Nézd, nem tudunk mit tenni, neked kell megtartanod az órákat, amíg nem találunk mást, tárja szét a kezét az igazgatóhelyettes. Edina nagyot nyel. Dehát én rajz-és művészettörténet-tanár vagyok, magyarázza Edina inkább magának, bár ez nyilvánvaló. Persze, persze, drága, csakhogy ezt most meg kell oldanunk valahogy, és neked van a legkevesebb órád… Edina tudja, igen, megértette, és azt is tudja, nem tehet semmit. Péter, a mindig energikus kolléga, a napokban mondott föl, nálam most telt be a pohár, hadarta, én ehhez nem asszisztálok tovább… Ez egy bosszú, amit velünk csinálnak, én nem írom alá ezt a borzalmat, értitek, innen csak menekülni lehet! Csak a gyerekeket sajnálom!
Mindenki tudta, miről beszél, de nem mertek semmit mondani, kivéve a hatvanas énektanárnőt, aki hivatástudatra meg értékrendre meg szakmaiságra, végül engedelmességre hivatkozott, de Péter hamar összeveszett vele, Ilonka néni nem is maradt aztán a búcsúztatón.
Péter tehát elment egy nagy cég laborjába dolgozni, háromszoros fizetésért és több szabadságért, Edina meg megkapta az osztályait.
Kisváros, egy-egy osztállyal minden évfolyamon, osztályonként csak pár gyerekkel. Nemcsak Péter, mindenki más is menekült innen, nem volt munka, normális infrastruktúra, kultúra, szórakozás. Lehetőségek.
Egyedül Edina volt, aki visszajött. Miután elvégezte az egyetemet, dolgozott néhány évet a legközelebbi nagyváros iskolájában. Nem volt családja, az édesanyja meg egyedül élt már egy ideje, és amikor elkezdett betegeskedni, egyre jobban eluralkodott rajta a demencia, és a szűk rokonság – Edina és testvérei, és a nagynéni – úgy döntött, az a legegyszerűbb megoldás, ha ő lesz mellette. Neki ugyanis nincs vesztenivalója. Neked végül is mindegy, hol élsz, de mi a gyerekek meg a munkánk miatt nem tudunk mozdulni, magyarázkodott a húga, a nővérének meg eszébe se jutott, hogy feladhatná a jól menő ügyvédi praxisát. Így Edina visszaköltözött a kopottas, tornácos családi házba, és munkát vállalt a helyi iskolában. Rögtön felvették, persze, a kevés gyerekre még kevesebb tanár jutott, azok is inkább már 50 felett, némelyik már csak a nyugdíjat várta. És most a fiatalabbak közül Péter is elment, lassan már csak Edina maradt. Halk szavú volt, de lelkes, szeretett tanítani. Rajzot, művészetet. Na de biológiát?!
Hetedikes osztály, az óra témája: a férfi szaporítószervek. Edina készült. Átolvasta, megtanulta a biológia könyv adott anyagát, pont úgy, mint amikor valaki csak egy leckével tart előrébb a tanítványainál. Viszont hozott sok képet a művészet világából is.
Iszonyúan izgult. Mert mégiscsak, hogy magyarázza azt, amit még életében nem látott?
De arra nem számított, hogy már az első mondatnál hatalmas röhögésbe csap az osztály. Hímivarszervek… Vagyis fasz, rikkantja Máté, fütyi, kontrázik Bence, pöcs, faszkalap, farok, röpködnek a szavak, újabb és újabb kifejezések, fallosz, kiabálja be a helyi könyvtáros lánya, és ezt is hatalmas ováció fogadja. Visít az osztály a gyönyörűségtől, fallosz, fallosz, skandálják a gyerekek, Edina hiába kiabálja, hogy csönd meg elég legyen, már a saját hangját se hallja, az óra botrányba fullad. Már csak áll, tehetetlenül, kivörösödve, még jobban összehúzza magát, pedig egyébként is kisebb, mint a diákjai. Csak akkor hallgatnak el, amikor az igazgató beront, mert ezt a ricsajt még az épület másik végében is lehetett hallani. És Edina tudja, az igazgató szidalmai neki is szólnak, sőt, elsősorban neki.
Másnap felül a vonatra, zakatol a fővárosba, egy barátnője elhívta egy buliba, ami ugyan még nem hivatalos leánybúcsú, de valami olyasmi. Csoporttársak voltak, aztán a barátnője végül HR-es lett, de a barátság megmaradt. Liza szerette Edinát, és mindig kapacitálta, hogy hagyja ott ő is a tanári pályát, jöjjön el a kisvárosból, fel, dolgozni Pestre, itt könnyebb normális pasit is találni, azt ugyanis mindenki tudja, hogy Edinának soha nem jött össze még senkivel, meg egyáltalán, itt, Pesten, van élet.
Edina nézi az elsuhanó tájat, arra gondol, vajon az édesanyja meg tudja-e enni a vacsorát, le tud-e feküdni majd egyedül, aggódik érte. Mintha a gyerekem lenne, suhan át rajta a gondolat… gyereke, aki nincs. Látja a saját arcát a koszos vonatablakban, saját jelentéktelen arcát, aztán már azt sem, eltűnik az is, mintha ott se lenne, és ezen nincs meglepve. Láthatatlan vagyok, érti meg, úgy járok-kelek ebben a világban, mintha nem is lennék, a férfiak se vesznek észre, a gyerekek sem, fogadóra se jön hozzám soha szülő, és már a saját édesanyám se nagyon ismer meg. Látja az egész jelentéktelen életét, ahogy elsuhan, céltalanul, a semmibe.
Nincs túl nagy kedve menni ide se, nem valami bulizós, de a tegnapi katasztrofális óra után már minden mindegy neki, sőt, még kicsit örül is, hogy el tud menekülni, legalább kiszellőzteti a fejét.
Hát, kiszellőztetni, azt nem igazán lehet, mert a lakásban, ahol a buli van, vágni lehet a füstöt, Edina a barátnőjét is alig találja meg. Kérsz inni, nyomna egy poharat a kezébe egy szemüveges pasi, miközben kóvályog a lakásban. Nem, kösz, hárítja el először. Liza láthatóan már emelkedett hangulatban van, biztatja Edinát, érezd jól magad, Ákos majd gondoskodik rólad, mutat nevetve a pasi felé, aki kínálgatta. Na, jó, nincs vesztenivalóm, mantrázza Edina, és elfogadja a felé nyújtott bort. Aztán a másodikat is. És hagyja, hogy később Ákos bevigye egy kisebb szobába, és hagyja, hogy megcsókolja, levetkőztesse, és mindent hagy neki. Megtörténik vele, amire már annyira vágyott, bár nem így képzelte el, de annyira eltompult és belazult, hogy nem érdekli már ez sem. Miközben a férfi liheg rajta, azon gondolkodik, nem érez semmi különöset, hogy ezért van oda mindenki, a gyerekek is csak dobálóznak a szavakkal… Hát ez a nagy misztérium, még nevetne is, de ahhoz is bágyadt.
Utána csak fekszenek, Edina feje kitisztul, csalódottságot érez, fáradt és szomorú. Figyu, bébi, mit szólnál még egy kis mókához?, kérdezi Ákos, talán hogy felvidítsa, és egy kis fehér tablettát nyújt felé. Edina egy pillanatig értetlenül néz, eki, jó cucc, hidd el, magyarázza a férfi. Igen, hallott róla, jön rá Edina, egyszer a barátnői a füle hallatára beszélték meg a tapasztalataikat, az eki egy szintetikus szar, hőbörgött az egyikük, mert ő csak a füvekre esküdött.
Eki vagy nem, bármi lehet egy ilyenben… Végül is, mindegy, nincs vesztenivalóm, gondolja nyomorultan, és elsírja magát. Látod, kell ez neked, hidd el, jobb lesz utána, győzködi Ákos, és Edina elfogadja a kis tablettát is.
Jobb lett. Tényleg jókedve lesz, fényes jókedve, világos lesz a szoba, Edina meg könnyű, gátlások, félelmek nélküli, nevetnie kell, kacagni, forogni, körbe-körbe, olyan szép és vidám a világ, ami tényleg forog, és mintha kitágult volna a tér és az idő, messziről látja magát, és másképp, eltűnnek a határok, olyan egyszerűvé és nyilvánvalóvá válik, hogy csak lépnie kell, lába előtt a mindenség. Szivárványszínű gömbök repülnek fel az égig, szappanbuborékok, ujjong magában, színes lesz az ég, pulzáló pinkek a felhők, a Nap karmazsin, lüktetnek a színek, színek, amiket még sose látott. Aztán egyszer csak benne van az egyik buborékban, száll felfelé, milyen puha itt, és meleg, kuckózik be, de hirtelen szétpukkan a gömb, és Edina zuhanni kezd, bele a feketeségbe, mert csak az van körülötte, nem pusztán sötétség, hanem a fekete hideg végtelensége, és csak zuhan, ordítani akarna, kapálózni, de nem tud, megmozdulni sem, valami szörnyűség felé közeledik, megállíthatatlanul, meg fogok halni, érzi, iszonyatos félelemben, és a zuhanásnak nincs vége, csak egyre mélyebbre kerül, borzasztó sebességgel, míg végül csak a rettegés marad.
Edina órák múlva tér magához, egyedül fekszik a szobában. Hányingere van, próbálna felállni, de csak kúszni tud a földön. Ha lehet, még nyomorultabban érzi magát, mint korábban, mint valaha. Sok idő kell még, mire annyira összeszedi magát, hogy kimenjen a szobából. Pár ember lézeng a konyhában, néhányan alszanak még a földön a nappaliban, Lizát nem látja, de úgy dönt, nem is keresi, majd később felhívja. Lassan összeszedi a motyóját, és eltámolyog a legközelebbi megállóig.
Furcsa lett körülötte a világ, valahogy más, idegen. Szép. A színek? Mi változott? Ezen gondolkodik hazafelé is, és miközben robog vele a vonat, vissza a kisvárosba, úgy érzi, mégis mintha egyre jobban távolodna onnan. El. El kell kezdenem végre élni! Végül is, nincs vesztenivalóm, mosolyodik el, és az se baj, hogy egy kicsit még mindig fáj a feje.
(Fotó: Karolina Grabowska, kép forrása: Pexels)