Senki nem járt a közelben rajta kívül. Napközben se szoktak, nemhogy este. Azért a férfi még egyszer körbenézett, mielőtt a kovácsoltvas kapuhoz lépett, lenyomta a kilincset, és halk nyikorgással kinyitotta. Nem vette észre a sarkon éppen beforduló nőt, aki megtorpanva figyelte a barna kabátot és zöld nadrágot viselő, középkorú férfit. Mintha látta volna már itt, ugyanígy este, pár napja. Akkor sem volt benne semmi feltűnő. Jó, talán a ruhája kopottabb volt az átlagosnál, de kit nem visel meg az élet manapság. Az viszont furcsa, hogy miért jár ebbe a temetőbe, pláne sötétedés után. Évek óta nem temetnek ide. A nő – biztos, ami biztos – a telefonjával csinált róla egy fotót, mielőtt továbbsétált.
A férfi ebből semmit nem vett észre. Határozottan ment előre, az óriási kőkereszt mellett felgyorsította lépteit. Nem volt ugyan vallásos, de hülye sem. Tudta, nem csak a Biblia helyteleníti, amit tesz. Lopni bűn. Ez évezredek óta nem változott. De bízott abban, hogy legalább az Isten, már persze, ha van, megérti őt. Meg kell értenie. A boltból rizikósabb lett volna lopni, a temetőből csak nem hiányoznak senkinek azok a mécsesek.
Nem volt más választása, mondogatta magának. Dolgozott ő rendesen, de a főnöke néha elfelejtette kifizetni. Vagy ha mégse, akkor azt mondta, rosszul dolgozott, és levett a pénzéből. Amikor fel akart mondani, elintézte, hogy a környékbeli falvakban se vegye fel senki. Így kelletlenül visszakönyörögte magát, ha kevesebbért is. Mindig csak a következő hónapig kellett túlélnie, és kitől kérhetett volna kölcsön, ha nem a Józsiéktól. Ezer éve szomszédok voltak, másra nem számíthatott. Csak hát ők meggyőzőbben kérték a pénzüket, mint az EON. Hogy nekik mikor fizeti vissza a tartozását, arról fogalma sem volt. De a sötétséget nem bírta elviselni.
Nem kellett sokáig keresgélnie, a sírok között világító pöttyök mutatták, hova menjen. Már rutinos volt. Amikor először járt itt, csak gyertyákat talált. Remegő kézzel, kapkodva szedte őket össze. Sose szégyellte magát annyira, mint akkor. Aznap éjjel reggelig égtek az egyszobás lakásban. Spórolni akart velük, mégse oltotta el őket. Félt, hogy a sírok lakói meglátogatják, és számonkérik rajta, miért vitte el azt, amit nekik szántak. De nem jöttek.
Aztán másodszorra könnyebb lett, harmadszorra megint, és így tovább. Mostanra pedig már célirányosan haladt a parcellák között, és nem remegett a keze, amikor felemelte a sírkőről a gyertyákat. De azért bocsánatot kért, és megköszönte Bánkuti Istvánnak, aki élt 76 évet.
Ma csak öt mécsest talált, de hálát adott az Istennek az elektromosokért, amiknek nagyobb hasznát vette. Ennyi is elég lesz, és még van a régiekből is – gondolta. Visszasietett a parcellák közötti ösvényen, és hazasétált. Ahogy a kulcsát kereste, hallotta, hogy a szomszédban megint balhé van. Józsi részegen kurvázta le a feleségét, aki üvöltve fenyegette, hogy átvágja a torkát, ha még egyszer megdugja a nővérét. Előbb-utóbb kijönnek a zsaruk – gondolta a férfi.
És jöttek is. Csak nem Józsiékért, hanem érte. Bár nem mondhatni, hogy nagyon meglepődött. Lopni bűn. Ezt tudta. Nem volt hülye, csak egy kis fényre vágyott. A rendőrök magyaráztak valami állampolgári bejelentésről meg fényképes bizonyítékokról, miközben jobbról-balról fotózgatták az asztalra pakolt mécseseket és gyertyákat. Ő meg csak állt az ágy mellett, és egy szót sem szólt. Mit mondhatott volna? Hogy nem bírt sötétben lenni? Ezeknek fogalmuk sincs, milyen az, ha hazaérsz, és hiába nyomod meg a villanykapcsolót. De legalább nem a sírból jöttek, hogy számonkérjék.
A kihallgatásakor se mondott semmit az őrsön, csak meredt maga elé. A rendőr elhordta minden szemét mocsoknak, aki a halottaktól lopott. De ő csak hallgatott. Aztán persze jött a fenyegetés, hogy évekig rohad majd a börtönben, mert minden egyes mécsest egyenként rávernek, és ez így ötven rendbeli, üzletszerűen elkövetett lopás. Mondjon már valamit, hallja? – üvöltötte a rendőr. A férfi ekkor felemelte tekintetét az asztalról, és annyit kérdezett: Ott mikor van lámpaoltás?
(Fotó: Towfiqu barbhuiya, kép forrása: Pexels)