Sose látták egyedül, mindig hármasban voltak. Meg a bicikli. Mindenki így írta volna le őket: az a szótlan férfi meg a két kutyája. Egy németjuhász meg a kis fekete, valamilyen keverék. A kutyák legtöbbször pár méterrel előtte futottak, de egyetlen szavára azonnal meg is álltak, ha kellett.
Ennél többet azonban senki nem tudott róla. Néhányan azt mondták volna, gyanúsan magának való alak, de hogy mitől volt gyanús, azt már nem tudták volna megmagyarázni. Így inkább hallgattak. Még a munkahelyén is csak páran tudták a nevét, a többség nem vette a fáradságot, hogy megjegyezze, hogy hívják az éjjeliőrt a gyárban. De Kristóf megszokta, hogy csak árnyék mások életében.
Főleg, hogy még mindig élénken emlékezett arra, milyen volt, amikor nagyon is észrevették. Amikor úgy sietett hazafele az iskolából, ahogy csak tudott, de így is majdnem minden nap elkapták a panelházak között. Ma is hallja, ahogyan röhögtek rajta meg egymást biztatták, miközben őt ütötték. Otthon meg motyogott valamit arról az anyjának, hogyan lett sáros a nadrágja meg miért szakadt el a kabátja, hogy aztán azt hallgassa, semmire nem tud vigyázni, és nincs pénz másikat venni. De azért az anyja megvarrta, nehogy az apja megtudja, mert akkor azért is kap. Nem mintha az anyja amúgy megpróbálta volna megvédeni tőle. Csak elfordította a fejét. Szőke haja mindig eltakarta a szemét, miközben Kristóf hátán csattant a nadrágszíj.
Biciklizni is a verések miatt tanult meg, hogy legalább az osztálytársai ne bántsák. Eleinte persze így is utolérték, de aztán idővel túl gyors lett nekik. Akkor kerestek mást. Kristóf ugyan sajnálta, akit kipécéztek helyette, de örült, hogy őt békén hagyták végre. Barátai ugyan nem lettek, és még mindig cikizték kinyúlt, bő ruhái miatt, de ott volt neki a tekerés, amivel bárhova eljuthatott. Biciklire pattant, amikor otthon megint balhé volt, amikor egyest kapott, amikor nem volt kedve házit írni, amikor az apja részegre itta magát, amikor a nyolcadikos Kata a barátnőivel röhögött rajta, mert elhívta fagyizni. Tekert akkor is, amikor már mindegyik fiúnak volt csaja a szakközépben, csak neki nem. De legalább már évek óta nem verte meg senki. Az osztálytársai békén hagyták, az apja pedig halálra itta magát.
Aztán minden megváltozott. Negyedikben átkerült hozzájuk Nóri, akkor költöztek ide a szomszéd megyéből. Most is emlékszik, hogyan simította a füle mögé hosszú, szőke haját, amikor először belépett az osztályterembe. Nem is remélhette, hogy észreveszi őt, a fura biciklis fiút. Nóri mégis mellé ült le, és kedvesen megkérdezte: Hogy hívnak? Ő csak nézte, és másodpercekig megszólalni se bírt. Kristóf vagyok, nyögte ki végül. És onnantól kezdve neki nem létezett más, csak Nóri. Akkor még nem tudta, hogy ő lesz neki az első.
Kristóf nekiadta a jegyzeteit, segített megcsinálni a háziját az órák előtti szünetben, hazafele mellette biciklizett. Nóri pedig mindig kedves volt vele. Addig nem is tudta, milyen ez. Az anyja szerint persze csak kihasználja az a lány, és részegen üvöltve vágta mindig a fejéhez: Csak nem gondolja, hogy egy ilyen szerencsétlen majd kelleni fog egy orvos lányának?! De Kristóf nem törődött vele. Amikor közeledett a szalagavató ideje, már tudta, hogy Nóri az igazi. Gondosan megtervezte a pillanatot, amikor majd elhívja, Nóri igent mond, együtt táncolnak a tornateremben, és utána egészen halálukig. Nóri azonban mindent elrontott. Valamit hazudott arról, hogy más már korábban elhívta, és motyogott valamit buta kifogást, hogy reméli, Kristóf nem értette őt félre. Így végül Kristóf egyedül ácsorgott a tornaterem sarkában, miközben Nóri összebújva táncolt a suli nagymenőjével. Még smároltak is! De az az ostoba haza sem kísérte. Nóri egyedül indult el, az eső kopogásától túl későn hallotta meg az őt követő lépteket. Mikor hátrafordult, még érezte az arcába csapódó öklöt, mielőtt elsötétült a világ. Azt már nem is érzékelte, amikor két kéz megragadta a bokáját, hogy lehúzza a főút melletti elhagyatott utcába.
Kristóf sose tekert még ilyen gyorsan, mint aznap éjjel. Remegve szállt le a bicikliről, az omladozó ház falához támasztotta a kerékpárt, és halkan kinyitotta az ajtót. Félt, de sose érezte még magát ilyen izgatottnak. Gyorsan lezuhanyozott, és lefeküdt. De nem tudott aludni. Másnap az egész város a kegyetlen gyilkosság hírétől visszhangzott, az árokparton fekvő holttestről mindenki tudni vélte, milyen pózban találták meg, a gyászoló szülők a helyi tévé kamerái előtt siratták egyetlen lányukat és követeltek igazságtételt. De a rendőrségnek nem volt kit gyanúsítania. Senki nem látott semmit, miután a lány elindult a szalagavatóról. És amúgy is, ki akarhatta volna bántani a közkedvelt Nórit?
Kristóf csak hónapokkal később nyugodott meg. Az érettségi megvolt, és már rég a szomszéd város gyárában dolgozott, amikor először úgy érezte, fellélegezhet. Ez aznap történt, amikor Brigi a céghez jött. Először a büfében találkozott vele. A lány bemutatkozott neki, miközben sorban álltak, ő pedig nem látott mást, csak a szőke tincseket. Nem lehetett véletlen, hogy mindig akkor jött ebédelni, amikor ő, és mindig egy asztalhoz ülnek – erre gondolt minden nap, amíg biciklijével oda nem ért a gyárhoz. Aztán egy nap rámosolygott a szerencse, Brigi is biciklivel jött. Egyszerre végeztek aznap, és bár nem egy irányban laktak, Kristóf vele tartott. Tekertek egymás mellett, és úgy érezte, eljött az ő ideje. Megkérdezte Brigit, lenne-e kedve kávézni vele. A lány azt mondta, vőlegénye van. De Kristóf tudta, hogy hazudik. Akinek van valakije, az nem így viselkedik, az nem flörtöl vele. Biciklijével megelőzte Brigit, majd lefékezett előtte. A lány orra bukott, ahogy hirtelen meg kellett állnia. Mi bajod van – kiabálta Brigi, miközben Kristóf leszállt a bicikliről, és odasétált a földön fekvő lányhoz. Hiába próbált feltápászkodni, esélye sem volt a fölé magasodó férfival szemben. Még próbált sikítani, de a nyakára fonódó kezek elnémították. Másnap reggel találták meg a holttestét a kerékpárút melletti erdőben.
A gyári dolgozók többségének fel sem tűnt, hogy a szótlan, biciklis férfi nem jött többé dolgozni, távozása ugyanolyan észrevétlen volt, mint ottléte. Kristófot senki sem ismerte új lakóhelyén. Nem akarta ismét elkövetni a régi hibákat, új életet akart kezdeni. Ezért lett éjjeliőr, úgy vélte, minél kevesebb emberrel találkozik, annál jobb. Két kutyája volt az egyetlen társasága, és ez elég is volt neki. Évek teltek el így, és Kristóf megnyugodott, mégse olyan rossz ember ő. Csak elkövetett pár hibát.
Beállt a napi rutinja: napközben alvás, reggeli este hétkor, aztán biciklizés a munkába, majd reggel onnan haza. Akkor elvitte a kutyákat egy sétára, ő tekert, a kutyák futottak, aztán alvás egész nap. Minden rendben volt. Aztán egy reggel odasétált a telep bejáratához Kata, az új minőségellenőr. Hosszú, szőke haja volt.
(Fotó: Darcy Lawrey, kép forrása: Pexels)