Vilma régóta mozdulatlan lábbal ül a kórházi ágyon, és a párnára támasztott könyvbe kapaszkodik. A felcsúszott hálóinge alatt ráncos a lába, meg száraz is, szinte pereg le a bőr. Jegygyűrűjébe dagadt ujjal végigsimít rajta, eszébe jut az a huszonéves lány, akinek a vádlija valaha hamvas volt.
– Először babéros vízben megfőzöm a pityókát, ne haragudj, mifelénk nem krumpli az. De csak éppen, csak éppen egy pillanatra, hogy ne legyen kemény. Aztán forrón kikapkodom és felcikkezem. Tudod, olyan ahogy esikre. Akkor egyesével darába hempergetem, meg vágott dióba. Ha nem tapad, félrenézek, és egy kis zsírral elkenem. Persze a menyem sipít, hogy ő vegán, de megeszi azért, ne félj. Aztán egyenkint leteszem a sütőlapra, felcsavarom a fokjelzőt, és betolom. Vilma, te tudod, hogy az hogy ropog?
Irén a szomszédos ágyon ábrándozik, és a kis tégelyből margarint ken a szikkadt kenyérre. Nincs tálca, csak egy folpackba van göngyölve az egész vacsora, abban csapta le a délutános nővér a gurulós szekrényre, műszakváltás előtt. A seszínű parizert Irén ki se hámozza, majd reggel leviszi a kertbe, látta, hogy a bokor alján a cirmos lefialt.
Vilma mosolyogva a szobatársa felé fordul, a saját fülére mutat, és egy egyenest húz ujjával a levegőbe.
– Jaj, tényleg, nem hallasz jól – mosolyodik el Irén, és felhúzza a vállát. – Elfelejtem mindig!
Villog az öreg tévé a kórteremben, a fali konzol alig tartja a kopott, szürke készüléket. A két idős nő hang nélkül bámulja a focimeccset. Irén lassan, körkörös mozdulatokkal rág, Vilma közben körmöt reszel. Kitartja az ágy mellé a kezét, hogy ne zizgesse a lepedőt a reszelék. Fogalma sincs, ki játszik ki ellen, csak arról a csodás gyepről álmodozik szüntelen, amelyikbe ha mezítláb lépne, dús zöldje kibújna a lábujjai között. A labda a bal sarokban, aztán már nincs is a pályán, csak egy játékos fetreng, fölötte kétkedőn a bíró áll, lap lesz, mondja Irén, és margarinos kenőkésével int a tévé felé.
Ereszkedik a sötétség a kórház falai közé, édes virágillatot hoz az este. Az ablak bukóra nyitva, azon a kis háromszögön lehet kilesni a tavaszba, hiszen az üveg mellette tejfehér. Az udvaron a járókelők ne lássák az életbe vágyó, elfehéredő arcokat. És a másik oldalon se zavarja meg egy lombkorona mozgása az üveges tekinteteket. Füttyszó szűrődik be, egy hosszú és két rövid. Hallani, ahogy a hang közeledik. Vilma felegyenesedik, az ablak felé fordul. Megigazítja magán a hálóinget, kihúzza az éjjeliszekrény törött fogantyús fiókját, és egy csepp kölnit tesz a füle mögé. Jobb, bal. Lesimítja magán a pecsétes takarót, ellenőrzi a körmeit.
– Csókolom! – egy idős úr nyit be kopogás után, kezében virágcsokor. Nem a boltban vette, indulás előtt még visszalépett a sufniba a metszőollóért, és vágott a kertből néhány fürtös gyöngyikét. – Mérgező – gondolta magában Szilárd, és ahogy az előző napi újságba csomagolta, belefordította a felgurgatásba minden félelmét. Hetek óta méreg fut az ő Vilmája ereiben. Méreg a méreg ellen dúl háborút.
Irén sután szájat töröl, lenyeli a falatot, és bólint.
– Megint hozott virágot? – kérdezi, és félénken a férfi felé tekint.
– Hogyne, hogyne, és hoztam magának is – vesz ki néhányat a csokorból a férfi, odébb tolja a nő melletti infúziós állványt, és a szálakat egy vízzel teli befőttesüvegbe teszi. Irén szeme csupa könny, ő virágot még nem kapott soha, csak magának szedte fel az udvarról azokat, amiket a gyerekek szaladtukban letapostak. Most meg ez a hetvenes, vasalt inges szobatárs-férj minden nap hoz. Neki is. – Ha megbocsát, mindjárt jövök – mosolyog rá Szilárd, és szatyrát a kisszékre teszi. A mosdóhoz lép, kezét alaposan beszappanozza, aztán túlzott gondossággal lemossa. Gőzölögni látszik a törött tükör előtt.
Mire Szilárd megfordul, Vilma kihúzott háttal ül az ágya szélén. A férfi kis törölközőt terít mellé, és odaül. Megfogja a nő tűszúrásokkal teli kézfejét, és a kanül mellé csókol, mint minden érkezéskor. Vilma meglóbálja a lábát, a ráncok rakoncátlanul futkosnak a bőrén. Szilárd tenyerét a nő hideg térdére teszi, az szemét hunyja, és oldalvást rádől.
Így ülnek hosszú percekig, aztán a férfi mesélni kezd. Hogy énekelnek késő éjjel a fülemülék, és még mindig nem tud nélküle aludni. Vilma halkan mond valamit, szinte csak a szájuk mozog, úgy felelgetnek. Még a régi tévé is hangosabban búg.
Kisvártatva egy dobozból gyümölcs kerül elő, együtt falatoznak, pedig tudják, hogy nem szabad. Vilma szájában ropognak az eperszemek, mint mikor elterül egy harapással a tavasz. Mielőtt elindul, Szilárd betakarja a kifáradt, szinte tehetetlen feleségét, holnap, majd holnap is jövök, int neki.
Éjjel a nő éles fájdalomra ébred, halántékán gyöngyözik a hideg veríték. Fogai összekoccannak, keze reszketeg, hanyatt fekve a lába ujját nézi, ahogy a paplan a földre hull. Vilma oldalra tekint a fürtös gyöngyike fölött, te szegény, motyogja. Zokogni kezd.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szófa online irodalmi portál.
(Kép forrása: Pixabay)