam ezen a kibaszott dzsuvatengeren – vágott bele azonnal –, kéne egy fuvar. Leonard elnézett jobbra, és látta, hogy egy vészvillogós Ford pick-up teljesen belefúródott egy kupac kukászsákokból rendezett szemétszigetbe.
– A Lee Circle felé megyek, ott van egy Exxon kút, az jó neked? – kérdezett vissza kis habozás után.
A srác bólintott, és még mielőtt zöldre váltott volna a közlekedési lámpa, behuppant a bőrülésbe.
– Kivagyok ettől a gecis várostól, hallod, tesó?! – panaszkodott az idegen. – Én ennyi szar szemetet még nem fogtam… Full ganés tőle minden.
Leonard némán bólintott, és a vezetésre koncentrált.
– Most az a tervem, hogy veszek egy lapátot, és frankón kiásom magam – folytatta a srác.
– Kértél segítséget? – érdeklődött Leonard, és tekintetével jól végigmérte utasát.
– Kitől? A faszfej yardoktól? Szerinted, bro, kijönnek kihúzni egy nigger kocsiját? – csóválta lemondóan a fejét az ismeretlen.
Leonard mélyet sóhajtott, de nem igazán akarta kommentálni a helyzetet, talán jobban is jár, hogy ő vette fel, nem más. Gyorsan megoldja a problémáját. Egyre jobban érezte ő is a fojtogató éhséget. Fejben már otthon volt Sophie-val, és a második vacsorára készülődött.
Egészen izgalmas ez a mese, állapította meg Sophie. Jeanne a suliban azt mondta, nem olyan jó, de nem tudott vele egyetérteni. Már a második epizódot nézte, és kezdett izgulni, nehogy vége legyen, mielőtt apja megjön. Biztos volt benne, hogy le kell kapcsolnia a tévét még evés előtt.
– Itt is vagyok, Tökmag! – hallatszott a bejárati ajtóból az ismerős hang. Sophie még jobban koncentrált a képernyőre, hogy megjegyezze, hol hagyja abba ezt a részt, hátha folytathatja holnap.
– A konyhában leszek, megterítek, oké? – folytatta Leonard. – Kérlek, gyere enni, kislányom!
– Jóóó – kiabált Sophie –, még két pillanat!
A kislány jóllakottan dőlt hátra a nagy székben. Érezte, ahogyan korgó gyomra végre lenyugszik és aludni megy.
– Ez isteni jó volt – mosolygott fáradtan apjára, ahogyan pufi kis arcáról a vért törölgette.
Vézna ujját odadugta az egyik kis nyíláshoz a fekete férfi nyakánál, ahol még folydogált a langyos vér, majd lenyalta azt. Sophie két pici tűszúrás méretű sebet hagyott a bal oldalon. Óvatosan felállt a székben, és áthajolt az élettelen test fölött, hogy megnézze apja harapásnyomát. Tiszta volt, és pontos, mint mindig. Sehol se szakadt be a bőr.
– Jóllaktál, tündérkém? – érdeklődött Leonard.
– Igen, köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt! – válaszolta pedánsan Sophie, ahogyan az iskolában is kell.
Leonard felállt, és levette a székről a kislányt. Finoman magához szorította a levegőben, és a pofijára gyengéden jóéjt puszit nyomott.
– Irány fogat mosni!
Sophie nevetett, és már rohant is fel az emeleti fürdőbe.
(Fotó: Boys in Bristol Photography, kép forrása: Pexels)