Zubornyák Zoltán: Pontyra megyek

Lajos minden vasárnap korán kelt. Egész héten keményen dolgozott – látástól Mikulásig, ahogy mondta –, többször megesett, hogy hétfőtől péntekig ötven órát is lenyomott. Anikóval huszonnyolc éve voltak házasok, két tinédzser lányuk nevelése sok áldozatot kívánt mindkettőjüktől, kellett a pénz.

Lajosnak egyetlen szenvedélye volt, a horgászás, ha esett, ha fújt, vasárnaponként összekészítette a pecabotokat, a merítőhálót, a gumicsizmát és az évszaknak megfelelő öltözetet (az etetőanyag színét sem felejtette el az évszakhoz igazítani). Indulás előtt mindent precízen elrendezett az öreg Opel csomagtartójában. Anikó szombat este gondosan elkészítette az ennivalót, külön csomagolta be a reggelit, az ebédet Lajos kedvenc dobozába, a kör alakú, műanyag piros tetősbe tette. 

Vasárnap este pedig pontyot evett az egész család, minden héten másképpen elkészítve. Lajosnak a rácponty volt a kedvence, a halászlét a lányok imádták, a rántott halat tartármártással Anikó a maga örömére készítette el.

Ez évek óta minden hétvégén így ment, egészen az idei év április tizenhatodikáig.

Pontosabban hat óra harminchárom percig. Hatkor Lajos beült a kocsiba, és elindult kedvenc tavai egyikéhez. Az üres úton jó tempóban haladt, mélyen beszívta az ablakon beáramló friss, tavaszillatú levegőt, még a rádiót is kikapcsolta, hogy jobban élvezhesse a természet hangjait. Egyszer csak éles szúrás nyilallt a mellkasába, úgy érezte, mintha egy vasmarok elkapná és összeszorítaná a belső szerveit. Előrehajolt, erősen markolta a kormányt és levegő után kapkodott, de csak zihált, és furcsa, akadozó, sípoló hang jött ki a torkán, nyelvének fémes ízétől hányingere lett. Le kellett húzódnia az útról. A szúrás egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a testében. Kicsatolta a biztonsági övet, könnyű pulóvere nyakát kezdte húzni, majd rángatni mind a két kezével kétségbeesetten, hogy enyhüljön a szorítás, és hogy lélegzethez jusson. A percek óráknak tűntek, a friss levelű fák imbolyogtak az út szélén, a lombok színe kékre változott, az elsuhanó autók zaja vijjogássá. Lajos masszírozta és ütögette a szíve tájékát, próbált köhögni – olvasta valahol, hogy ez segít –, míg végre a görcs megkegyelmezett az izmoknak és az idegeknek. Csend lett, lélegzete kisimult, és ő úgy érezte, hogy kiszabadult a gyilkos karmok fogságából. Teste olyan könnyűvé vált, mintha egy tiszta tó felszínén lebegne, puhán és súlytalanul, akár a bágyadt vízililiomok. Mozgatni kezdte elernyedt tagjait, szapora pulzusa lassulni kezdett dübörgő halántékán, mélyen beszívta, bent tartotta, majd kifújta a levegőt, többször egymás után, hogy teste mielőbb visszataláljon a megszokott képekhez és hangokhoz.

– Hú, bazmeg, ez kemény volt – mondta, s nyelvével megnedvesítette cserepes ajkát. Elhatározta, hogy ma semmiképpen nem megy pecázni – szíve körül a szúrás csak enyhült, nem szűnt meg teljesen –, de az nem fordulhat elő, hogy a lányok vasárnap hal nélkül maradjanak! Gyorsan – szabálytalanul – megfordult az úton, az órájára pillantott, pont időben vagyok még, gondolta, és a halpiac felé vette útját. Vett egy másfél kilós pontyot, és elégedetten indult hazafelé.

Anikó éppen a kis kotyogót vette le a gáztűzhelyről, amikor az ura, kezében egy kék nejlonszatyrot lóbálva belépett. A friss kávé illata betöltötte a tágas konyhát.

– Hát te? Hogyhogy itthon? Ilyen korán? – kérdezte az asszony, s megigazította kinyúlt pongyoláját.

– Nem vagyok jól, anyukám, azt hiszem, volt egy kis szívgörcsöm, vagy mi a fene – sóhajtott Lajos, és az asztal közepére tette a szatyrot.

– És ez mi? – kísérte tekintetével Anikó a férje mozdulatát.

– Beugrottam a piacra, és hoztam halat, ha már pecázni nem mentem.

Az asszony kitöltötte magának a kávét. 

– Szívgörcsöd? Ilyesmivel nem viccelődünk – folytatta, és belenézett a szatyorba. – Ez a hal ugyanolyan, mint a múlt heti!

– Persze, hogy olyan, ez is ponty. Tudod, hogy mindig pontyra megyek, anyukám.

– Menj és feküdj le, fiam, remélem, nincs semmi bajod! – szólt Anikó, és a gőzölgő kávé fölé hajolt. Később be-benézett az urához, kinyitotta az ablakokat, és megigazította a párnákat a feje alatt. Nyugtalan volt, nem szerette a meglepetéseket és a váratlan dolgokat. Egész nap tárgyakat ejtett el, céltalanul bolyongott a lakásban, nem találta a helyét. Étvágytalanul és nehezen múlt el a vasárnap. 

Aggódott az uráért, de egy régi, kellemetlen emlék keserűbbé tette a szája ízét, és álmatlanná az éjszakáját.

– A múlt heti hal is a piacról volt? – csattant fel a reggelinél, mintha egy rég megkezdett beszélgetést folytatna. Metsző tekintetét a férjére szegezte.

Lajos meghökkent, nem értette a felesége hirtelen kirohanását, sem azt, hogy hova akar kilyukadni.

– És hogy került ez a törzsvásárlói kártya a hal mellé? – folytatta a nő, magasra tartva a kék plasztikkártyát, ahogy futballbírók mutatják fel a sárga lapot.

– Biztosan beletették a szatyorba, észre sem vettem.

– Bele. Csak úgy. Véletlenül.

Lajosnak egyetlen kalandja volt a huszonöt év alatt – a szőke Ica a bérszámfejtésről –, de az még a gyerekek megszületése előtt, és nem tartott sokáig. A viszonyt a vállalatnál és Anikó előtt sem lehetett titokban tartani. Lajos a házassága megmentését választotta, fogadkozott, esküdözött, Lomnicra vitte a feleségét engesztelésül. Anikó ugyan megbocsátott, de az árulás mély sebet ejtett a lelkén. 

A további magyarázkodásra nem volt kíváncsi, egyedül hagyta urát a konyhában, és a kávéját a nappaliban itta meg.

Még aznap délután – a törzsvásárlói kártyával a tárcájában – elment a halpiacra, és megkereste az üzletet. A halaspult mögött egy ötven körüli férfi szolgálta ki a vásárlókat. Anikó háborgó lelkét ez kissé elcsitította, de biztos, ami biztos, a következő nap is ellenőrzést tartott, munkába menet és munkából jövet is benézett egy pillanatra. Az ötvenes férfi mellett egy öregasszony sürgött-forgott. Megkönnyebbülten sóhajtott, de nem nyugodott meg. Gondolatai kergették egymást, mint egy némafilm szereplői: minden nőismerősét és barátnőjét odaképzelte az ura mellé, de mielőtt megcsókolták volna egymást, gyorsan valaki mást állított a jelenetbe. Hazaérkezése után magához vette az Opel kulcsait, leszaladt a parkolóba, és felírta a kilométeróra állását. Nem árt az óvatosság, gondolta, s attól fogva titokban ellenőrizte, hogy hány kilométert megy az autó naponta. Eszébe jutott a szőke Ica, nem akarta újból átélni azt a megaláztatást, mert hiába lett az ura azóta tizenöt évvel idősebb és tizenöt kilóval nehezebb, még mindig vonzó férfi volt. Este az asszony bezárkózott a fürdőszobába, levetkőzött, és a tükörben alaposan végignézte a testét. Hangtalanul sírva fakadt. Tehetetlennek érezte magát, elszaladtak az évek, és legyőzték, megkarcolták a vonásait, az alakját és a lelkét. Nem talált semmi vonzót magán.

A következő vasárnapokon nem engedte el Lajost pecázni, féltette, nem akarta, hogy bármi baja történjen, és úgy gondolta, amúgy is jobb, ha ott van a közelében. Addig sem lehet máshol és mással. A szennyesbe dobott ruhákat minden nap aprólékosan átvizsgálta, a fény felé tartotta és megszagolta a férje alsónadrágjait, ingeit, nincs-e gyanús folt vagy idegen illat rajtuk. Lajos egykedvűen szemlélte a felesége ámokfutását, megjegyzés nélkül nyújtotta át a mobiltelefonját, ha az asszony bele akart nézni. 

Majd kitalálok valamit a horgászás helyett! – gondolta. – Valamit, ami még annál is jobb lesz! 

Aztán az elkövetkező években nem jutott eszébe semmi.

Attól kezdve a vasárnap is a családé volt, nagyokat sétáltak a Margitszigeten – első randevújuk helyszínén – Anikóval és a lányokkal. Pecázni többé nem járt el, hiába kérlelték a barátai. Az ünnepi menüben a hal helyét a csirke vette át. Egy borongós őszi napon, születésnapi ajándékként megrendelte magának a Magyar Horgászt, s vasárnaponként azt lapozgatta a kedvenc foteljában. Minden keresztrejtvényt megoldott benne. A pontyokról szóló oldalaknál hosszasan időzött. Néha kitörölt egy könnyet a szeme sarkából.

(Fotó: Lum3n, kép forrása: Pexels)