Tudod az a baj, barátom, a világgal, hogy bántóan novellaszerű, posztmodern, mondhatni. Olyan ritka az ember életében, hogy valamivel kimerítően tisztában tud lenni. Végtelenül frusztráló. Balszerencsédre, én egy nagyon alapos ember vagyok. Nem filozofálni hívtalak ide, ne aggódj, csak fontosnak tartom, hogy tudd, én rengeteg időt fektettem abba, hogy most egyetlen részlet se maradjon rejtve előtted. Amikor bekerültem melléd a szanatóriumba, feleségem évek óta ott dolgozott, csodálatos asszony, de ezt te tudod a legjobban, több időt tudtunk együtt tölteni, gyenge idegeim pedig lassacskán rendbe jöttek. A párizsi út tervéről akkor ejtettem szót először, amikor megtudtam, hogy szépen gyógyulok, kiengednek. Azt mondtam a feleségemnek, elvonatozunk Párizsba, és haza sem jövünk, amíg meg nem néztünk mindent. Azt vártam, hogy ki fog csattanni az örömtől. Biztos sokan mondják, de mikor az ember elveszíti a látását, más dolgokat nagyon kifinomultan kezd érezni. Most például a fülem körüli apró szőrszálakon éreztem végigmenni a csalódását. Mit ronthattam el? Megint mit nem vettem észre? Arra jutottam, a vonatok iránti elfogultságom vezetett félre, és pár nappal később megemlítettem neki, hogy bár múló bolondériának tartom az egészet, de elmehetünk repülővel is, úgy téged is könnyebben elengednek, mert ha nem mondtam, téged is magammal szeretnélek vinni, egyfajta búcsúajándékképpen, akit feleségem ápolói mivoltából nyilván ki tudunk kérni rövidebb időre a szanatóriumból. Sugárzott az örömtől, mikor ezt meghallotta; olyan melegség áradt belőle, amit én ritkán vagy talán soha nem tudtam kiváltani. Megnyugodtam, hogy a vonattal volt a baj.
Hazaköltözésemkor, amit tudtam, telefonon elintéztem az úttal kapcsolatban, őt pedig kértem, hogy lediktálhassak néhány levelet. Sokat voltam otthon, amíg ő dolgozott, és eleinte jólesően gondoltam vissza a közös estéinkre a szanatóriumban. Eszembe jutott egy játék, amit játszottunk, kérdésekre kellett válaszolni, én boldogan hallgattam, a feleségem milyen önfeledten tud nevetni melletted. Az egyik kérdés az volt, hogy milyen haláltól félsz a legjobban. Emlékszem, én fulladást mondtam, te nagyon halkan, mert a nemibeteg osztályról is voltak, gyógyíthatatlan betegséget, feleségem pedig zuhanást. Gondolom, érted mire következtettem. Tényleg a repülőnek örült?! Mélyen hallgatóztam, figyeltem, nyomoztam, de nem találtam semmit, ami beigazolhatta volna a gyanúmat. Alapos ember vagyok, tudod. Nyilván keféled a feleségemet, ezt kellett volna észrevennem, de valamiért nem sikerült, gyanús csend és modorosság volt köztetek, és mindig minden tökéletesen rendben volt, egy elszólás, egy gyanús távollét, semmi. Itt tenném fel a kérdést, hidd el, idevág: figyelted az orvosi lapokat mostanában? Te mindig szépirodalmat olvastál. Sokat cikkeznek arról, már milyen pontos vágásokat tudnak ejteni. Így akár egy szőlőszemet is meg lehetne hámozni anélkül, hogy kifolyna a leve, és korábban lehetetlen műtéteket tudnak elvégezni egyetlen délután alatt. De a feleségemet valamiért mégiscsak lesújtotta, hogy nélküled kell töltenie egy hetet, és sugárzott az örömtől, mikor megtudta, hogy ez mégsem így lesz. És azt hallottad, hogy már a szemet is meg tudják operálni?
Ziláltnak tűnsz, szólj, ha nyissak ablakot! Sötét szemüveget viselek hosszú évek óta. Nem vette észre senki, de azalatt minden nappal egyre tisztábban láttam a világot. Hadd fejtsem ki, mi fogadott!
Eljön az indulás napja, te melegen köszöntesz, teátrális baráti csókot váltasz a feleségemmel, minél hangosabbat, ezután felülünk a repülőre, nyilván kényelmetlen – megmondtam –, elfoglaljuk a szállást, és ugye itt lesz érdekes? Nézz mélyen a szemembe, amikor ezt mondom: mindent láttam! A vastag, hangtalan pamutzoknikat – ezt akár le is vehetem –, a tökélyre fejlesztett néma smárolást… bocsáss meg, de smárolást, a begyakorolt színjátékokat, a magnókazettáról lejátszott szuszogáshangokat… Ez nem állt össze a műtét előtt, ez volt a furcsa az egészben, tudtam, hogy a szeretője vagy, de nem gondoltam, hogy ezt ilyen mániás profizmussal lehet csinálni. Egy vak ember, a közhiedelemmel ellentétben nagyon is tisztában van a környezetével, és nem lehet olcsó trükkökkel átverni, de ti nem is olcsó trükkökkel próbálkoztatok. Első este, miután szállásunkra értünk, én és a feleségem aludni mentünk. Egy-két órával később ő felkel mellőlem, látja, hogy megmozdulok, erre gyengéden a fülembe súgja, hogy felöltözik, és iszik egy teát odakint. Rossz alvó, ez sokszor megtörténik, ezután odalép a stratégikusan nyitva hagyott bőröndjéhez, és kiránt egy piros csipke fehérneműt. Sose volt még rajta, nyilván neked tartogatta, ha már szegény vak férje nem értékeli, te nem undorodsz magadtól? Amikor ott este belenéztél az ember szemébe, aki a szanatóriumi helyedet intézte, és aki elvitt Párizsba, és négykézlábra ereszkedtél, hogy hangtalanul visszasunnyogj a szobádba, miközben ő a falat tapogatva botorkál el a vécéig!
Látom rajtad, hogy nem érted, miért nem szembesítettelek már akkor rögtön. Miért hagytam, hogy egymás után hat vad, néma éjszakát töltsetek együtt? Egyszerű: mert nem elégedtem meg a szembesítéssel. Pár dolgot még el akartam intézni. Betegnek tartasz? Látom, mióta itt vagyunk, nézegeted a szemeteszsákot a földön. Érdekel, mi van benne? Mint mondtam, ma a teljességre törekszünk! Még a szanatóriumban összebarátkoztam egy állandó lakóval. Nagy meglepetésemre – pedig úriember – a nemibeteg osztályról. Őt kerestem meg, és mindent elmondtam neki. Egyetértett, és beszerezte nekem ezt a kis csomagot. Már sejted? Igen, egy tű ki is szúrta a zsákot, így nem nehéz kitalálni, de pontosítok. A szanatórium nemibeteg osztályának múlt heti összes használt fecskendője ebben a zsákban van. Látom, hogy villannak be a betegségtől eltorzult arcok a fejedbe, azok a szörnyű esetek, igen, az övék is. Most az fog történni, hogy elmesélem a párizsi utunk minden egyes részletét – mondtam, hogy kimerítő leszek –, és közben szépen lassan magamba szúrom az összes fecskendőt. Ezután felmegyek a feleségemhez, megvacsorázunk, és utána szeretkezni fogunk. Te mehetsz dolgodra. A legközelebbi találkozótokra pedig, kedd este hét, jól emlékszem? Szóval kedd este hétre pedig odamész, és vagy összetöröd a szívét és szakítasz valami nyakatekert hazugsággal, vagy férfi leszel, teszed a dolgod, és velünk jössz a lassú, keléses, gusztustalan kínhalálba. Hármasban, ahogy mindig is voltunk. Szépen leszünk ott a nemibeteg osztályon. Úgy tudom, jobb a konyhája. És persze, remélem, eszedbe sem jut elmondani neki az igazat. Van, amit jobb nem tudni.
(Fotó: Burak AYDIN, kép forrása: Pexels)